Závada Pál idén ötödik nagyregényét jelentette meg – a regény befejezése és megjelenése óta inkább színházi munkákkal foglalkozik, és a Természetes fény című regényéből olvas fel részleteket író-olvasó találkozókon.

Néhány napja Parti Nagy Lajossal közösen tartott találkozót a G. Café közönségével, előtte beszélgettünk.

Fotókból és történetekből áll legutóbbi regénye, a Természetes fény – milyen volt a munka a kötettel, hogyan dolgozott?

Annyiból volt szokatlan az eddigiekhez képest, hogy több irányból kellett elkezdeni gondolkodni. Volt, amikor maguk a dokumentumszövegek, az interjúim vagy más interjúk, a korabeli sajtórészletek, naplók, levelek jelentették az inspirációt, máskor pedig a fotók.

Nem volt előre megtervezve, nem tudtam egy szokásrendet kialakítani, lényegében sokat változott, és rengeteg meglepetést is okozott. Emiatt a történet is rengeteget fordult. Attól is függött, hogy közben minek akadtam a nyomára, mert nemcsak írott nyomokat kutattam, hanem vizuálisakat is.

Ugyanúgy keresgéltem képek után különböző archívumokban, mint tótkomlósi barátom által lemásolt családi archívumokban, illetve hivatalos fotótárakban és az interneten is. Elsősorban a Fortepanon, amelyik az egyetlen ilyen szabadon felhasználható forrás az interneten. De mindenféle külföldi gyűjteményben is kutattam, és ha nem is a fotót magát használtam fel, de a megíráshoz nagyon sok inspirációt adott, ilyenek nap mint nap értek.

Ezt a könyvet egyszerre lehetett írni sokfelől, sokszor nem volt lineáris. Máskor viszont pont ez jelentette a nehézséget, mert a források tárháza szinte végtelen: az ember mit használjon és mit ne, mit tartson érdekesnek és mit ne... Inspirálta a fotó a szöveget, a szöveg pedig azt a törekvést, hogy képet találjon hozzá. De nem úgy, hogy a kép illusztrálja a szöveget, hanem úgy, hogy dramaturgiailag is értékelhető fordulatot vigyen a fotó a történetbe. Igyekeztem olyan helyzetbe hozni a fotót, hogy nélkülözhetetlen legyen.

Az ön regényeit az is jellemzi, hogy fikció és valóság vegyül bennük, például ilyen Dohányos László figurája A fényképész utókora című regényben. Az ilyen írástechnika mennyire sikeres?

Igen, nagyon hasonlít valakire, de mégsem ő. Én Erdei Ferenc magánéletéről alig tudok valamit, a Dohányoséról pedig elég részletesen írtam. Ami a sikert illeti, ez mindig így volt, a regényírók ezzel mindig dolgoztak, hogy bizonyos valóságos dolgokat, környezetükben megtörténteket írtak meg, amiben az olvasó ráismer saját problémájára, környezetére, ez egy régi eljárás.

A különbség itt az, hogy általában a hagyományos regényelbeszélői pozíció olyan identitást foglal el, hogy nem foglalkozik azzal, hogy az olvasó mikor és hogyan veszi észre a hasonlóságot. Ha nagyon hasonlít, akkor odaírja, hogy a hasonlóság a véletlen műve.

Én arra szoktam törekedni, hogy bizonyos esetben „koholt" dokumentum segítségével olyasmit is megtörténtnek tüntessek fel, ami fikció. Ez nagyon sokszor a tényregénynek az álruhájába van öltöztetve, de az úgynevezett „dokumentumok" egy része ki van találva, tehát fiktív elemeket szoktam a regényekben alkalmazni.

Annak idején mennyire lepte meg első nagyregényének, a Jadviga párnájának sikere?

Meglepett, de elég hamar jutottam arra, hogy ezzel különösebben nem kell foglalkoznom. Persze az ember örül. Nem tekintheti természetesnek, mert nem ismétlődik. De nem érdemes úgy nekiállni írni, hogy írjunk sikeres könyvet. A következő regénynél ugyanúgy a nulláról kell kezdeni majd.

A Jadvigából készült film és hangoskönyv is – ma már a könyveket is le lehet tölteni, akár a zenét vagy a filmeket. Mit gondol, az ilyen dolgok nevelnek új olvasókat?

Remélem, hogy fognak, de én azt vallom a kiadóval meg a szakmával együtt, hogy ezek legális letöltések legyenek. Hangoskönyvet lehessen kattintással vásárolni. Az e-book-ok valószínűleg túl drágák a nyomtatottakhoz képest, és talán jobban szolgálná az elterjedésüket, ha olcsóbban lehetne hozzájuk jutni.

A hangoskönyvvel az a baj, hogy Magyarországon a szöveghallgatásnak nincsen szokása. Azt szokták mondani, hogy ahol nem hosszan autóznak az emberek, ott nem hallgatnak hangoskönyvet. Amerikában azért lett divat, mert órákig kell autózni. Hosszú repülőutakon szoktak még hangoskönyvet hallgatni – egyik ismerősöm akkor hallgatta meg a Jadvigát, amikor Kínába utazott. Tizenkilenc óra nettó idő volt felolvasni nekem, belátom, hogy kevesen hallgatják végig.

Mennyire belterjes ma Magyarországon egy regénynek a megjelenése? Mennyit beszélnek az emberek róla? Többet vagy kevesebbet, mint mondjuk húsz vagy harminc éve?

Azt hiszem, hogy húsz éve volt ennek egy nagy felívelése, mondjuk a rendszerváltás után. A kortárs irodalom ismertsége felszökött, a példányszámok nőttek, volt egy ilyen felfokozott érdeklődés. Számos magyarázata lehet, én egyet emelnék ki: akkoriban a közszolgálati rádiók és televíziók elég erőteljesen át voltak itatva a kultúra és a közélet iránti kíváncsisággal, illetve jó értelembe véve töltötték be a közszolgálatiságot.

Závada Pál és Parti Nagy Lajos a G. Caféban, fotó: Szabó Károly

Voltak kulturális műsorok, de most nincsenek se a rádióban, se a tévében. Gyalázat, ami e tekintetben most történik, abszolút kultúraellenes kormányzati szócsövek a közszolgálatinak csúfolt rádió- és tévéadók.

De általában is elmondható, a kormánytól függetlenül, hogy van egy erőteljes kultúrálatlanodási folyamat. A kilencvenes években nem ez volt, többet is beszéltek a könyvekről az emberek. Ezek a tendenciák ma nem érvényesek. Sajnos be kell látni, hogy olvasógenerációk halnak ki és nem lépnek a helyükre újak. Ennyi év alatt rengeteg ember meghalt.

Kinek a feladata lenne az olvasók nevelése? Az íróknak, újságíróknak, pedagógusoknak?

Mindnyájunknak az lenne, de az iskolarendszer sem olyan. Mondok valamit: a pedagógusok számára ma nem alapkövetelmény az, hogy értsenek a számítógéphez.

Tehát vannak tanítónők, akik ma nem tudnak internetezni, és a gyerek, akit tanít, otthon van ebben a világban. Ha ennyire el van szakítva a gyerek világától, akkor soha nem fog eljutni oda, hogy üzenetet tudjon eljuttatni a gyerekhez. Fordítva van: a gyerek tud neki adni, de azt ő nem engedi meg, kizárja. A gyerek nem kezdeményezhet, nem mutathat semmit.

Gondolom, hogy amikor a fiával, Péterrel beszélget, akkor egyetértenek ezekben a dolgokban. Akkor is, amikor irodalomról beszélnek?

Tehetségesnek tartom, de nem értek a költészethez, és egyáltalán nem segítettem neki ezen a pályán, nem ajánlottam be sehova. Nem is javasoltam neki ötleteket. Egyébként is az ilyesmiben nem lehet tanácsokat adni, sem ízlésben, sem abban, hogy szerintem ez a jó vagy az kevésbé. Ezek hihetetlen finom, érzékeny ügyek, amikkel nagyon óvatosan kell bánni.

Závada Pál

1954. december 14-én született Tótkomlóson. Közgazdaságtant és szociológiát tanult, dolgozott egyetemi oktatóként és szociológusként, jelenleg a Holmi folyóirat prózarovat-szerkesztője. Tanulmányait Tótkomlóson (1961–1969) a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban (1969–1973) a pécsi Közgazdaságtudományi Egyetemen (1974–1978) és az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológia szakán Budapesten (1980–1982) végezte. Első könyve, a Kulákprés című szociográfia 1986-ban jelent meg. 1996-ban jelent meg novelláskötete, a Mielőtt elsötétül. Jadviga párnája című nagyregényét egy évvel később adta ki. E regénye hatalmas, ötvenezer fölötti példányszámban kelt el, és több díjjal kitüntetett játékfilm készült belőle. 2002-ben jelent meg Milota című regénye, ez a könyv is egy különleges családregény. Ezt követték A fényképész utókora (2004), az Idegen testünk (2008) regényei, idén pedig Természetes fény címmel jelent meg legújabb regénye. Többek között József Attila-díjas (1998) és Kossuth-díjas (2005). (http://zavada.irolap.hu)