Elmesélem kalandomat a zetelaki polgármesteri hivatallal. Bemegyek hétfőn délben, a titkárnő nagyon kedves, mondom, hogy a polgármester úrral akarok beszélni. Persze, itt van a polgármester, betelefonál hozzá. A polgármester, Nagy Attila, foglaltat jelez, miután meghallja a nevem. A titkárnő is hirtelen veszít kedvességéből, és elmondja, hogy nem ma van a polgármester úr fogadónapja. Mikor ezt már másodszor mondja, értem a finom utalást. Kiderül, hogy a fogadóóra az kedden reggel kilenctől van, jöjjek vissza inkább akkor. Visszamegyek kedden kilencre Zetelakára. A polgármester úr járt már bent a reggel, de sürgősen elutazott Gyulafehérvárra, egész nap ott lesz. A telefonszámát megkaphatnám-e? Nem. Nem szokták megadni. De hívhatom majd a következő napokban a hivatal fix számán, és kapcsolják. Ha akarják. Látván, hogy nem örülök ennek a változatnak, a hölgy az alpolgármesterhez irányít. Felmegyek megkeresni az „alelnököt”. Kozma Lajos egyébként egy folyton mosolygós, kedves cukorfalat szokott lenni, amikor engem lát, de ezúttal nem kíván engem látni. Nem szeretne nyilatkozni az ügyben, üzeni, ebben az ügyben csak a polgármester nyilatkozhat. Ezzel a kör bezárul, s nyilvánvalóvá válik, hogy jobb lett volna nem játszanom a korrekt újságírót, aki megadja a gazembereknek is a replika jogát.