A rendszerváltás negyedszázados évfordulója van az utóbbi egy évben, hiszen a folyamat nem egy vagy két nap alatt zajlott le, még egy ilyen kisvárosban, mint Székelyudvarhely sem. Akárcsak az ország és Kelet-Európa más részein, itt se tudtunk egyik napról a másikra mit kezdeni a kivívott szabadságunkkal. Káosz, zűrzavar, kétségek kavarogtak a tisztánlátással, a józansággal, sajnos az átmenet hosszúra nyúlt Székelyföldön is.

Tolerancia? Az meg mi?

Nem is lehetett ez másképp, Nicolae Ceaușescu rémuralmát nem lehetett egy-két nap alatt felszámolni, hiszen azt se feledjük el, hogy akkoriban nem kevesen voltak azok az emberek, akiknek nagyon is megfelelt az 1989 előtti időszak: karriert építettek, besúgtak, intézkedtek, jó szívvel tapsoltak vagy éppen házat építettek, fényes jövő várt rájuk, elsősorban annak az embernek a jóvoltából, aki többször is meglátogatta kisvároskánkat.

Ez a fotó 1970-ben készült Székelyudvarhelyen, az ún. enyhülés után, amikor még nem is sejthették az akkoriak, hogy mi vár rájuk – jellemző, hogy sokszor olyanoknak tapsolunk, akiket néhány év múlva a pokolba kívánunk és nem tanulunk a múlt hibáiból. A kommunizmus 1989 végén egyik-napról a másikra elméletileg elillant, a gyakorlatban viszont még sokáig itt maradt.

Mindjárt a szabadság első napjaiban kiderült, hogy a többségi nemzet tagjai nem tudnak mit kezdeni a romániai magyar közösség jogos kérelmeivel. Bizonyos szempontokból a mai napig sem tudnak egyes döntéshozók és a közvélemény egy része. Akkoriban annyira nem, hogy a magyar oktatás igényeire a szeparatizmus vádja volt a válasz, illetve az, hogy Udvarhelyről „elűztük" a román anyanyelvű tanárokat.

Akik ezt mondták, nem láttak olyan román tanárt 1990 januárjában, aki bőröndjeivel örömmel ment haza szülőföldjére, nem egyszer olyan településre, ahonnan éppen egy székelyföldi tanár jöhetett vissza közénk. S ez nemcsak a tanárokra volt jellemző, hanem minden más értelmiségire.

Az oktatás fölötti huzavona odáig ment, hogy február közepén már Erdély több magyarlakta településén tiltakozó gyűléseket, utcai tüntetéseket szerveztek a magyarok, illetve az egy hónappal későbbi március 15-i ünnepségek is többek között arról szóltak, hogy a magyarság egy szebb jövőben reménykedve felemelte a hangját.

Mint utólag kitudódott, a lesben álló uszítók akkor Szatmárnémetiben akarták „berobbantani a katlant", de ez nem sikerült, pár nappal később azonban Marosvásárhelyen elszabadult a pokol. Sokan akkoriban tanulták meg vagy tekintettek el örökre a tolerancia szótól, a türelemtől, türelmességtől.

„Nem kell lejönni Vásárhelyre!"

Akárcsak Székelyföld többi része, Székelyudvarhely lakossága sem tudott nyugton maradni a vásárhelyi forró napokban, hiszen azt megelőzően is hozzá volt szokva az utcai tüntetésekhez, amiket általában a Márton Áron téren tartottak.

1990 március 20-án, kedden óriási tömeg gyűlt össze a téren, hiszen az emberek megtudták, hogy mi történt előző nap Marosvásárhelyen, akkor bántalmazták nagyon súlyosan a magyarok egy részét, köztük Sütő András írót. A gyárakban leállta a munka, a tömeg forrongott és nagyon közel állt ahhoz, hogy aznap buszokkal és teherautókkal a Maros-parti városba utazzon.

Aznap Székelyudvarhelyen tartózkodott Kincses Előd ügyvéd (tárgyalása volt a bíróságon), akinek a szomorú események után gyakorlatilag el kellett menekülnie Romániából, évekig nem térhetett haza. A vásárhelyi történéseket telefonon megtudva az udvarhelyi tömeg elé állt és több perces beszédében tájékoztatta az embereket a hétfőn este történtekről, ugyanakkor meggyőzte őket arról, hogy nem kell Vásárhelyre menni, céljainkat józan, higgadt fejjel érhetjük el, nem erőszakkal.

Aznap a vásárhelyi csata mégis megtörtént – a hatalom és a hadsereg, a rendőrség cinizmusa miatt mégis egymásnak ment a magyar és a román tömeg. Elmondták mások is, a korabeli felvételeken is jól látszik: a magyarok a cigányok segítségével iszonyatosan helybenhagyták a részeg, még menekülni is alig tudó román agresszoraikat úgy, hogy szerencsére ehhez nem kellettek az udvarhelyi, csíki vagy háromszéki székelyek. Ha utóbbiak megjelentek volna Marosvásárhelyen, az akkori hangulatban nagyon könnyen polgárháborúvá fajulhatott volna az etnikai konfliktus.

Azonban az is tény, hogy a „frontváros" magyar lakossága egyik hónapról a másikra lecsökkent, annyian választották a kivándorlást még abban az évben, s akkoriban nem a jobb megélhetésért mentek el.

Egy film, ami a (meg)maradásról szól

Szabó Attila, az Aves Média többszörösen díjazott televíziós szerkesztője néhai Szeley-Szabó László felvételeit felhasználva egy majdnem 25 perces dokumentumfilmet készített 1990 első hónapjairól. A régi felvételeken nemcsak a február 10-i gyertyás-könyves felvonulás képei jelennek meg - ezeken a mai harmincasok generációjából sokan magukra ismerhetnek - , hanem Szabó Lászlónak a marosvásárhelyi kórházban a sebesültekkel készített interjúi is benne vannak, ugyanakkor Kincses Elődnek a Márton Áron téren elhangzott beszédének fontosabb részletei is.

A film igazi kordokumentum, nagyon jól megmutatja, hogy huszonöt évvel ezelőtt milyen hangulat uralkodott Székelyföldön.

A marosvásárhelyi eseményekről nagyon sok korabeli felvétel és interjú van a Youtube-on, ezek közül ide kattintva többet is meg lehet nézni. Szabó Attila kitűnő filmet készített az 1989 december 22-i udvarhelyi eseményekről is. Múlt év decemberében és korábban portálunk is több olyan írást közölt, ami ezzel a témával foglalkozott.

A kommunizmusról, illetve az 1989. decemberi eseményekről, az azt követő zűrzavaros időszakról múlt hét vége óta egy történészek által összeállított kiállítást lehet megnézni a Patkóban. Ajánlott mindenkinek, azoknak is, akik azt gondolják, hogy huszonöt évvel ezelőtti eseményeknek már nincs hatása napjaink mikrotársadalmára. Nézzen bele, aki arra jár.

A tárlat azon a helyen áll, ahol 1990. március 20-án, kedden délben Kincses Előd „megfogta" az udvarhelyi ezreket.

Ha nem maradtunk volna akkor a helyünkön, lehet, hogy az elmúlt héten nagyon sokan gyertyákkal indultunk volna a temetők felé.