A velencei építészeti biennále az építészeti szakma legfontosabb eseménye. Az idei rendezvényen 60-70 ország mutatkozik be  június 5. és november 23. között, és körülbelül félmillió látogatóra számítanak. A magyar pavilon kiállítása az építés (building) köré szerveződik, és az 1909-ben Maróti Géza tervezte Atilla palotájában lesz megtekinthető.

„Márton László Attila barátommal kettőnket választottak a programunk alapján a magyar pavilon kurátorának. Kurátori programunk lényege a Kárpát-medencei modell, tulajdonképpen ennek a modellnek a bemutatását választotta a zsűri. Ezt a programot az építés, azaz building néven fogjuk megvalósítani, és az általunk Kárpát-medencei modellnek nevezett újonnan megfogalmazott oktatási módszert próbáljuk megmutatni a világnak. Úgy gondoljuk, hogy az alapproblémák újragondolásánál a magatartás a legfontosabb kérdés" – nyilatkozta a farkaslaki Jakab Csaba építész, kurátor.

Látogatók kalákáznak építészekkel

A kaláka az egyik legfontosabb szó a projektben, de nem néprajzi vonatkozásban, hanem ennek az értéknek a mentén próbálják ezt a magatartást hangsúlyozni.

Véleményünk szerint az építészet, az építés egy szakrális tevékenység: nem ipar, nem építőipar, hanem szent szolgálat. Ezt a szent szolgálatot véljük felfedezni a székely kalákák építési formáiban, és Kun Kovács László fotóművész és néprajzkutató ősépítményeiben – jelentette ki a kurátor.

Úgy tervezték meg a kiállítást, hogy a magyar pavilon jobb oldali terében Kun Kovács László munkáiból válogattak egy tárlatra valót, a bal oldali teremben pedig a Kárpát-medencei építéseket állítják ki. Utóbbit úgy, hogy építészeti hallgatók a látogatókkal építenek kalákában valamit, egy az egyes léptékű építményt. Adott esetben fürdőt raknak rendbe, haranglábat újítanak fel. A látogatók szekercét, kalapácsot is kézbe vehetnek.

Ezért építészeti hallgatóknak írtak ki pályázatot, amit temesvári egyetemisták nyertek meg. A Szakálszárító pályaművet két csíkszeredai, egy dévai, egy nagyszebeni, egy temesvári és egy aradi fiatalból álló csoport küldte be.

Üzenj facsipesszel

A többnapos kalákát, performanszot facsipeszek váltják. Bárki építhet személyes üzeneteket ábrázoló facsipeszekből.

Arra kérik az udvarhelyieket is, hogy fogjanak egy facsipeszt, majd írják rá azt, hogy „building", és saját üzenetüket. A szervezők ezt eljuttatják Velencébe, ahol bárki építhet, sőt magával is viheti a mások üzenetével ellátott csipeszeket.

Úgy tervezik, hogy a látogatókat is megkérik, vigyenek csipeszt, cserébe egy három fogalmat (közösség, kaláka, építészoktatás) tartalmazó könyvjelzőt kapnak, a fogalmakat pedig üzenetekkel ellátott csipeszekkel takarják le.

Így például egy székelyderzsi üzenetet is magával vihet a magyar pavilont meglátogató külföldi. Egyiket pedig barátjának adhatja, hiszen a csipesz a kapcsolatok fontosságára is felhívja a figyelmet. A harmadik a látogatóra van bízva, amit a pavilonban bárhová kitehet, persze üzenetével együtt.

A csipeszelés fél éven keresztül egyfajta építkezést fog jelenteni, így minden percben változni fog a pavilonunk – tette hozzá Jakab.

A pavilon történéseit a Facebookon lehet majd követni ide kattintva. 

Kalákával épült az épség

Mihály János történész, a magyar pavilon katalógusának szerzője a székely kalákáról elmondta, hogy valószínűleg az írott források előtt jelen volt életünkben, az első írásos emlék a XVI. századból maradt fenn.

Főként kétféle kalákáról beszélhetünk: az egyiket a faluközösség szervezte általában templomok, iskolák építésekor, a másikat a család.

Előbbinél az ember adja a munkáját, de nem kap érte semmit, cserébe viszont részese lesz a közösségnek, az épületeket sajátjaként használhatja. Utóbbi személyesebb jellegű (akárcsak a lakodalom, meghívóval lehetett rajta részt venni), ezt például Kálai Ferenc írta le 1818-ban.

Ha az ember elment kalákába, akkor illő volt ott úgy dolgozni, mint a sajátján, vagy még annál jobban, hiszen ez kölcsönös volt. A mondás is úgy szól, hogy kölcsön kenyér visszajár, tehát amikor rákerült a sor, akkor vissza kellett adja a munkát. Így épültek fel az épségek, amik a székely gazdaságot jelentik – magyarázta a történész.

A fiatal párt úgy segítették, hogy felépítették nekik a házat, sőt esetenként összeadták a belévalót is.

A kalákáknak morális hozadéka, ellenőrző szerepe volt a közösség életében, hiszen nagyon hamar kiderült, hogy ki volt a szorgalmas, ki kevésbé, ki a munkakerülő, ugyanakkor megvolt a nevelő hatása, és nem utolsó sorban a tudás átadásának egyik jelentős színtere volt. Gondoljunk csak a házépítésre, ahol székely ezermesterek apáról fiúra adták át a tudást. Azt is meg lehetett tudni, hogy mit hogyan és honnan lehet beszerezni.

Más Kárpát-medencei nemzeteknél is felfedezhetjük a közösségi munka eme formáját, de más-más formákban. A románoknál például kényszermunkával azonosították a kalákát, és ilyenkor a földesúrnak kellett dolgozni.

A történész megnyugtatott, hogy a székely kaláka a XXI. században sem tűnt el. Nem csak a táncház-mozgalomról beszélhetünk, hiszen fürdőkalákák is alakultak. Például a homoródkarácsonyfalvi Dongó feredő is így újult meg, de megemlíthetjük a Szépteremtő Kalákát is.

Jakab Csaba 1965-ben született Farkaslakán, Udvarhelyen, majd Marosvásárhelyen tanult, végül az iparművészeti egyetemen szerzett diplomát, doktorált, tanított. Jelenleg Győrben és a marosvásárhelyi Sapientian tanít tájépítészetet. Belsőépítész, kutató, oktató, illetve bútorokat, házakat, belső tereket is tervez.