Egy időben volt nyitott és zárkózott az udvarhelyi Szentimre utcai kultúrkocsma szombat esti megívottja, Barnás Ferenc író. Az alig érzékelhető tartózkodása passzolt a kopott farmeres Aegon-díjas íróhoz és ez valószínű, nem volt meglepő annak a mindössze két beavatott olvasójának, akiknek jelenléte és kérdései megmentették az estet a „kinek van kérdése?" kötelező zárókört követő kínos hallgatástól.

A G. Caféban a teltház tábla most elmaradt, de szégyenkezésre így sem volt ok. Az irodalomra szomjas közönség, még úgy is, hogy néha nehezen tudta követni a mondanivalót, hűségesen kivárta a másfél órás kérdezz-feleleket.

Az est házigazdája Murányi Sándor Olivér író volt, aki, szándékosan, vagy nem, de úgy döntött, hogy „felejti" az írónak azon óhaját, hogy az olvasók legyenek a kérdezők, ezért izgalmas és kevésbé inspirált kérdésekkel bombázta a vendéget.

A vendéget, aki a három millió forintos díj ellenére is maradt az, aki: teremőr a múzeumban. Miért? Mert az irodalom a nagy szenvedélye, de a képzőművészet és a zene is egyfajta szerelem.

Barnás tisztességgel, komolyan és kimerítően válaszolt minden kérdésre, még arra az utolsóra is, amit a kérdező hölgyön kívül más senki, beleértve a kérdezettet, sem értett.

A magánéletére, pontosabban a gyermekkorára vonatkozó estindító kérdést, azaz milyen volt 11 gyermekes családban felnőni, jó érzékkel és ízléssel megkerülte.

Csupán annyit válaszolt, hogy a 60-as, 70-es években egy nagy családban felnőni nem volt olyan egyszerű, és a témáról egy kilenc éves gyermek szemszögéből, „csinált már könyvet". Édesanyja erdélyi származású, Udvarhelytől 30 kilométerre született, ennek okán kicsit vendég, kicsit nem nálunk.

Személyét nem tartja érdekesnek

Annál inkább érdekli és kíváncsi az olvasói véleményére, ezt többször is hangoztatta, minden álszerénységtől mentesen. Irodalom témában otthon van, de okoskodni e téren sem szeret, és minél többet beszéltetik az irodalomról, annál gyanakvóbban tekint azokra a szerzőkre „ akik az irodalmat nagyon szakszerűen tudják előadni".

Az irodalomhoz való viszonya is ambivalens: egyrészt fenntartásokkal viseltetik iránta, mert úgy véli, hogy az írott szó nem tudja igazán visszaadni az életnek a „különösségét, borzongató, játékos összetettségét", másfelől pedig úgy látja, hogy éppen az irodalom az, ami mindezt egyetlen jelenetben elénk tudja tenni.

Meggyőződése, hogy „az irodalom akkor van működésben, ha olvassák", akkor lesz igazán élő kalanddá, amikor belépik az olvasó mindennapjaiba, és nem csupán egy műveltségi fokmérő, hanem beszélgetőtárs, az író és olvasó közötti párbeszéd.

A szöveg pedig igazán akkor érdekes, ha az olvasó szembesülhet saját aktuális problémáival, az őt aktuálisan foglalkoztató helyzetekkel. A kérdésre, hogy mennyire érzi igaznak azt, hogy irodalmi berkekben külsősnek tartják, úgy felelt: egyéni döntés és alkati kérdés is, hogy egy szerző mennyire van a körön belül, és milyen mértékben marad kívülálló.

A hőseiről beismerte, hogy szenvednek, ahogy azt is, hogy nem akarja őket meggyógyítani, de jó, ha az olvasót bele tudja „passzírozni" egy-egy karakterbe. Jobb szeret „bent", az emberi psziché bugyraiban kalandozni, de azt, hogy könyveiben hiányoznak a külső terek, a Másik halál Budapest utcáin bolyongó hősének példájával cáfolta.

És miért szenvednek hősei?

„Mert alapvetően a conditio humana, hogy előbb utóbb belekerülünk olyan szituációkba, amelyeket nem tudunk feldolgozni, ez pedig kudarcként jelenik meg emberi kapcsolatainkban és szenvedést okoz" – fogalmazott az író.

Terápia-e az írás? Igenis, meg nem is. „ Úgy gondolom, hogy minden jó szöveg egyfajta terápia, de nagyon veszélyes dolog, ha úgy ül le az író, hogy gyógyítani akar, mert abból lehetnek borzalmas dolgok. Lehet, hogy én meggyógyulok, de a szegény olvasó súlyosan sérül".

Felejteni akar

Barnás Ferenc, akit kamaszként Dosztojevszkij babonázott meg, de Pilinszky, Vörösmarty, Weöres, József Attila és T.S. Eliot is nagyon fontosak számára, jelen is vannak az irodalomról való gondolkodásában, de tudatosan figyel arra, hogy hatásuk ne legyen tetten érhető írásaiban, és írás közben olvasmányai egyáltalán ne befolyásolják.

„Arra törekszem, hogy lehetőleg felejtsek el mindent"– mondja Barnás, akivel ellentétben mi arra törekedtünk, hogy a másfél óra alatt elhangzottakból minél többet megjegyezzünk.

Már csak egy dolgunk maradt, irány a könyvesbolt, mert a Másik halál máris az elolvasandó könyvek listavezetője. Az író szerint nyomasztó történet, de van benne sajátos barnás humor, ahogy Murányi mondta: vasból.