Ha már járjuk a határt, nézzük meg a múlt heti képriportban szereplő lerakóhelyet is, javasolják. C. büszkén mondja, hogy végül is összeszedte az összes szemetet most a héten, miután megjelent az anyagunk, s botrány lett belőle. Megdicsérem. Aztán nem sokkal utána megkérdi, már nemtudomhányadszor, hogy egyébként is, mi a baj azzal, hogy ő a saját területére leöntötte a saját szemetét, még akkor is, ha patakmederbe. És egyébként is, messze van még onnan a patak. Elmagyarázom neki ismét, mi a gond. Huncutul mosolyog, és ismét előhozza, hogy az, aki őt lefotózta, az miért nem állt szóba vele, hogy elmondja, mi a baja vele. Ismét elmagyarázom neki, hogy miért nem baráti jelzés a más véleményen lévők irányába vasvillával elindulni. Ismét játssza az értetlent, közben a szeme pisolyog. Ez a C. olyan, mint egy nagy gyerek. A fiaimra emlékeztet, ők is azt csinálják, hogy szétszórják a házban a játékokat, aztán mikor szólunk nekik, hogy össze kellene szedni őket, akkor tesznek egy nagy látszatlépést, összeszedik a nagyobbakat, s úgy tesznek, mintha a többi nem is létezne. Aztán, ha rájuk szólunk, akkor morgolódnak és teszik a hülyét, majd a fotel mögé vagy alá sértődötten beseprik az egészet, aztán ismét teszik a hülyét, mint akik nem értik, hogy mivel is van a baj, érvelnek nagy butaságokat, és magyarázatják veled ezredszerre, amit már jól tudnak. S ezt húzzák addig, míg szinte-szinte szakad a cérna, végül a seggre csapás előtt pár másodperccel összeszedik a cuccot, s jönnek odabújni, hogy dicsérd és simogasd meg őket, hogy milyen ügyesek voltak, de közben a szemük már arról árulkodik, hogy ismét huncutság jár az agyukban.