Szegváron született 1976-ban, tanítóképzőt végzett Szegeden, írni a húszas évei elején kezdett. Pletykaanyu című novelláskötete robbantott 2001-ben, majd több regénye is megjelent, a legutóbbi tavaly, Megyek utánad címmel. Grecsó Krisztiánról még többet itt lehet megtudni, illetve múlt hét végén is lehetett, ugyanis Darvasi László íróbarátjával együtt tartott író-olvasó találkozót a G. Caféban. Interjúnk ezt megelőzően készült.

Hogy írtad meg a Pletykaanyut, azt a novelláskötetet, ami meghozta számodra az elismerést 2001-ben?

Fura felismerés volt meg egy nagy hazatalálás, mert egyszerre vagyok valahol bennszülött, mert ismerek egy világot annak titkaival, belső szerkezetével és ugyanakkor etnográfus is. Van egy dupla nézőpontom, ami azért nagyon jó, mert kívülről is rálátok. Megjelent egy tanulmánykötet a falumról, nagyon érdekes, jó tanulmányok vannak benne.

A nyelvjárásról szóló tanulmányt is olvastam, ami jó dolgozat, de a végén vannak történetek, mint minden ilyen nyelvészeti tanulmány végén, aminek az a célja, hogy az adatközlő spontánul használja a nyelvet. Az öreg parasztok azonban ezt nem értik. Mit mondjon, milyen történetet? Ha ott ül vele szemben valami nagyvárosból érkező professzor, megijed. Szegváron az egyik adatközlő Mikszáth Kaszavásár című novelláját mondja el úgy, mintha vele történt volna. Meg akart felelni az elvárásnak.

Ha ezt én hallgatom, biztosan közbeszólók, hogy bátyám, saját történetet mondjon, mert ez nem az öné. A novellában arról van szó, hogy a vevő vissza-visszajár, alkudozik, hajlítja a kaszát – egy keménynyakú, konok, alföldi paraszt sosem tenne ilyet. Elmenne a vasas boltba, és ha nem tetszik, csúnyán néz és elmegy, nem veszi meg. Nincs hiszti meg alkudozás, mert ez teljesen idegen az alföldi paraszttól. Rájöttem, hogy ezt nem lehet megtanulni, ahogy a székely tájszólást sem.

A Pletykaanyu történetei úgy jöttek, hogy egyszerűen csak hallgattam, figyeltem. Sokat jártam kocsmába, ott is sok történetet szedtem össze, de néha olyan mértékben nyíltak meg bizonyos emberek, hogy azzal már nem lehetett mit kezdeni.

Az átlagember mennyit olvas azon a vidéken, ahonnan származol? Mennyire ismernek íróként?

Szegváron mindenki ismer engem, de az a Pletykaanyu kötet által kavart botrány miatt van. A könyvet, meg amit egyáltalán írok, csak egy nagyon szűk réteg olvassa. Ez nem új a nap alatt. Ha ezen meglepődnék, akkor nem olvastam volna a népi írókat. A népi írók első generációja csodálkozott rá arra először, hogy akikről írunk, pont azok nem olvassák el. Ők ezen akkor nagyon megdöbbentek, rosszul esett nekik, mert az nem csak egy írói mozgalom volt, hanem egy társadalmi, politikai, közéleti mozgalom, ami szeretett volna új lehetőségeket adni a parasztgyerekeknek. Ezért nem értették, ez kudarc volt.

Amikor először megértem, hogy „kitagadtak", elég nagy bokánrúgás volt. Miután megjelent a Pletykaanyu, disznóvágáson voltam otthon, még éltek a nagyszüleim. Ugyanaz a böllér, aki húsz éve vágja nálunk a disznót, elkezdte narrálni előttem, hogy „ilyenkor úgy szoktuk, hogy...". Elkezdte mesélni a disznóvágást, hogy értsem, mi miért van. Mesélt, mint egy pestinek. Mondom, Jani bácsi, én vagyok az! Nem, neki már nem. Ha odatartozó lennék, akkor nem csinálnék ilyeneket. Nem akart bántani, csak éppen falat húzott kettőnk közé.

Az előbb említetted a népi írókat és a közéletet. Szerinted egy kortárs magyar írónak ma kell-e hallatnia a hangját a közéletben? Elég az, ha az ember csak ír vagy kezdjen el politizálni is?

Ez ugyanúgy habitus, érdeklődés vagy világkép kérdése, mint egy újságírónál vagy egy pedagógusnál, képzőművésznél. Nekem a hátam közepére sem kell a politika, bevallom őszintén, napi politikával nem is foglalkozom.

De azzal a világgal igen, ahonnan jövök. Az a világ reménytelenül magára maradt. Visszajött a földesúri világ, visszajött a jobbágyság meg a kasztrendszer, a zsellérség. Ezeket a szavakat ugyan nem használják, mert ma már csicskát, napszámost, melóst mondanak, de őrületes, hogy alig húsz év alatt újra szégyen lett szegénynek lenni, újra lehetőség és remény nélkül van egy falusi gyerek.

Én onnan jövök, parasztcsaládból, sok generációra visszamenőleg mindenki paraszt volt, a szüleim is. Odatartozom. Ha ez engem nem érintene meg, lelkiismeretlen ember lennék. Miközben nekem rossz, hogy megérint, mert sokkal kényelmesebb lenne kussolni. Foglalkoznék szépen a vidék hangulatával, gasztronómiájával, úgy tennék, mintha nem látnám, hogy egy mai szegvári gyereknek nincsen esélye írónak lenni.

A Rájátszásban is fellépsz, amiben magyar kortárs írók és zenészek adnak elő dalokat, főleg Kollár-Klemencz Lászlóval szoktál fellépni. Hogyan csöppentél bele és milyennek tartod ezeket a produkciókat?

Érdekes ügy volt, mert amikor először felhívtak, hogy beszállnék-e, éppen fél éve nem volt gitárom. Nagyon felkavart, mert mindig nagyon szerettem zenélni, garázsrocker voltam, zenekaraim voltak. Letettem a telefont a villamoson, leszálltam és egyből vettem egy gitárt. Már eladtam azóta egyébként. Én sosem játszom csapatban és itt, a Rájátszásban a párokból szépen lassan egy zenekar alakult ki, aminek az írók tevékenyen részesei. Egy olyan produkció jött létre, ami egyszerre színházi, zenei és irodalmi.

A harminc feletti generációnak önfeledt szórakozást úgy, hogy súlya is legyen, alig kínál valaki. Úgy, hogy nem nézik hülyének, de közben nem feltétlenül egy nagyon komoly színházi estére megy el.

A Rájátszás az irodalmat játékos helyzetbe hozza, és ez nekem nagyon tetszik, az emberek nagyon szeretik, most készült el az új lemez, az első igazi nagylemez. Könyvvel együtt fog megjelenni és a MÜPÁ-ban, a Bartók-koncertteremben lesz a bemutatója. Már most libabőrös vagyok, az a-mollt sem tudom lefogni majd.

Melyik regényedre vagy a legbüszkébb?

Én az idősebb testvér vagyok, van egy öcsém. Másképp szeret az anyukám engem, de nem jobban vagy kevésbé. Így vagyok a könyveimmel is. Mindegyiket szeretem, eggyel kapcsolatban van lelkiismeret-furdalásom, ez a Tánciskola. Csúnyán megverte a kritika. Aztán egyszer elkezdték hozni az olvasók, egyre többet kellett dedikálni belőle, aztán egyszer csak elkezdtek dolgozatokat írni róla. Elkezdett visszajönni. Olyan volt, mint amikor a zord apához visszatalál a gyereke.

Mit olvastál mostanában?

Meghalt Fejes Endre és elővettem a Rozsdatemetőt. Ízlelgettem, mint egy jó bort. Sőt, a feleségem kitalálta, hogy vegyünk kövidinkát, mert a Pék Mária mindig azt iszik a Rozsadetmetőben. Nekem nem ízlett annyira, de „kövidinkáztunk" Fejes emlékére. Szép életmű, és a Rozsdatemető egy nagyon jó, nagyon izgalmas regény.

Te még fogsz-e olyan regényt írni, ami esetleg megközelíti a Rozsdatemetőt?

Ki tudja azt... Ez egy érdekes játék. Küzd az ember. Az orrát próbálja kitartani a vízből, hátha kap levegőt.