Azoknak, akik nem bírták a mobiljuk simogatása nélkül eltölteni a kb. egyórás beszélgetést, és újra meg újra feltették ugyanazokat a kérdéseket, elismételték, hogy a Pride egy örömünnep, amivel arra emlékeznek, hogy 1969-ben, egy meleg bárban fellépő békés énekeseket, akik nem zavartak senkit, csak az ellenkező nem ruháit magukra öltve, zárt körben énekeltek, meghurcolta a rendőrség, az áldozatok meg fellázadtak. Újból szóba került a média felelőssége, és most jogosan, úgy érzem: a több ezer átlagos kinézetű felvonulóból csak az apácát meg a bőrtangás elemeket mutatják. Elmondták, hogy a szüleik először nem örültek a bejelentésüknek, de amióta megtörtént, sokkal felszabadultabb lett a kapcsolatuk. Hogy igazából nem az bántja őket, és általában a szülőket, hogy a gyermekük meleg, hanem az, hogy mit szólnak mások. Hogy a társadalom 4 százaléka homoszexuális, és ez ellen nincs mit tenni, így születnek, egyenlő jogokra vágynak. Ők speciel nem akarnak gyereket, sem szülni, sem örökbefogadni, de nem látnak abban semmi kivetnivalót, ha mások megteszik. Jobb két szülő, mint egy vagy egy sem, és a törvényektől függetlenül léteznek olyan párok, akik előző, heteroszexuális kapcsolatukból, vagy mesterséges megtermékenyítésből származó gyereküket egy újabb, immár homoszexuális kapcsolatba viszik, és közösen nevelik. Vannak is ismerőseik, akik így élnek.