Normálisan úgy kellene működnie ennek a rendszernek, hogy a vadásztársulat hall egy vadkárról, kiküld egy szakembert, az bepakolja a csomagtartójába a döglött állatokat, kifizeti őket ott helyben a piaci áron, viszontlátásra. Ha ez így működne, az emberek nem kívánnák a francba sem a vadállatokat, sem a vadásztársulatokat. Ehelyett mi van? A vadásztársulat vezetője tud az ügyről, de nem küld ki senkit, mert úgyis kutyatámadás. A gazdák telefonálgatnak egyik vadőrhöz, az küldi őket a másikhoz, az küldi őket a harmadikhoz, míg végre elérnek ahhoz, aki megígéri, hogy majd jön. Lehet, hogy majd kártérítést kapnak, de csak azokra az állatokra, amelyek fülszámosak, de azokra is csak akkor, ha a nyilvántartásban minden rendben van. A kártérítést nem most kapják, hanem majd. Mikor? Senki nem tudja. A vadásztársulat weblapján (***link: http://www.vadasztarsulat.ro/ ***) egyetlen mukkot nem találunk arról, hogyan lehet egy vadkárt jelenteni, milyen határidőn belül kihez kell fordulni, hogyan épül fel az egész kártérítési procedúra. Megtudhatjuk ellenben, hogy ha farkast szeretnénk lőni, a szezon október tizenötödikétől március végéig tart, 1500 euró egy állat elejtése, 200 euró a sebzés és 50 euró egy hibás lövés. Valahol érthető, hogy fontosabb nekik a vadászat, mint a vadkárok megtérítése, nekem is jobban esik felvenni a gyerekpénzt, mintsem megfizetni a fiam által betört ablakot. Míg a vadásztársulatok és az állam nem tudnak gerincesen, felnőtt módjára felelősséget vállalni a vadak által okozott károkért, csak a bevétel érdekli őket, addig vadgazdálkodásról nem lehet beszélni, esetleg csak vadértékesítésről.