Kecset kanyargós főutcáján keresem Berci bácsi házát. Tárt kapuk fogadnak, de csak a kutya vesz észre, és nem nagyon örül a megjelenésemnek. Berci bácsi épp segít valakinek megjavítani egy kaszálógépet. Ahogy meglát, odaint, és a tolókocsija már gurul is felém. Egy kicsit bizonytalan vagyok még a mellette szaladó kutya láttán.

Adja ide a kezét! – mondja a bácsi. Odaadom, kezet fogunk. – Most már nem bántja a kutya – nevet.

Bekísér a házba, pontosabban az ő lakrészébe. Az ajtó mellett rögtön egy cimbalom fogad az asztalon.

– Na, én idehívtam magát, hogy elmondjam, hol is jár az eszem!

Hol jár az esze, Berci bácsi?

Nekem azon, hogy miért nem ad a tanács vagy az állam rendes gondozási díjat, amivel kifizethetem a gondozónőt. Amit kapok, az 750 lej körüli lett csak.

Nekem 434 lej a nyugdíjam, amiből ki kell pótoljam 800 lejre a fizetését, mert ennyiért vállal. Nem csak én vagyok így ezzel, sokan kínlódnak még. Még jó, hogy nekem van földem és gazdaság. De, ha azt a fiam nem gondozná, nem volna semmi hasznom belőle – panaszkodik Berci bácsi.

Egy hónapja ígérgeti a polgármester, hogy lejön, de azóta se történt semmi. Én meg nem tudok oda átjutni, mert olyan forgalom van, hogy nem merek elindulni.

Van egy keresztúri ismerősöm, aki kettes fokozatú rokkant, aki még rosszabb helyzetben van, de ő nem akarta vállalni a szereplést. Pedig ő kellett volna elmondja, hogy teljesen egyedül van, senkije sincsen, és csak egyik napról a másikra él. Nagyon keveset kap a második fokozattal. Abból a nyugdíjból éljen, vagy a gondozót fizesse? – mondja sorstársáról.

Épp ezért van egy másik dolog is, amit kigondoltam. Itt hátul van egy csűr, meg telek, és ha volna valaki, aki megcsinálja, ide lehetne egy öregotthont is létesíteni.

Én odaadnám a telket is, és esetleg segítenék is, amiben tudok. Jó volna, ha valaki megcsinálná ezt az öregotthont. Mert én még rendezem itt magamat valahogy, de mi van azzal, aki egyedül van, és közköltséget kell, hogy fizessen? – meséli együttérzően.

Sosem unatkozik

A napjaim jól telnének, arra nem volna panaszom – mondja vidáman. A gondozónő is nagyon ügyesen rendez. Itt lakik, megfürdet, az ételt is megcsinálja, és azt eszi ő is, amit én. Volt, hogy együtt disznót vágtunk, és elosztottuk, aztán kerül sajt is, és néha még bárányhús is. Gyorsan telnek a napjaim.

Aztán van egy kicsi cimbalmom, és jönnek a falubeliek is mindegyre, hogy segítsek, mint ez a kaszagépes is. Én mondom, mit kell csinálni, és ő maga megjavítja, amit kell. Van egy faesztergám is, annyi munka van most, hogy csak győzzem. A kaszanyélbe csinálok fogantyút – mondja büszkén.

Én magam tanultam meg esztergálni – magyarázza. Már negyvenöt éve vagyok ilyen állapotban. A katonaságban történt a baleset, amikor fejest ugrottam a vízbe, a hatodik csigolyám megroppant, és lebénultam. Negyven nappal a leszerelés előtt. A karomat még tudom mozgatni, de nem tudok úgy fogni, mint egy rendes ember. Ezért meg kellett tanuljam, hogy tartsam azt a bizonyos kést – mesél a balesetről.

A zene még inkább meghozta életkedvét

A baleset után tanultam meg játszani a cimbalmon is, azelőtt szaxofonoztam. A cimbalmozás úgy kezdődött, hogy vettem egy magnót, és ilyen-olyan nótákat vettem fel szalagra, aztán megtanultam – mondja nevetve.

200 lejért vettem ezt a kis cimbalmot, de az ütő nem állt a kezemre. Csináltam magamnak egy másikat – büszkélkedik.

Elkezdtem járni zenélni. Amikor elkezdték az öregeket ünnepelni, egy ilyen mulatságon úgy meghoztuk a többi zenésszel a nyugdíjasok kedvét, hogy egyszer nézem, a pálcák mind le vannak téve, és mindenki táncol – meséli a zenélés élményeit. Aztán úgy egyeztünk meg, hogy még találkozunk. Vettem egy erősítőt is a cimbalomhoz, és azóta is megyünk kicsengetésre, ide-oda.

Nem kell sokáig kérlelni, mesél...

Úgy, hogy annak idején sok mindenről lemaradtam. A velem egykorúak a katonaság után megházasodtak, családot alapítottak. Nekem ez kimaradt az életemből.

Akkor változott egy kicsit az életem, amikor megkaptam ezt a szekeret. Be tudtam menni a kultúrba zenélni, és elkezdtem esztergálni a korondiaknak. Édesapám is odaállt mellém, ő is csinálta, amit tudott, én is, amit én tudtam. Úgy, hogy a régi rendszerben itt egy kicsi családi vállalkozás volt. Többet tudtunk így letenni, mint amennyit a kollektívben kapott volna – idézi fel a régi időket.

Aztán a rendszerváltáskor egyéb nem volt, csak hogy a pénzt a CEC-ből ki kell venni. Édesanyám nem akarta, mert csak elköltjük, de aztán mégis csak én győztem. Édesapámmal már tudtam egyezni, és megvettük a traktort.

Amikor elhozták, és hátul a kertbe leállították, édesanyám azt mondta: Na, te Berci! A nagy tökfejed után megindultunk, amikor meghalok, az sem lesz, amiből eltemessenek. Azt mondtam neki: Édesanyám, ne búsuljon, egy cigányt kapok, aki két véka pityókáért elteszen láb alól. Édesanyám persze seprűvel kergetett utána – meséli nevetve.

De nem fogtunk mellé, mert gazdálkodásba kezdtünk. Szép lassan már három gazdának is csináltuk a szénát s teheneket is tartottunk. Aztán jött édesapámnak az érelmeszesedése, és le kellett állni.

A katonaság előtt két esztendeig udvaroltam egy leánynak, de a balesetem után harminc esztendeig nem találkoztunk. Férjhez ment Ócfalvára. Egyszer kórházba került, és én megtudtam, akkor találkoztunk. Harminc esztendő után idejött, és tizennégy esztendőt éltünk együtt. Aztán jött neki egy olyan betegség, amit nem tudtak meggyógyítani, és másfél esztendeje, hogy eltemettük – meséli elhalkulva.

A baleset után nem sokáig emésztette magát

Nem mondom, elég erős voltam, mert minden rossz gondolatot el tudtam hessegtetni. Pedig az életem javában voltam, valósággal úsztam a boldogságban, és erről kellett lemondani. Meg kellett szokni a gondolatot, hogy én már helyre nem jövök sosem.

A kórházban azt hitték, nem tudok románul, és a professzor meg egy másik orvos előttem beszélték, hogy rajtam már nem lehet segíteni, és haza kell engedni, mert kezdtek kijönni rajtam a felfekvéses sebek. Ezt én mind megértettem.

A mai napig, ha a kórházba megyek, és megkérdezik, mióta ülök a szekérben, és mondom, hogy negyvenöt éve, úgy néznek rám, mintha kriptaszökevény lennék – mondja mosolyogva.

Hát, igen. Ha nem lennék aktív, és állandóan azon gondolkodnék, milyen állapotban vagyok, eddig elemésztettem volna magam. Nem gondolkodom, csak azon, hogy mit csinálok holnap.

Állandóan barkácsoltam azelőtt is. Mikor már a kerekes székben megmutattam édesapámnak, hogy ezt is, azt is meg tudok csinálni, vettünk egy esztergapadot, hogy legalább sakkfigurákat és ilyesmiket meg tudjak csinálni.

Később megismerkedtem valakivel, aki azt mondta, arannyal fizet. Elkezdtem arannyal is foglalkozni. Aztán abbahagytam ezt a hülyeséget – mondja kacagva, és felajánlja, hogy eljátszik nekem valamit a cimbalmon.

Csak hallgatom a muzsikát, és figyelem, milyen precizitást igényel ez a hangszer. Berci bácsi büszke is rá, hogy az ő állapotában is sikerült megtanulni játszani rajta. Nem mulasztom el, és a műhelyt is megnézem. Sorakoznak az esztergált kapuvégek, a zacskóban meg a fadarabok, amik majd Berci bácsi keze alatt kaszanyél fogantyúkká lényegülnek át.

– Na, itt ez a csűr, és mögötte van egy több áras kert is. Ezt odaadnám öregotthonnak. Aztán, hogy ki tudná megcsinálni, egy külföldi vagy egy alapítvány, nem tudom. Jó volna, ha valaki elolvasná ezt, aki tudna is segíteni ezt létrehozni – teszi a felajánlását. 

A kapuig kísérnek a kutyával. Berci bácsi nem is sejti, hogy ma leckét adott nekem akaraterőből és tenni vágyásból.

Berci bácsi imája, úgy tűnik, meghallgatásra talált, hiszen májustól megemelték a súlyos fogyatékkal élőknek járó havi juttatások összegét 777 lejről 956 lejre. Bálint Mária tanácsadótól, a székelyudvarhelyi Lakossági Tanácsadó Iroda vezetőjétől azt is megtudtuk, hogy mindezt a 448/2006-os törvény 42. és 43. cikkelye szabályozza. Eszerint a havi juttatás összege megegyezik a szociális ellátási egységekben tevékenykedő, középfokú végzettséggel rendelkező szociális asszisztens nettó bérével. A kifizetése annak az önkormányzatnak a feladata, amelyhez a lakhelye szerint a fogyatékkal élő személy tartozik.