Nem voltam egy olyan tüntetésen itt, amin legalább húsz ember legalább öt percig együtt csináljon valamit, például együtt ordítson egy mondatot, vagy együtt énekeljen. De az itteni tüntetéseken egyébként sem szokás hangoskodni.

A legtöbb az volt, amikor egy közbiztonságért való felvonuláson együtt fütyültek és hurrogtak pár másodpercet a rendőrség és a városháza előtt. Hű, az már szinte botrányos volt, a résztvevők egy része

szégyellte is csinálni.

Nem láttam soha tíz felháborodott embert egy tüntetésen. Nálunk a tüntetések arról szólnak, hogy az ember kimegy egyet a barátaival beszélgetni a térre, halálnyugodtan.

És ez már az extrém kategória, aki kimegy a térre, mert a legtöbben ki sem mennek, csak ülnek otthon, együttéreznek a kintiekkel, és sajnálják, hogy nincsenek kint. Mert épp vendégük van. Vagy dolguk. Rengeteg a dolog otthon, mindenki el van maradva mindennel. Fontos ez a tüntetés, de miért pont most van, mikor el vagyok maradva mindennel?

Egy ideig a politikusokat okoltam ezért. Hogy rászoktatták a népet arra, hogy nekünk csak szavazni kell menni, aztán ők képviselnek minket, és nekünk már

nem kell foglalkoznunk a nagy dolgokkal.

Aztán ezt a maffiaszerű székely pókhálót is megfigyeltem, amiben mindenki valakinek a valakije, mindenki függ valakitől, és ezáltal mindenkitől, vagy megélhetés, vagy barátság, vagy üzleti érdekek szempontjából. És senki nem szeretné a valakijének a valakijét megbántani azzal, hogy részt vesz egy olyan tüntetésen, amelyik valakije valakijének a valakijének nem érdeke.

Mert itt nálunk mindenki kicsinyes és bosszúálló, ezért inkább szó nélkül aláírom a gyárban a szenátor vagy a polgármesterjelölt aláírás-gyűjtő ívét, amit az orrom alá dugnak, és mielőtt kimegyek tüntetni, végiggondolom, hogy melyik főnököm melyik barátjának a tyúkszemét nyomhatja majd az a tüntetés, mert nem akarom

elveszteni a minimálbéres kis állásomat.

Most már nem vagyok biztos abban sem, hogy ez az oka a tüntetéshiánynak, a szótlan belenyugvásnak. Fogalmam sincs, hogy mitől van ez a töketlenség. Csak nézem, és nem értem. Egyik barátomat idézve: egy rezervátumban vagyunk, ahol mindenki csak a kerítésig lát. Vagy még addig sem.

Bárki bármit csinálhat odakint, mi becsukjuk a kaput, és örülünk, hogy szép zöld a fű az udvaron. Pedig nem az. És szívunk. Mert az országban mi szívunk a legjobban. De ha nem veszünk tudomást róla, nem fáj. És akkor inkább nem veszünk tudomást róla.

Hogy miként jutott ide a székelység, nem tudom. Hogy mi ebből a kiút, azt sem. Ha valakinek van valami ötlete, kérem, írja meg nekem s kedves olvasóinknak: miért nem tud már a székely nyilvánosan felháborodni?