Szeretem Vámos Miklóst. Nemcsak az Apák könyve és az Anya csak egy van volt nagy hatással rám, hanem az írókról szóló visszaemlékezései (Hogy volt) is, amit hangoskönyvben volt szerencsém „füllel olvasni". Aztán ott vannak a kisregényei (pl. a Borgisz), vagy azok a novellái, amikből film is készült (az Ámbár tanár úr). Vámos a rendszerváltás után lett igazán sikeres író, legnagyobb hatású művei akkor jelentek meg, sok szempontból pedig úttörő is volt a kortárs magyar prózaírók között. Bármelyik udvarhelyi könyvesboltba benézünk ott vannak a könyvei, veszik azokat. Nem úgy, mint a cukrot, de a Zeng a zének vagy az Apák könyve azért el-elkel.

Vámos Miklós 2011-ben járt Udvarhelyen is egy közönségtalálkozó erejéig, az azt követő interjúban arra a kérdésre, hogy milyen újabb írásokon dolgozik, a következőket mondta: „...három dolgon kezdtem dolgozni. Az egyik egy félig-meddig kész színdarab, és van két regénytémám. Mindkettőhöz jegyzetelek és a kettő közül valamelyik győz. Én prózaíró vagyok, ha mást írok, akkor az csak olyan kirándulás."

Nos, a Szitakötő győzött. Az eddigi műveit ismerve megkockáztatom, hogy ez a legkomplexebb regénye az Apák könyve után. Olyan regény, amiben nemzedéke, a mai magyar hatvanasok, az ún. „nagy generáció" életét mutatja be egy gyerekkorukban összeverődött nyolcas csoport szemén keresztül.

Technikailag is érdekes, hiszen az ötvenes évek gyerekfüzet-bejegyzéseiből, naplórészletekből a leveleken, az sms-eken és az e-mail-eken keresztül több olyan forma („narrációs technika", na) van, amiből az olvasó kihámozza „a nyolcak" néha derűs, néha szomorkás, néha pedig kifejezetten tragikus életét. A könyvhöz készült egy ún. könyvtrailer is, ami Nyugat-Európában és Amerikában már megszokottnak számít, nálunk felé pedig most kezdődik a gyártása olyan kiadóknál, akik ezt megenged(het)ik maguknak.

A történet egyszerű: egy hízótáborban az ötvenes évek végén barátkoznak össze a gyerekek, de annyira, hogy a kapcsolat fél évszázad múltán is tart, évente összejárnak, szerelmek fonódnak közöttük, később mások is belekapcsolódnak a „bandába" (a lányok: Joli, Lencsibaba és Vica, a fiúk: Kobra, Gyuri, Tibor bácsi, Malaci és Sneci). Olyan nemzedék az övék, akik a hatvanas-hetvenes években voltak fiatalok, a rendszerváltás már negyvenesekként kapta el őket, napjainkban hatvanas-hetvenesekként nem tudnak mit kezdeni a világgal. Nagyon tanulságos, mert pontosan az előttünk levőké, a szüleimnek a nemzedéke – igaz, hogy Magyarországon, ahol a legvidámabb barakk a nyolcvanas években paradicsomnak számított Románia mellett.

Szerény véleményem (no meg a trailer) alapján Vámosnak ez a könyve is megfilmesítésért kiállt, csak a megjelenése óta eltelt nem egészen egy év talán nem volt elég ahhoz, hogy nagyon beleégjen a nemcsak irodalomkedvelőkbe. Ha valaki meg szeretné ismerni (vagy egyszerűen csak érdekli) az 1956 és napjaink közötti magyarországi mindennapokat, az úgynevezett (és napjainkban egyre zsugorodó) városi középosztály életét, akkor a Szitakötő egy első osztályú olvasmány. Filmszerű, könnyen követhető, „nem lehet letenni" – Vámos nem először teszi meg ezt velem.

Visz, olvastatja magát, meghökkent, elérzékenyít, és láttat. Beleláttat a nagy generáció lelkivilágába.