Grecsó leült a mikrofon elé, pedánsan elrendezett papírokkal, és csak annyit kért, ne fújjuk orra alá a cigi füstöt, és miközben felolvas, engedjük, hogy mellénk telepedjen a saját és mégis közös múltunk.

Sok jó ember a kocsmában

A saját hazájában sikertörténet volt, most Székelyföldön mutatkozik be Grecsó Krisztián író, Dés László zeneszerző, zenész, és fia, az ütős hangszereken játszó Dés András közös, Mellettem elférsz című pódiumestje. A zenés könyvbemutató első állomása szeptember 5-én, csütörtökön este Székelyudvarhely, színhelye pedig a G. Café volt.

A Szentimre utcai kultúrkocsmában nem voltunk kevesen, mégis, jól elfértünk egymás mellett. Épp úgy, ahogy gyermekkoromban nagyanyámnál, az ünnepi ebédnél, amire sátoros ünnepekkor összegyűlt a szűk család. A nagyszoba közepén pöffeszkedő, recsegősre keményített fehérabrosszal leterített „nagyasztal" szűkösen volt elég. „Ne terítkezz fiam, sok jó ember kis helyen is elfér" – szólt rám nagyanyám, amikor észrevette, hogy könyökömmel diszkréten próbáltam nagyobb teret nyerni.

Többek közt ez a régi kép is felvillant mialatt az előadók prózára zenével felelve meséltek el édes, bús, kifinomult humorral teli családi történeteket. Ez a muzsikás párbeszéd is megadta az est sajátos, visszafogott, feszes, de mégis érzelmekkel teli, nosztalgikus hangulatát.

Szelektív családi emlékezet

Nevetnivaló is volt, mert Grecsó, aki nem volt bőbeszédű, a regényrészleteket bevezető mondanivalóját a rá jellemző fanyar humorral fűszerezte. Ahogy az is az előadás sajátja volt, hogy – legalábbis úgy tűnt – a mesterhármas egymásra figyel inkább, mint miránk, az őket figyelőkre. Ennek ellenére teljes volt az összhang és nem volt hiányérzetünk sem.

Grecsó szerényen elmondta, hogy Mellettem elférsz című, 2011-ben a Magvető kiadónál megjelent családi regényéhez rengeteg kutatást végzett, mélyinterjúkat készített. A családtagok nem is tudták, hogy nosztalgikus beszélgetésnek álcázott mélyinterjú részesei. Hazudtak, amennyit csak bírtak. Pontosabban: megszépítették, átalakították a családi emlékezetet, és a szerző a leleplezés okozta csalódás után maga is dacosan terjeszti tovább a füllentésekre épülő történeteket.

Szándékosan alakítja a családi múltat legendásabbá, emlékezetesebbé: „az én apám apjával akkor is ez történt, ha a nagynéném apjával nem", és valószínű a nagybácsi is immár a pannonhalmi apátság bencés szerzetese marad, akkor is, ha a róla készült, memóriakártyákról szóló folyóiratban megjelent fotó helyszíne nem az apátság, hanem egy budapesti gimnázium.

A hülye férfi is jobb, mint a felejthető férfi

Miután megtudtuk, hogyan kerítődött össze Márton nagypapa Jusztika mamával, azt is meghallgattuk az Édes, édes, édes című novellából, hogyan tanította Jusztika mama udvarolni a gyerek Grecsót: „De Juszti mama azt mondta, nem állhatja a puhány férfiakat, akik ilyen hamar föladják. Az udvarlás nem annyi, hogy bekopogtatunk, és ha azonnal nem nyitnak ajtót, már föladjuk. Az udvarlás csupa remény és türelem, az udvarlás csupa kétségbeesés és reménytelenség.

Menjek csak oda a süteményemmel, ha hülyének néz, az is jó, legalább megjegyez. Nincs rosszabb a feledhető férfinél, sohase legyek feledhető férfi". Persze, egy szót sem hittünk el belőle, nem a tanácsokból, hanem a történetből.

Az író családi sztorijainak hallgatása közben azon kaptuk magunkat, hogy a saját családi meséinket idézzük. Jelen és múlt így találkozott és fért el teljes harmóniában egymás mellett egy helyen, egy időben ezen a vénasszonyok nyarába hajló szeptemberi estén.

Visszakacsint a bús székely

Hallgattuk a Grecsó-történeteket, a hozzá idomuló zenét és nosztalgiáztunk. Miközben az író a néhai családtagok, Jusztika nagymama, Márton tata, ángyika, Ábel bácsi alakját idézte fel, mi gondolatban saját, kedves, rég az égbe költözött szeretetteinkkel társaloghattunk.

Volt, hogy azon kaptuk magunkat, hogy a kultúrkocsma falán levő, régi fotográfiákat nézzük és egy másik, ismeretlen múlt ajtajában állunk. Kinek a szerelme, anyja, dédanyja lehetett a szép fehér ruhás hölgy, kire gondol a könyökölő öreg székely, honnan hová tartott az autó mellett pózoló társaság? Kik voltak ők, kinek a szerelme, lánya, asszonya, férje?

Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy miért volt számomra különleges ez a találkozás, akkor a múltidézés-lehetősége a válasz. Mert mialatt az elismert íróvá lett unoka saját múltjának kedves szentjeit megidézte én is találkoztam a néhaiakkal.

Viszontláttam mindig kacagó szemű dédikémet, mindig lobogó, levendula illatú nagyanyámat, a kedvemért vicces rablómeséket kitaláló nagyapámat, világot járt Annus nénémet és tátikát, amint fekete kalapban, fehér ingben és priccses nadrágban ott ült a borszéki ház kertjében.

Eszembe jutottak a sírós-nevetős családi embermeséiket, amiket, ha összegyűlt a família, mindig elmeséltek. Ezeket mesélik tovább gyermekeimnek a szüleim és, hozzátéve a saját történeteimet, mesélem majd egyszer én is az unokáimnak.

Mert a jelenünk is úgy teljes, ha jó elfér mellette a közös múlt. Ezt üzeni az író. „Egyszerű ez fiam, nincs ebben semmi kunszt"– mondaná erre nagyanyám.