Azt sem tudom felmérni, hogy fontos-e egyáltalán már ekkora korban belenevelni ezekbe a gyerekekbe, hogy az egyetlen cél a győzelem. Gyakran hallatszik egyik-másik kispadról, hogy fiam, semmi más nem számít, csak az eredmény. Az egyik gyerek mondja szünetben a másiknak, „ha nem nyerjük meg a harmadik helyet, nem megyünk Magyarba”. Jó-e tíz évesen arra nevelni a gyereket, hogy tegye félre az etikát, a jóérzést és csak a sikerre hajtson? Vagy használ ez majd neki az életben, és így lesz eredményesebb? Nem egyszerű a válasz, ugye? A képen látható gyermek azonban nem azért sír, mert nem találja a választ a fenti dilemmára, vagy mert lelkileg nem tudja kiheverni a vereséget, hanem azért, mert fáj neki a sérülése. Mind mondják itt nekem a hokirajongók, hogy milyen kevés a sérülés ebben a sportágban. Biztos igazuk van, ugyanakkor nekem tucatnyi képem van arról, hogy a mentősök sérüléseket látnak el. Van-e kapcsolat ezen sérülések és a feltételek nélküli sikerhajhászat között? Nem feltétlenül fontos a válasz erre a kérdésre, sokkal értékelendőbb az a tény, hogy vannak itt olyan edzők is, akik ahelyett, hogy nekiessenek a gyereknek, hogy „ne szimulálj, te!”, képesek megsimogatni a fejét, és megkérdezni, fáj-e még a sérülés.