„Ez volt a legjobb" és „olyan sem volt, mint a tavalyi". Ezt a két, egymásnak merőben ellentmondó véleményt csíptük el az Artera Alapítvány által tizenharmadik alkalommal megszervezett Míves Emberek Sokadalmáról.

Szó, mi szó, az előző években mi is begyűjtöttünk tarsolyunkba pár negatív élményt, így ezúttal még kritikusabb szemmel terepszemléztünk a sokadalomban.

Kifogás nincs, jó volt

A tapasztalatokat összegezve jelentjük: jól éreztük magunkat, tetszett amit láttunk, egy percig sem unatkoztunk, egyáltalán nem tudunk igazat adni az elégedetlenkedőknek. Túlzás nélkül: le a kalappal, kitettek magukért a szervezők. A belépőjegy árát zsebhez szabták és cserében bőven akadt látnivaló is.

Étlen-szomjan nem maradt senki, az Átalvetősök sátrában mindig volt harapnivaló. Igaz, az olcsó és finom zsíros házi kenyeret az utolsó estén hiányoltuk, de díjaztuk, hogy a három nap alatt nem éreztünk miccsszagot. Helyette lecsót, pityókatokányt, flekkent kínáltak, amit a helyben sütött kürtőskaláccsal lehetett elnyomtatni.

A kánikulában jól esett a csapolt hideg sör, az antialkoholisták palackozott ásványvizet, üdítőt vagy házi málnaszörpöt kortyolhattak. A rövid l-lel pingált „Kiálítás" szúrta szemünket, a sátrakra kibiggyesztett, fóliába bújtatott „címerek" helyett szívesen látnánk mívesebb cégért, de örvendtünk, hogy lődörgő, elázott embert nem láttunk, és szemétben sem jártunk bokáig.

Új és régi egy helyen

A vásári forgatagban ismerősként üdvözöltük a székelyszentkirályi csipkeverőt, Berze Kati nénit, a keresztúri tűzzománcozó Deák Györgyöt, a könyvét dedikáló Korondi Kovács Andrást és a gyöngyfűző Ipó Emmát. A bejáratnál kiszúrtuk az ezerráncú székely csizmákat – készítőjük, a sepsiszentgyörgyi Józsa Áron első ízben jött a MES-re, akárcsak szomszédai, a nemezből készült portékákat kínáló Kovács Turi Emese és Kovács István.

Tetszettek a nagyváradi Zöld Nagy Erika folton folt kreációi, a festett üvegek, a mázas cserepek. Volt olyan gyöngyből fűzött nyakék, amelynek bizony szívesen lettünk volna gazdái. Rongyszőnyeg, rusztikus ruha, bőrből font ostor, rongybábuk, mézeskalács, mézből készült finomságok, házi lekvár és ránézésre bizarr, de a bőrnek tetsző kézműves szappan – ha a pénztárcánk nem szab gátat vágyainknak, egy havi fizetést gond nélkül el tudtunk volna pallni.

Üstben főtt hagyomány

Maradtunk a látvánnyal, de nem éhkoppon. A szombati Ízek, tájak főzőversenyen megkóstoltuk a szombatfalviak tárkonyos, szarvasgombás borjúraguját, ami nem csak nekünk ízlett, de a Gizi néni vezényletével kóstoló szakmai zsűrinek is.

Az első díjas étek különleges ízével, tálalásával vívta ki az előkelő helyezést, maga mögé utasítva a tájainkon hagyományosnak számító bab- és sertésgulyást, töltött káposztát, lecsót. De nem érheti szó a malomfalviak, székelyszentpáliak és a farkaslakiak főztjét sem – el is fogyott mind egy falásig az üstben rotyogtatott hagyomány.

A MES-nek sok volt az ifjú látogatója is. Nem unatkoztak a csemeték és akadt kliense Lilike szamárnak is, aki rezignáltan cipelte a terhet a vár körül. A Legendárium háza táján is volt nyüzsgés – Curcubet Dávid szerint csak szombaton több mint 200 gyerkőc próbált szerencsét a társasjátékon, de felnőttek is rikkantottak Tatárittyomot.

A vár tövében, a sportpályán a Baranta SZIK Egyesület tagjai rittyegtették az ostort, tartottak harci bemutatót. A Legendárium csapata volt az ötletgazdája a szombat délutáni első Budvár íjászversenynek, amelyre közel harmincan neveztek be. Otthagyta a fogát a kutyafejű tatárvezér, akit 220 ponttal Rácz Berecz Zsolt, 70 ponttal pedig - ifi kategóriában- Kulcsár-Székely Gábor talált szíven nyilával.

„A hunok nyila reflexíj, ez volt az első kalasnyikov" – tudtuk meg két célzás között az egyik versenyzőtől, aki gyorstalpaló kiképzést tartott a 6-7 évig készülő és ugyanennyi időt szolgáló íjakról.

Mese és tánc, mind ébren tart

Vasárnap este az amatőr felnőtt mesemondóké volt a szabadtéri színpad. A Hencidától Boncidáig vetélkedő második kiadásának szép számú közönsége és öt mesemondója volt. A kézdivásárhelyi Esztán Sándor és a siménfalvi Bíró István visszaeső mesélőkként neveztek be, először szórakoztatta viszont a nagyérdeműt a budapesti születésű, de Csíkszerdában élő Gercsényi Gyula.

Nem csak férfiemberek, de fehérnépek is szőtték a mesét: a csíkszeredai Molnár Anna óvónő és a közönséget a mesemondásba bevonó udvarhelyi Ilyés Krisztina is megmérettettek. Versenyen kívül szórakoztatta a jónépet Tófalvi Mihály mesemondó és a hat éves Fóri Krisztina személyében megismertünk egy pöttöm, de ígéretes utánpótlást is.

„Kifogás nincs, ez úgy jó, ahogy van. A mese nem azért született, hogy a gyermekeket altassuk vele, hanem azért, hogy a felnőtteket ébren tartsuk" – fogalmazott frappánsan Antal D. Csaba színművész, aki Haáz Margaréta óvónővel és Szakács István Péter tanárral közös egyezségre jutva a siménfalvi mesemondót, Bíró Istvánt találta a legjobbnak.

Már jócskán besötétedett, amikor hosszas hangolás után végre elhúzta a sokadalom nótáját a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar. Bár későre járt, leheveredni a vár tövébe senkit nem láttunk, a vérpezsdítő muzsikára táncra kerekedve búcsúztatta a tizenharmadik MESt a közönség.