Máramarosszigeten született, de számtalanszor hangoztatta: számára Székelyudvarhely a világ közepe. Akik ismerték, tisztelték jól tudják: nem üres szavak voltak ezek. Maszelka János festőművész, a város szeretett és köztiszteletben álló Maszija vagy Maszi bácsija, egész életművével, minden ecsetvonásával szolgálta a várost, ahol igaz otthonra talált.

Emberségével, nagylelkűségével végleg a szívébe lopta magát azoknak, akik ismerték, tisztelték és szerették őt. Életműve, munkássága még feldolgozásra vár. Nevét nem őrzi utca, a Kossuth utcában, a Képtár falán csupán egy szerény méretű plakett emlékeztet arra, hogy alapítója, létrehívója Maszelka János festőművész volt.

Születésének 85. évfordulója előtt csokorba gyűjtöttünk néhány baráti visszaemlékezést, megidézve általuk a néhai kiváló művészt és nagyszerű embert, Maszelka Jánost.

Balázs Árpád újságíró, volt népszínházas

Maszit nagyon szerettem, barátok voltunk, talált a szó. Sok szép kedves emlék fűz hozzá, még a népszínházas évekből, amikor naponta találkoztunk, ő volt a barát, a festőművész, a napi szolgálatos, a díszletfestőnk, a vasárnapi kiállítások megálmodója. Na, meg a viccmester, mert neki mindig volt egy jó története, amit kiválóan tudott előadni.

Imádta a Tomcsás sztorikat megosztani velünk, ha olyan volt a hangulata még az egypúpút is elénekelte. Egyszer, vagy többször is, meggyűlt a fonnivalója a hatóságokkal, mert olyan idők jártak akkor.

Gyakoriak voltak a Megéneklünk Románia fesztiválok, ennek a díszleteit is neki kellett előteremtenie, a nagyterem közepéről kiabálta a színpadmesternek, hogy a Vezért középre kell felakasztani. Valaki feljelentette.

Fotó: Dávid Botond

Kiadták parancsba, hogy fessen képet egy fotóról a Vezér udvarhelyi látogatásáról. El is készült vele, de közben kinn maradt nyugaton Pacepa, aki akkor központi figura volt, ezért gyorsan törölni kellett.

Húsz évvel ezelőtt együtt szerveztük a Tátika show-t, zsűritag volt, lelkesedett a munkáért. Pedig legtöbbször "Isten fizesse" volt a bérezés. Amikor a rádióban dolgoztam, jó párszor felhívtam és élőben nagyokat dumáltunk.

Csupaszív ember volt, úgy szórta a képeit, mint a képeslapokat. Megálmodta a képtárat, összehordta a képeket, de nem lett semmi belőle. Tartozik ezzel Neki a város, ideje lenne törleszteni az adósságot. A Maszelka utca sem hangzana idegenül. Nagyon szerette Székelyudvarhelyt, mondhatni imádta. Egyszer megkérdeztem, meddig szeretne élni, nem emlékszem mit válaszolt. De nagyon hiányzik.

Balázs Árpád 2003-ban id. Maszelka Jánossal beszélget, a festő 74. születésnapján

Lőrincz György, író

Ahogy szűkül a belátható horizont, úgy tágul az elmúlt idő, s az emlékezés kertje. Ahogy telnek az évek, egy napon hirtelen megváltozik minden, már nem a jövőt fürkészi a tekintet, egyre többet és többet gondol a múltra, emberek, arcok, tekintetek, események villannak emlékeidben. Halottak kísérnek egyre többen, jönnek szembe veled, villannak rád az idő kútjából, s néha elidőznek vagy rögtön szégyenlősen tovább is állnak.

Mintha nem akarnának beférkőzni az élők dolgába. És ez, egy idő után, nemcsak halottak napján éri utol az embert – nap, mint nap. És te, egy idő után rájössz, már több ismerősöd van a temetőben, mint az utcán. És amikor erre rájössz, akkor már csak idő kérdése, hogy rádöbbenj, hogy vénülsz te is, vagy már vén vagy – emlékeidben, emlékeidből élsz.

Maszelka János és Éva sírja ott van a katolikus temetőben, baloldalon, a lépcsőfeljárat mellett. Így kikerülhetetlenek ők. Rád villannak, emlékeztetnek, ha akarod, ha nem, de ha az a sír nem volna ott, ahol, Maszelka János akkor bekérezkedne emlékeidbe, mert Maszelka János maga volt az önzetlenség és a jóság, és amikor önzetlenséggel és jósággal találkozik az ember, akkor talán összehasonlításképpen csendben, szerényen a háttérben megjelenik Maszi bácsi arca is.

S nem csak ahogy, bocsánatkérően, ránk nyitja az ajtót, hogy: „Fiúk nem lépünk át egy percre Gizihez?" Gizi persze a Gizi cukrászda volt, a fiúk pedig én és Komoróczy Gyurka. Igen, legtöbbször ez a kép villan.

Fotó: Dávid Botond

De villan sokszor egy másik is, ahogy a hóna alatt érkezik egy-egy festménnyel, megáll az asztalnál, mintha csak egy pillanatra akarna zavarni, mintha csak a véleményedre lenne kíváncsi, rád kérdez:

„Tetszik?"

„Mi az, hogy! – mondod -, hát persze".

Valóban, kinek ne tetszene egy Maszelka-festmény? Főleg, ha ingyen van, mert a következő szava már az: „Akkor a Tied". És elégedetten kisimítja azzal a jellegzetes mozdulatával, azt a jellegzetes, arcába, homlokába hulló tincset!

„ Azt nem lehet" – mondod, tiltakozol szerényen, reménykedve, de lehet – mondja ő – lehet. – Fogadd szeretettel. Aztán pár percre rá még kifizeti azt a pohár bort is, amit Te rendeltél számára fizetségképpen.

Igen, ez volt Maszelka János, a város Maszi bácsija, talán a legoldottabb, legönzetlenebb lelkületű ember, akiben úgy hiszem – nemcsak az én emlékeim szerint –, túltengett a szeretet, az önzetlenség és a jóság. Mert nemcsak sejtem, tudom, hogy nemcsak hozzám kopogott be a hóna alatt egy-egy festménnyel. Hanem sokakhoz.

Persze, volt egy másik Maszelka is, a játékos, amikor például tiszta józanon eljátszotta a tök részeg embert... Tanulni járhattak volna hozzá a legnagyobb színészek is. És akkor még Éváról, Éva néniről nem is beszéltem. Aki nemcsak feleség volt, hanem a jóságban, az önzetlenségében a társa. Igen, ritka, két tüneményes ember volt Maszi és Éva, akár testvérek is lehettek volna.

Dávid Botond, fotográfus

Maszi bácsi, apám jó barátja, gyakori vendég volt nálunk. Imádta a gyerekeket, és mivel ilyenkor folyamatosan körülöttük tébláboltam, folyton kitalált valami érdekeset, amin jól elszórakoztunk. Egyik ilyen trükkje a dióhéjból készített szem. Ezt szerettem a legjobban, bár amikor feltette egy kicsit féltem is tőle.

Fotó: Dávid Botond

Ahogy megérkezett hozzánk, azonnal szaladtam a kamrába dióért, ő a bicskájával kettéválasztotta, a belét kivette, azt elosztottuk, megettük. A héját pedig a szeméhez próbálta. Ha nem stimmelt a méret, mehettem még egy adag dióért, addig, amíg megfelelő méretet találtam. Akkor ő kifúrta a bicskája hegyével, majd feltette a műszemeket, amitől én azonnal elkezdtem félni, és hátulról kapaszkodtam a nyakába, néha előrehajolva, belenézve a szúrós szemébe.

Murányi Sándor Olivér, író

Kisgyerekként leskelődtem a nagyszobaajtó mögül, amikor szilveszterezni érkezett hozzánk. Nevetésétől zengett a lépcsőházunk. Aztán ölébe ültetett és horgászatokról mesélt. Nagy horgászatokról. Apámat örökös tárlatmegnyitójának kérte fel.

– A Jánosok barátsága! – hangoztatta nem egyszer. Ő nevelte belém az egészséges lokálpatriotizmust. Felnőttként, Dávid Botond fotóművész barátommal meglátogattuk, hogy elvigyük neki a hármunkról készült közös fotókat. Mindkettőnknek ezt írta a kép hátára: „Nem félek. Jó kezekben van a város."

Pár év múlva Dr. Fried István irodalomtörténész ex catedra kijelentette rólam, miszerint Székelyudvarhely küldött hírhozónak a magyar irodalomba, bizonyára azzal az utasítással: hirdetném, hogy Székelyudvarhelyről is látható Európa, Európában pedig Székelyudvarhely nem jelentéktelen kisváros.

Az idős professzor sorait olvasva arra gondoltam: olyan képíró után, mint Maszelka János, már csak prózaíró lehet udvarhelyiként az ember. Érvelésem maga Kányádi Sándor támasztotta alá: „Te csak írj! Csíkban Nagy Imre óta mindenki fest! Mert nincs Maszelkájuk..."

Apám egy ködös decemberi reggelen közölte velem telefonon a szomorú hírt: Maszelka meghalt az éjjel. Azóta már tudom: Maszi bácsi nem ment el... Ahányszor medvét lesek a homoródi erdőkben, vagy pisztrángra horgászok a Küküllőben és a Máré-patakában, fülemben ott cseng a Festő feledhetetlen nevetése...

Szabó Károly, könyvtáros

Azt sem tudom, hol kezdjem, nyilván az elején... Eléggé közismert dolog, hogy kisgyermek korom óta a kultúrház falai között éltem, illetve néha azon kívül is. Mint ilyen, számomra teljesen természetes volt, hogy az ott dolgozó, illetve az ott megforduló emberek számára „Szabóné onokája" voltam, maradtam sokáig is. Ebben a közegben kerültem közel Jani bácsihoz – gyermekkorom időtlenségének homályában.

Fotó: Szabó Károly

Mikor nagyobbacska lettem, és a fotografálással kezdtem kacérkodni Jani bácsi volt a képzőművészeti szakirányítóm, s mint ilyen gyakran benézett hozzánk. Mindenki ismerte, jó kedélyű, állandóan történeteket mesélő alkat volt. Nehéz lett volna túlbeszélni, nem is akartuk.

Megjelent, megnézte az éppen munka alatt levő képet, majd „kisapám" megszólítással belekezdett a kompozíció, expozíció, témaválasztás, tónusvilág, stb. észrevételeit ecsetelendő kiselőadásába. Jó hangulatú, nem bántó jellegű megjegyzések voltak ezek. Állandóan csillogtak a szemei. Nagyon pozitív kisugárzású ember volt.

Később úgy alakult, hogy a műtermeink egymás mellett voltak, a hosszú folyosó végén. Néha beültem hozzá, csak úgy csendben, hosszan elnéztem, ahogy dolgozik. Ilyenkor nem sokat beszélgettük. Egy nagyobb olaj-kompozíción dolgozott, szokásos öreg székely pár a kép alsó felén, a kép felső felén egy feszület.

Néha exponáltam egyet-egyet, a kép különböző fázisaiban. Később budapesti egyetemi éveim alatt nagy örömömre szolgált, amikor a Duna Televízió kiküldött az ottani kiállításának megnyitójáról tudósítani, élmény volt ott is találkozni vele és öröm volt látni, hogy az ottani emberek számára is mennyire fontos volt a művészete, képzeletben megveregettük egymás vállát, mondván, földik vagyunk.

Ami maradt, az emlékek és néhány álló meg mozgókép, de ezeket ragaszkodással magamban őrzöm.

Id. Murányi János, nyugalmazott tanár

Rólad röviden írni, Barátom, nehéz. Ha örök-vidám kedved, sztentori kacagásod, lótó-futó alakod, huncut-meleg mosolyod, udvarhelyi mindenes gondjaidat, meg annyi más apróságot említek, ez mind közhely: Téged mindenki így ismert, Udvarhelyen Te voltál „Maszi". Egyetlen és megismételhetetlen.

Pedig Máramarossziget küldött ide, de a szíved Udvarhelyé volt. Negyvenévi barátságunk jogán elmondhatom: életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy társadnak fogadtál. Dehogy fogadtál! Rugdostál: „János, gyere, csináljuk!" Nem lehetett neked nemet mondani, melletted dolgozni kellett.

Tettük, amit tehettünk. A Te végtelenbe tekintő szemed mindenütt a Szépet kereste. Te láttad, de azt akartad, mások is – ha lehet, mindenki – lássa. Ezért vetted nyakadba a várost, hogy országos hírű vagy műkedvelő művészeknek kiállítást szervezz és a városnak örömet szerezz.

Mert örömünnep volt minden vasárnap déli tárlatod, amiről estefelé mentünk haza, lélek-melegítő beszélgetések után, persze – ahogy te mondtad, mert a borozást sem vetetted meg – egy kicsit „bekáfliztunk". De előtte, hogy semmi gáz ne legyen, le kellett kenyerezni a párt-„korifeusokat" is (ez is a te sajátos nyelved).

Fotó: Nagy Miklós Kund

Ötvenévi udvarhelyi életed alatt, mindent megtettél, hogy a város emberei szeressék meg a szemmel látható Szépet. Sokszor korholtalak: „János, inkább festenél, mint szervezz." A válaszodat nem lehetett megfellebbezni: „Udvarhelyen művészetszerető embereket akarok nevelni."

Most már értelek. Professzor voltál. Akinek nem az számít, hogy ő mit ad ki a keze alól, hanem hogy hány embernek nyitja fel a szemét a köznapin túli szépségekre. Ráment a tehetséged. Festhettél volna monumentális olajképeket, de inkább szórtad a hihetetlen gyorsasággal megrajzolt pasztelleket: ezzel fizettél, hogy támogassanak.

Ezt is megfilozofáltad: „Minél többet adok, annál több lakás falán fogok élni." Igazad van. Vancouvertől Melbourne-ig, Budapesttől Nagyváradig (Székelyföldről nem is beszélve) sok ezer házban élsz.

Én mégis remélem, hogy védőszented, Aranyszájú Szent János pártfogásával, a mennybéli vásznon most olajba fested, aranyszívű és aranykezű Barátom, a sziklaarcú székelyt, a bágyi dombokat („olyan, mint egy gyönyörű női mell" – mondtad), a hargitai pisztrángos patakokat, a Kannásné tűzbe borult fáját és a nap-glóriás Jézus-kápolnát.