Sportcsaládba született, de inkább a művészetek vonzották – az utóbbi időben azonban édesapja emlékére a városi tekesport felélesztésén is fáradozik. Portréinterjú Miklós Levente Józseffel.

Sportcsaládba születtél, hiszen édesapád, Miklós Ferenc a Tehnoutilaj tekecsapat játékosa és edzője volt, nagynénéd, Ilyésné Miklós Magda pedig válogatott kézilabdázó, olimpikon. Én valahogy mégis úgy képzelem el a gyerekkorodat, hogy te inkább olyan olvasós gyerek lehettél... Igazam van-e?

Igazad van, mert valóban nem lettem sportoló, tornából sem voltam jó soha, hiába volt édesapám sportoló. Egy kicsi sízés, korcsolyázás, de már kicsi gyerekkoromban valahogy a művészetek felé jobban vonzódtam. A Művészeti iskola régebb ilyen bejárós volt, rajzot, festészetet, szobrászatot, művészettörténetet tanítottak, öt-nyolcban odajártam. Volt is tehetségem rajzolni, de kilencedikben elmenni művészeti iskolába Marosvásárhelyre szüleim sem akarták, s egyetlen gyerekként én sem gondoltam rá. Nem akartam az akkori Petru Grozába felvételizni, a mai Tamásiba, mert minden „okos" odament – én emlékszem, hogy édesanyámmal mentünk iratkozni, a Jézus szobornál tovább nem mentem és sírtam, hogy nem akarok a gimnáziumba járni.

Így az 1-es líceumba, a mostani Bányaiba felvételiztem. Nagyon jó osztályunk volt, a magyar tagozaton a 26 diákból tizenhárman egyetemet végeztünk. Ez nagyon jó arány egy ipari líceumból. Egy ideig művészettörténetire készültem, de ez csak Bukarestben volt, én Kolozsváron szerettem volna egyetemista lenni - orvosira is készültem, közgazdaságra is, de a politikai gazdaságtant nem tudtam bemagolni, végül felvételiztem a mérnökire. Nem tudom, talán nem voltam elég érett. A gimnáziumban akkor egy harminchatos osztályból egyetemre bejutott harminchat, de abból harmincöt vagy matematikára, fizikára, kémiára vagy mérnökire jelentkezett, egyéb, humán tantárgyakra nagyon kevesen próbálkoztak. Én meg Kolozsvárra kívánkoztam, az ottani szellemiséget akartam magamnak.

Nem jutottam be első próbálkozásra, az utolsó percekre halasztottam a tanulást, de elég jó jeggyel estem ki, s akkor volt egy olyan lehetőség, hogy akkor halaszthatod el a hosszú katonaságot, ha mezőgazdasággal kapcsolatos szakmára fogsz felvételizni. Írattak egy ilyen fogadalmat, így én mezőgépész-mérnökire felvételiztem.

Akkor teljesült az álmod, Kolozsvárra kerültél.

Igen. De nem vagyok én műszaki beállítottságú, talán arra gondoltam, hogy majd újra a Tehnoutilajban fogok dolgozni. Nagyon naiv voltam. Nem választottam az építészetet, pedig oda bejuthattam volna az első próbálkozáskor – arra gondoltam, hogy kell menni a „sántiérra" gumicsizmában és építeni a szép jövőt, a tömbházakat, a szocializmust.

Gondolom, hogy Kolozsváron nem az akkori mezőgazdaság főbb technikai vívmányainak a tanulmányozása volt a fő csapásod, hanem az, hogy inkább színházba járj...

Akkor lehetett magyar színházba járni, én 86-tól 91-ig voltam egyetemista. Olyan élményeim vannak, mint a Tompa Gábor által rendezett Hamlet, legalább hatszor vagy hétszer láttam, olyan színészekkel, mint Héjja Sándor, Barkó György, Sebők Klára. Ez Tompának a kezdeti időszaka, de pl. a Harag György által rendezett Egy lócsiszár virágvasárnapját is láthattam. Ez az az időszak, amikor a színházban igazságokat mondtak ki, amikor a magyar szó a templomban és a színházban hangzott el. Kolozsváron járhattál operába – azóta se nagyon láttam, de akkor a Rigolettótól a Toscáig, Gianni Schicchitől a Bajazzóig mindent meghallgathattam.

De jártunk a román operába és a színházba is, Mihai Mănuţiu rendező akkor fiatal volt, az Antonius és Kleopátra előadására most is emlékszem. Kolozsváron magadba szívhattad a Farkas utcai református templom szellemiségét, ott minden szerdán orgonakoncertet tartottak, de a filharmónia koncertjeire is jártunk – szóval én részt vettem az ottani művészeti életben, mint egyetemista. Beiratkoztam a Salat Lehel kolozsvári színész diákszínjátszó csoportjába, a Maszkurába, így a kolozsvári színház két előadásában is statisztáltam, az Ahogy tetszikben és a Caligula helytartójában – Boér Ferenc vagy Csíky Bandi bácsi mellett voltam színpadon, Tompa-rendezésekben.

Nem akartál ott maradni a rendszerváltás után?

De igen. A változás után magyar kollégáimmal gondolkoztunk, hogy hol fejezzük be az egyetemet, iratkozzunk-e át Gödöllőre – van, aki ott végzett végül. Akkor még nem volt ez a gondolkodásmód, hogy több egyetemet is elvégzel, igaz újra a színház felé kacsintottam, mert megérdeklődtem, hogy a rendező szakra miből kell felvételizni, de nem felvételiztem. Elvégeztem ötödéven egy sajtókollégiumot a filológián - egy ingyenes oktatás indult ahová bármelyik egyetemről lehetett jelentkezni, Szegő Katalin és Cseke Péter tanítottak. Készültem is megpróbálni a Kolozsvári Rádiót, de végül nem maradtam.

Akkor talán ide csatolhatjuk azt a dolgot, hogy 93-ban Udvarhelyen tévés szerkesztő lettél. Mert végül úgy döntöttél, hogy hazajössz.

Hazajöttem, matematikát tanítottam két évig Ivóban, s amikor az ATI Beta televízió indult, akkor szerkesztő-riportert kerestek, felvételiztem. Nagyon sokan felvételiztünk és rendkívül komoly felvételit tartottak, talán azóta sem láttam ennyire felkészült tevékenységet, amikor valaki vizsgáztat. Írásbeli, szóbeli és gyakorlati vizsga volt, kiküldtek egy szintén felvételiző kollégával – Demeter Leventével – kamerával és mikrofonnal az utcára, a téma az újság volt, az olvasottság, a vásárlási szokások. Úgy kellett elkészíteni, hogy az adáskész legyen, vágás nélkül, logikai és kronológiai sorrendben. Nagyon nehéz feladat, két riportert vettek fel főállásba, Baloga Sándort és engem.

A tévés korszakod neked is két részre osztható: az egyik az ATI Betás, 1997-ig, a másik pedig az egyesült, kibővített, már Digital 3 Tévés időszak.

Nemcsak nekem, hanem bárkinek, aki abban az időben ott dolgozott a tévénél. Az ATI Betánál egy csodálatos, erős, minőségi munka folyt.

Akkor olyan „menő" is volt ott dolgozni fiataloknak, huszonéveseknek...

Büszke is voltam arra, hogy ott dolgozhattam, s nagyon magas szintű volt a követelményrendszer – fölöslegesen nem került adásba semmi. Manapság látom a tévékben, hogy képeket ismételnek: képet nem szabad ismételni, olyan nincs! Szövegben sem: nem ugyanazt mondom a narrációban, amit az interjúalany. Ma bármelyik tévében azt látom, hogy elmondja ugyanazt a szöveget a műsorvezető, majd a narráció és az interjúalany is.

Sokat változott ez a szakma, jó és rossz irányba is. Az egy nagyon prosperáló időszak volt a helyi tévézés történetében, hiszen nemcsak napi szórakozást nyújtott a nézőknek, hanem ott érték is született. Gondolok itt néhány műsorra, amit dokumentumfilmként vagy ahhoz hasonlóként is felfoghattunk...

Én Zenglitzky Zoltánnal dolgoztam az első évben, nagyon sokat tanultam tőle, az első nagy forgatásunk az első marosvásárhelyi Alter-Native Filmfesztiválon volt, ezt az Ati Kft. is támogatta. Nagy nevekkel kellett interjúkat készíteni: Sára Sándor, Simó Sándor, Szőke András, Almási Tamás, nagyon sok filmrendezővel készítettem interjút. Utóbbi talán a legjobb dokumentarista Magyarországon.

Ő készítette a Puskás Hungaryt is.

Neki mondtam, hogy én kezdő vagyok, nem tudok még jól kérdezni, mire azt válaszolta, hogy ebben a szakmában mindenki kezdő, minden új helyzetben, egy új forgatáson mindig kezdővé válsz, kérdezz érdeklődéssel, legyél őszinte. Ez a pillanat adott önbizalmat nekem ehhez a szakmához. Kép a képben volt a címe a művészeti magazinunknak, majd a Krónika művészeti-közéleti műsort Marossy Gézával, majd Demeter Leventével készítettem. De akkoriban sok csodálatos műsora volt az Ati Betának, pl. Nagy Juditnak volt a női magazinja, az Ő, a nő, ami felvilágosító és interaktív volt, Jakab Endrének a mezőgazdasági műsora, Fábián Kornéliának a Falunézője, Marthy Zoltán kolléga gazdasági műsort készített, Baloga ifiműsort. Szép palettát fogtunk át, s ez is volt a cél, hogy egy lépéssel elébe menni az igényeknek.

Mennyiben változott ez meg később? Megszűnt a konkurencia, a két tévé egyesült – addig igyekeztek túllicitálni egymást, s talán ezért is születhettek azok a jó műsorok. Amikor összeolvasztották a kettőt, egy darabig még megvolt ez a felemelkedés, aztán hanyatlani kezdett.

Amikor megtörtént az egyesülés, az első nőnapi cégbulin mondtam Kádár Melindának, aki UTV-s volt, hogy az udvarhelyi televíziózásnak ezzel vége. S valóban, később kezdett hanyatlani, s nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Pedig jó kollégák voltak az egyesülés után is, értékes emberek kerültek össze, de egy-két év után már nem kezdett menni. Lehet, hogy már nem volt fontos a városnak a tévé... Pedig az egyesülés után még elindítottunk nagyon jó reggeli műsorokat, ami szintén érdekes kísérlet volt. Nekem nagy élményem a televíziózás, sokat tanultam ott.

Mai napig, ha kimegyek a piacra, a nénike azt mondja, hogy „Láttam magát a televízióban!" Mondom, ne vicceljen, már nem vagyok ott tíz éve. „Ó, ne mondja, maga ott van a tévében!" Tehát nagyon erős benyomást keltettünk. Rengeteget dolgoztunk a Duna Tévének is és nem háromperces tudósításokat, hanem hosszabb, teljes anyagokat. Nemcsak a Régiók műsorba, ahol határon túli anyagokat játszottak be, hanem a Közép-Európai Magazinnak is rendszeresen dolgoztunk. Nagy élményem, amikor az akkori színházi műsornak – az ötven éves Székely Színházról – egy félórás anyagot készítettünk Demeter Leventével.

Neked mikor jött el a tévézés vége és miért?

2001-ben ellehetetlenítődött az én helyzetem. Alig volt műsor, páran még álltuk a sarat, de már kedvem se volt hozzá, lehetőség sem volt. Kilenc év alatt senki nem szólt bele abba, hogy mit készítek a műsorokba – független műsorom volt, amit jónak láttam, azt mutattam benne. De amikor a Híradó felelős szerkesztőjét helyettesítettem két hétig, akkor bele akartak szólni, de nem engedtem. Aztán hogy egy év múlva ez csapódott-e le, azt ma sem tudom. Akkor már annyira lehetetlen volt a helyzetem, hogy el kellett jönnöm – megkerestem Hosszú Attila vezérigazgatót (akkor már csak vezérigazgató volt), hogy fel akarok mondani, aznap nem tudott fogadni csak másnap és azért nem tudott fogadni, mert nem tudta, hogy Baloga meg merte-e mondani nekem, hogy ki vagyok rúgva. Tehát a kettő valahogy egyszerre történt – s akkor egy szép záró-összefoglaló műsorral elbúcsúztam. Nem mondom, hogy nem hiányzik. Közben tanultam is, a budapesti Színház és Filmművészeti Főiskolán, az erdélyi osztályban, ahová Zenglitzky Zoli is járt az első osztályba, majd a második osztályban Bálint Arthurral jártam. De mire lejárt ez az iskola, már nem dolgoztam a tévénél.

Hanem egy könyvesboltban, a Corvinában.

Igen, a corvinás barátaim szintén a tévézés közben kerültek – ők kerestek egy kollégát az udvarhelyi boltba és megkerestek, hogy érdekel-e.

A helyi „folklór" azt tartja, hogy te tulajdonképpen a Tomcsa Sándor Színház igazgatója szerettél volna lenni, de ezt az elképzelést az akkori polgármester, Szász Jenő úgy „oldotta" meg, hogy azt mondta, hogy nem, te a Táncműhely igazgatója leszel és Nagy Pál lesz a színházigazgató. Ez így elterjedt akkoriban, de mennyi az igazságtartalma? Hogyan nem te lettél a színház igazgatója?

1998-ban indult a színház, az alapítókkal (Horváth Károly és Merő Béla) az én tévéműsoromban beszélgettünk az alakuló színházról. Lehet, hogy bennem is, mint műsorvezetőben több volt a lendület a téma iránt, de Béla megérezte, hogy tudnék valamivel többet tenni a kultúra területén. Másnap megkerestek, hogy pályázzam meg az igazgatói állást, mert örvendtek, hogy kaptak egy ilyen színházközeli embert. Tévés koromban ugyanis rengeteg anyagot késztettem színházról, Kolozsvárról, Vásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről hoztuk a híreket, riportokat, a Színházi Fesztiválról, Kisvárdáról is készítettünk műsort.

De akkor kellett nekem indulni a filmművészetire Budapestre, már be voltam jutva, így nem pályáztam meg az állást. 2001-ben a Corvinánál dolgoztam, megláttam az újságban a pályázatot a színházigazgatói állásra. Megkerestem pár embert a színháznál és a hivatalban is. Senki nem mondta, hogy engem támogatna, mindenkinek volt más embere. Tudtam, hogy pályázik Sarkadi Zoltán, mert korábban ő nemcsak színészként, hanem művészeti titkárként is dolgozott, tudtam, hogy Nagy Pali is, akinek jó menedzseri tevékenysége volt az UFF-nál és egy Kovács István nevű dramaturg is pályázik. Én csak színházpárti, kultúrapárti vagyok, úgyhogy nem mertem megpályázni.

Ezek szerint nem volt igaz a történet Szász Jenővel?

Nem teljesen. Úgy éreztem, hogy nincs esélyem mellettük. De hogy a kultúrába újra visszakerüljek – mert nem mentem el Udvarhelyről, azt szeretném, hogy szerény tudásommal a városért is tegyek – megpályáztam a Táncműhely igazgatói állását.

Tehát te választottad ezt.

Igen. Nem választottam azt, hogy megmérettessem a színházigazgatói állásért.

A Táncműhely azóta sokat fejlődött, hiszen akkoriban kizárólag néptánc előadások voltak, de mára már olyan szintre jutottatok, hogy fesztiválotok van és a mozgászínház irányába is elmozdultatok.

Akkor itt egy olyan tánccsoport volt - kb. 15-16 táncos és egy zenekar - hogy annyi volt a feladatuk, hogy ők a színház szilveszteri műsorában voltak a „töltelék". Aztán kicserélődött a tánckar, akik a népi kultúrát képviselték erőteljesebben, azt szerették volna csak folytatni, azok elhatárolódtak a Táncműhelytől. Ebben a szakmában meghatározóak a koreográfusok és maguk köré gyűjtik a táncosokat. Én első perctől támogattam az alternatív, illetve a más „táncnyelveket".

Idegen koreográfusokkal kezdtünk dolgozni, Ivácson Lászlóval, majd később Orza Călinnel, aki habár „népi" neveltetésű, mindenféle más táncnyelveket is használt. De dolgoztunk András Lóránttal is, akivel az Argentína Expresszt készítettük és az már nagyon színházközeli előadás volt. Katona Gábor, akivel a Szőrös pisztrángot készítettük, ő már kortárs táncszínházi rendező. Én nagyon szerettem volna, ha Székelyudvarhelynek is van egy művészeti fesztiválja, mert nem volt. Mivel táncnál vagyok, ezért ilyen fesztivált hoztunk össze – de már az első fesztiválon két Bozsik Yvette-rendezést hívtunk meg, bukaresti és konstancai előadókkal.

Ha most felkérnének, hogy legyél színházigazgató, vállalnád?

Nem tudom, hogy ezt miért kell feszegetni, de a válaszom igen. Habár amit most csinálunk, az is nagyon színházi, mert a tánc is színház, ha valami egyszer felkerül a színpadra, az attól a pillanattól kezdve színház – csak nem a hanggal, beszéddel, hanem a testével kell mindent elmondjon. Színházat csinál, hatást gyakorol.

Ilyen irányban is képzed magad, akárcsak a televíziós korszakodban...

Igen, pillanatnyilag mesterizem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen – ma már nemcsak színészképzés van ott, hanem bábszínész, díszlet- és jelmeztervező-képzés, zenetanári is van. Tavaly indítottak teatrológia-művelődésszervezést, ezt végzem – a menedzsmentet autodidakta módon tanultam meg, s most elméletben is elsajátítom. Az első fél éven vagyok túl, nagyon sokat tanultam, de nem én vagyok a legidősebb az osztályban.

Megmaradt a könyves „vonal" is, hiszen sok éve saját könyvesboltot is működtetsz...

A kettő valahogy egyszerre történt: ahogy a táncműhelyhez kerültem, akkoriban felajánlottak egy helyiséget, ahol boltot lehetne működtetni, s gondoltam, hogy muszáj ezt folytatnom, mert megszerettem a könyves szakmát, a könyvkereskedést, azt, hogy milyen könyvet tegyél az olvasó elé. Befolyásol a könyvpiac, de egy kicsit a te ízlésedet is tovább akarod adni az olvasóknak. Ha bemész egy könyvraktárba – legyen az akár virtuális is – öt könyvkereskedővel, száz könyvből teljesen más húsz könyvet választanának ki. Ugyanezt jól láthattam bizonyítva az uh.ro-n is, az olvasási szokásokról szóló cikkben: nagyon boldogan nyugtáztam, hogy az udvarhelyi boltokban a toplisták egyáltalán nem találnak – mert ez a könyvesboltnak a szellemiségét is hordozza. Nem mindenütt a Stephanie Meyer Újholdja volt az élen – persze mindenki árulja azt is.

Pedig sokszor arról hallunk, hogy ma nehéz könyvet eladni, karácsony előtt megpezsdül a piac, de nem igazán olvasnak könyveket az emberek. S ez nemcsak a gazdasági válság óta van így, korábban is így volt, amikor te nekifogtál könyvekkel kereskedni. Így van ez?

Tíz évvel ezelőtt nagyon jó turista-felvásárlóerő volt, a turistáknak több pénzük volt, mint ma. Akkor mindent meg tudtak venni és mindent itt vettek meg – otthon lehet, hogy nem látta az Erdélyről vagy a rovásírásról szóló könyveket. Egy ilyen kis könyvesboltot úgy lehet fenntartani, hogy van egy kuncsaftkörünk s nekik célirányosan hozunk a megfelelő könyveket. Mikor megjelenik egy könyv, én már látom, hogy az a kötet kié lesz a boltban... Egyet tudsz eladni, de azt neki.. Kis bolt az Árnika – egyébként a Szegény Dzsóni és Árnika című Lázár Ervin-meséből a név - , de két nagyon jó eladóm van, az egyik régi könyvesboltos, a másik pedig mindig emberekkel volt kapcsolatban, mert a szállodában volt recepciós.

Olyan embereknek szól a mi boltunk, akik szeretnek tanácsot kapni, akik szeretnek emberi kapcsolatban lenni egy eladóval. Ma egy elidegenedett világban élünk, ahol e-mailben kommunikálnak és mobiltelefonon, és mikor találkoznak, akkor nem tudunk két szót váltani. Személyes kontaktus, szemkontaktus már nincs – és annak örvendek, hogy ebben a könyvesboltban van. Én a piacot, a kisboltokat kedvelem, s én ezt a kis könyvesboltot szeretném ilyen, emberi formában tovább működtetni.

Visszakanyarodnék a legelső kérdésemhez: édesapád örökségét viszed tovább, hiszen egyre jobban belekapcsolódsz az udvarhelyi tekézés újjáélesztésébe, népszerűsítésébe.

Gyerekként sokat jártam tekemeccsekre, segítettem bábukat állítani, mert akkor még nem volt automata. Rég meg vagyok fertőzve, egy évet a nagycsapatban is játszottam, 18 éves koromban, amikor nem jutottam be az egyetemre. Egyetemista koromban Kolozsváron is jártam tekézni, de most, hogy elindult ez a városi bajnokság, ami édesapám, Miklós Ferenc nevét viseli, összeálltunk régi tekézők egy csapatba. Ez nem is városi bajnokság, hiszen keresztúri, homoródszentpáli, máréfalvi csapat is van.. Nagy lendülettel, odaadással tekézünk, végül én is sportember lettem, minden héten meccsünk van – s szeretnénk továbbfejleszteni az udvarhelyi tekeéletet, egy egyesületet fogunk létrehozni. Van már egy válogatott udvarhelyi baráti társaságunk is, részt vettünk már két marosvásárhelyi barátságos kupán is, fogadtuk már őket Székelyudvarhelyen is. Nem azt mondom, hogy újra A-divíziósok legyünk, de soha nem lehet tudni. A férfi teke nagy virágkorát élte a nyolcvanas években, a nőknél ez még tovább tartott.

Ennyi érdeklődési kör, tevékenység mellett a családra mennyi idő jut? Egyetértesz azzal, hogy ha az ember jól megszervezi a munkáját és a szabadidejét, akkor nem áll az a sokat hangoztatott „nem-jut-idő-semmire-világ"?

Habár nagyon sok mindennel foglalkozunk, a feleségem is egyetemet végez – óvónő, de most is tanul -, mi sokat vagyunk együtt. Inkább ilyen zárkózottabb család vagyunk, magunkkal vagyunk elfoglalva, nem arra használjuk a szabadidőnket, hogy társaságban legyünk. Két kislányunk van, s én minden időmet a szűkebb családomnak szentelem, amennyit csak lehet. Együtt elmenni valahova, beszélgetni otthon: mi minden nap együtt ebédelünk és vacsorázunk. Ezekre nagyon odafigyelünk, akármennyi dolog is van. Én keresem magamat, még mindig, ezért van annyiféle tevékenységem, mert keresem és lehet, hogy még mindig nem találtam meg. Nem tudom, hogy annakidején éppen rendezőire, művészettörténetire vagy tanárira kellett volna jelentkeznem, de biztos nem mezőgépészetire. De nem olyan volt az akkori világ. Nem is kapok olyan sok biztatást, hogy amit csinálok, az jó – magasabb szintekről legalábbis nem.

De lehet, hogy az egyszerű, de kultúrapártoló ember visszajelzése sokkal többet ér az azokénál, akik nem csak szavakkal tehetnek a kultúra előrehaladásának érdekében...

Tudom, én is azt szeretem, tévés koromban is nagyon sok jó visszajelzést kaptam a nézőktől, most is a közönségtől. Én a magaskultúrát szeretem: lehet, hogy ez esetleg rosszul esik egyeseknek, de nem a népműveléssel foglalkozom, hanem a hívatásos kultúrával. Tévésként is, de most, az általunk szervezett fesztiválokon is azt mutattuk-mutatjuk az udvarhelyieknek, hogy mi van a világban. Fejlődjünk, gondolkozzunk, mert ezt csinálják mások. Udvarhely egy kicsit provincia, de meg kell az ittenieknek mutatni, eléjük kell tenni, hogy a világ halad, és te is haladj vele.