Amikor Gyepesbe érek, megkérdem egy nénitől, hogy hol van az az épület, amit keresek. Mosolyogva kérdi: „a gyűlésbe jött?”. Jó jel, hogy a helybéliek tudnak az ügyről, remélhetőleg kevesebbet szemetelnek a természetbe egy ideig. A helyszínen találkozom a tiszteletessel és három helybélivel, köztük C.-vel. Köszönés után mondja C. a lelkésznek: „Azért jöttem, hogy hallá, mi a baja”. Mármint nekem, újságírónak mi a bajom vele. Mintha nem tudná. Többször is elmondom neki a nap folyamán, hogy nem vele személyesen van bajom, hanem a tettével. És a jelenséggel. Hiába, eltelik tíz perc, s megint ott vagyunk: az, aki lefényképezte őt, az miért nem mondta meg neki, hogy milyen baja van vele? Miért hajtott el, miért nem várta meg, hogy megkérdezhesse, milyen baja van vele? Hát csak azért, mert vasvillával ment felé, mondom ismételten, mosolyogva. Erre ő is mindig elmosolyodik: „mivel menjek, ha az volt a kezemben?” A gyűlés gyorsan lezajlik, két mondatból kiderül, hogy nem a papilak szemetéről írtam múlt héten. Mert azt máshova vitték ki, a silógödörbe. C. elmondja, hogy az a szemét, amit a patakmederbe kiöntött, az a saját szemete volt. Ezt olyan lazán és természetesen mondja, mintha néhány héttel ezelőtt nem ő mondta volna falubeli fehérnépeknek, hogy lefotózták őt, miközben a papilak szemetét rakta le, illetve mintha a környezetvédelmiseknek nem a felesége mondta volna azt, hogy a szemét a papilakról származott.