Gyerekkorodban művészeti iskolába jártál, rajzoltál – innen jött később az, hogy a kamera, a film kezdett vonzani?

A Kossuth utcai művészeti iskolába lehetett járni akkoriban délutánonként. Már nem emlékszem pontosan, hogy hány évet, de elég sokat jártam oda, olyan volt mintha másfél iskolába jártam volna. Középiskolát aztán a Bányaiban jártam, utána a bútorgyárban dolgoztam, akkoriban a sziklamászás volt a meghatározó az életemben, majd katona lettem a forradalom után. Én jelentkeztem, hogy járjon le minél hamarabb.

Hogy kerültél az UTV-hez?

1994-ben versenyvizsgáztam, kb. 25 jelentkező volt és kettőnket vettek fel Kémenes Eduárddal együtt. Szikszai Olivér a padtársam volt, annak idején az általános iskolában, ő akkor már a konkurens tévénél, az ATI-Betánál dolgozott és tőle kértem szakkönyveket, abban láttam életemben először és ráadásul rajzon, hogy egyáltalán, hogyan is néz ki egy videokamera. Gyakorlatilag a bútorgyárból kerültem a tévéhez.

Az UTV-nél már kísérleteztetek kisfilmekkel.

Igen, mert a felszerelést szerencsére lehetett használni munkán kívül is, s így már dolgozgattam kisebb filmeken. Nemrég megnéztem az egyiket és jól esett, hogy hatott rám. Úgy tűnt, hogy elég erős volt a képi világa, de lehet csak az emlékeim miatt voltam elfogult tizenhat év távlatából. Talán nem is nagyon látta azt a kisfilmet rajtam kívül senki – már nem nagyon emlékszem, hogy öncélú volt, amit magamnak készítettem, vagy adásba is került.

Tévéoperatőrként a mindennapi rutinmunka mellett mennyi időd volt más dolgok készítésére, mennyire volt ez cél akkor?

A tévés munkában mindenki próbál valamit hozzáadni. A híradó sajátságos műfaj, megvannak a keretei, abban nem lehet „művészkedni". De annakidején nagyon sokféle műsor volt, amikben mást is lehetett csinálni, ott volt a diákműsor például, sok mindent bele lehetett vinni. Megengedték, s ha tetszett, akkor még bátorítottak is, így jó gyakorlat volt arra, hogy ne csak a száraz műfajokon belül készítsek valamit, ami kizárólag csak munka, hanem saját magamnak is örömet okozhassak.

Kiktől tanultál akkoriban idehaza?

Farkas Anti volt az, akitől a kamerakezelést, és az alapdolgokat tanultam, ő nagyon türelmesen mutatott meg mindent. Amikor visszajöttem az első, sikertelen munkámmal, akkor ő bátorított, hogy egyből nem is mehet a dolog. Én azt hittem, hogy tudok sok mindent, csak adjanak kamerát a kezembe, de hamar kiderült, hogy nem ilyen egyszerű. Beleestem a jeges Küküllőbe, utána meg visszavittem a ronda képeket, s néztem, hogy ebből nem is lesz semmi. Anti türelmesen tanított, nagyon sokat köszönhetek neki. Nem számít, hogy egy kisvárosi televíziónál dolgoztam, a néző igénye, értékrendje ugyanaz volt, mint bárhol máshol a világon és annak kell megfelelni, így a lehető legnagyobbra kellett tenni a mércét és az a fontos, hogy soha ne váljon rutinná. De a rossz munkákból is lehet tanulni, nemcsak a legjobbakból.

1998-ban Budapestre kerültél, ott már „intézményesített keretek között" tanultad ezt a szakmát olyan szakemberektől, akik „rávezettek" a dokumentumfilmekre.

Igen, a Színház- és Filmművészeti Iskola indított határon túliaknak képzést, osztályt – a román és a magyar állam képezett határon túli magyarokat úgy, hogy a román állam finanszírozta, de Magyarországon oktattak. Két évfolyam volt, összesen harminc diákkal. Egy 1996-ban, egy pedig három évvel később indult, én a második csoportba jutottam be. Nagy dolog volt, hogy elkerülhettem Budapestre filmművészetet tanulni, kisvárosi tévésként ez óriási volt. Egy év után kezdtek kötelezni a dokumentumfilmekre. A dokumentumfilmeket egyébként addig nem szerettem, nem is néztem, de egyszer csak ott álltam, hogy kötelező lett készíteni.

Tág a dokumentumfilm fogalma, mert sokféle létezik: ismeretterjesztő, oknyomozó, satöbbi. Ez számomra monotonnak tűnt és nem igazán érdekelt. De ha már kötelező lett, akkor a készítésnél az volt a kihívás számomra, hogy a dokfilm játékfilmszerű élményt nyújtson. Így az a fajta érdekelt, ahol az elsődleges szempont nem az információközvetítés, hanem az, hogy olyan világot mutassak, ami egyébként valóság, de olyanszerű legyen, amiben a néző azonosulni tud a főszereplővel: együtt „megy" vele, és inkább játékfilmhez hasonlít. Én inkább ezt akartam (de persze nem én találtam ki az efféle filmkészítést, ilyen rengeteg készült a hetvenes években), mikor a valóságot úgy figyeljük meg, hogy az a fikciókra jellemző filmnyelven legyen elmesélve.

Tudtam, hogy időigényes lesz és rengeteg munkával jár, de belevágtam. Reggeltől estig, egész vakációban nagyrészt egy 12 perces filmen dolgoztam. Menetközben furcsamód megszerettem a dokumentumfilm-készítést, mert kiderült, hogy a valóság elég izgalmas tud lenni, csak megfelelő helyen kell lenni, megfelelő időben. Türelem kell hozzá, várni kell. Vannak olyan helyzetek, hogy mozdulatlanságra vagy ítélve, csak megfigyeled a dolgokat, a valóságot, és az is megesik, hogy a filmbe be sem kerül semmi egy egész napi forgatás anyagából. Azonkívül izgalmas az is, hogy egyszerre kell tudni vágásra, képre, történetre és a szereplőhöz való viszonyra figyelni, na meg rutinosan kezelni a kamerát. Ez jó gyakorlat volt és most már hálás vagyok, mert ha az iskolában nem köteleznek, akkor én valószínűleg soha nem készítek dokumentumfilmet.

De jól ráharaptál...

Igen, hát egy kicsit prózaibb a dolog. Egyrészt azért készítettem sok dokumentumfilmet, mert erre lehetett pénzt szerezni, mivel kevesebből készül, mint egy fikció. Másrészt meg azoktól a lila ködös, művészkedős filmektől, amik az agyamban voltak, a dokfilmek egy kicsit visszarángattak a földre, kezdett érdekelni a valóság. Az egyszerű történetmesélés, ahol nem az alkotó a fontos, hanem az, akit az alkotó figyel – azt úgy kell bemutatnia, úgy kell bevinnie a nézőt abba a világba, hogy valójában magát háttérbe szorítja. A világ ott van, működik, én csak jó helyről figyelem. S ez tetszett egy idő után – s ma már a fikciókban is ugyanez történik, csak igazi szereplőkkel. Megpróbálom úgy készíteni a filmet, mintha abban a valóság egy szeletét látnánk. Tizenvalahány évnyi dokfilmkészítés alatt azért elég sok életet megfigyeltem mozdulatlanul vagy anélkül, hogy beleszólnék. S ez jó egy filmesnek, ha a világot figyeli, ez sokat segít.

Készítettél sok olyan filmet, amiket fesztiválokon, illetve televíziókban is láthattunk, díjakat is nyertél velük. Melyik filmedet tartod a legsikerültebbeknek? És változik-e az, ahogy ránézel a munkáidra?

Változik. Az elkészülés után egy éven keresztül csak a hibáit látom. Mikor eltelik öt-hat év, a hibái már nem érdekelnek, mert annyira távol került tőlem a film, hogy elkezdem nézőként is élvezni. Mindig más a viszonyom a saját filmjeimhez, s legtöbbször, ha sok idő eltelik, megint kezd javulni ez a viszony. Egyébként soha nem lehet tökéletes egy film és mindig az én fejemben jobb film van, amikor nekifogok. Ezért nem szeretem rögtön azután nézni, miután befejeztem. De évek múlva több örömet okoz.

Melyek ezek a filmjeid? A Poros öltöny, a Kisvárosi mozi?

Igen, ezek, meg az Ikrek. Van olyan filmem is, amit alig láttak. Televízióban nem ment, csak a barátaimnak vetítettem le, az az egyik kedvencem. Valahogy nem nézőbarát, nagyon szomorú, fesztiválra alkalmatlan, tévéhez is hosszú, mert másfél órás, s csak úgy lehet megnézni, hogy az ember kíváncsi egy dokumentumfilmre: leül és hagyja, hogy vigye a film. Kb. hatvanan láthatták.

Egy idő után udvarhelyi filmesekként egyesületet is létrehoztatok, a Transikont. Játékfilmet forgattok, érdekes munkafolyamattal. Hogyan képzeljük ezt el?

A Transikon tagoknak több közös filmje is van, mivel egymás filmjeiben gyakran dolgoztunk. Mégis ez attól érdekes, hogy ez az első olyan közös munkánk, amelyikben együtt készítünk egy nagyjátékfilmet. Azért jó a nagyjátékfilmmel való közös bemutatkozás, mert annak, hogy dokumentum- vagy kisjátékfilmet sokan megnézzenek, sajnos kevés a valószínűsége, az emberek csak nagyjátékfilmet néznek és sorozatfilmeket így ez alkalmasabb arra, hogy ha a film jó, akkor több nézőhöz eljussunk filmes műhelyként. Amikor alkotók együtt készítenek filmet, annak vannak csapdái, hátulütői, mert kreatív munka és a film nem eléggé demokratikus műfaj, nem lehet úgy készíteni, hogy egyszerre mindenki megmondja, hogy hogyan kellene.

De mivel mi jól ismerjük egymást és sokat dolgoztunk együtt és ugyanakkor kitaláltunk egy jó módszert is, ahogy elosztottuk a munkát. Két éve már kezdtük leírni, tervezni: kimentünk Kányádba, a Kuka (Bihari Lóránt, a G. Pont Kulturális Egyesület egyik tagja – szerk. megj.) házába, ahol nincs térerő s internet. Ott döntöttünk el sok mindent, így indult s folyamatosan alakulóban van – egyik filmet a másik után készítjük, mindig változtatunk, ha kell és rengeteget beszélünk róluk. Váltott szereposztásban dolgozunk együtt s elég izgalmas.

Hasonló példáról tudtok?

Sok van ilyen, persze. Elsőfilmesek szoktak ilyeneket csinálni – pl. egy filmes osztály vagy egy filmkészítő baráti kör, ez egy bevált szokás, rengeteg ilyen film van, és érdekes dolgok születnek belőlük, mivel hasonló gondolkodású emberek sokszínűsége egy úton haladva értékes dolgokat tud szülni.

Amikor elkészül a film, hol fogja azt látni a közönség, moziban vagy tévében?

Ez az a dolog, amit soha nem lehet tudni. Sok mindentől függ, attól, hogy milyen a film, hogy mennyi pénz van rá, hogy abban az évben hogyan alakulnak a dolgok a kis világunkban. Magyarországon a filmkészítésre elég nehéz időszakok járnak – ha ez érinti a mi filmünket is, akkor baj van, akkor nehezebben jut el az emberekhez, de ez már egy másik dolog. Az alkotás folyamata bőven kielégít és bőven lefoglal minket. De van a filmnek producere és ő törődik azzal, hogy eljusson a közönséghez.

Hogyan telik egy átlagos, normális hétköznapod? Mindennap nem forgatsz, nem dolgozol, de jársz tanítani a kolozsvári egyetemre, ahol filmeseket oktatsz.

Nincsen átlagos, normális napom. Vasárnap este is dolgozom, van úgy, hogy hét elején engedem meg magamnak a szabadságot, de van olyan is, hogy tanítok, úton vagyok és éjjel három órakor várok egy vonatot, vagy bármit, hogy továbbmenjek, de közben dolgozom egy filmtervemen. Közben meg rákészülök a tanításra. Vagy éppen pályázatot írunk vagy elszámolunk. Nincs ilyen állapot, hogy valaki ad pénzt s én csak a filmekkel foglalkozom, forgatok és vágok. Inkább egyre kevesebb az, hogy tervezek, forgatok, vágok, mindig más van. Ha három napot tanítok Kolozsváron, akkor nehéz átállni arra, hogy másnap már filmet forgassak, vagy éppen írjak egy új forgatókönyvet, esetleg folytassak egy megkezdettet. Először át kell állnom tanárból alkotóvá vagy fordítva. Ezek időt vesznek fel.

Van, amikor szombaton éjjel dolgozom, reggelig vágok. Az a jó, hogy mivel magamnak dolgozom, ettől kezdve megtehetem azt is, hogy akkor dolgozom, amikor nekem jó. Persze vannak határidők, amik tudják gerjeszteni a dolgokat. De ha nincs és éjjel jut eszembe valami, akkor felkelek és dolgozom. Jó az, hogy nincs rendszer. Igazából nincs két egyforma napom, főleg amikor több filmen dolgozom egyszerre. A dokumentumfilm-szereplővel, ha valami történik, olyankor ott kell lenni, tehát úgy élek, hogy bármikor félretehetek mindent és elmehetek egy más munkán dolgozni. Párhuzamosan egyszerre több dologgal is foglalkozom – ha az írással elakadok, akkor egyszerűen elkezdek vágni egy másik filmet. Vagy előveszek egy másik tervet ismét, vagy elmegyek forgatni és ez így jó, mert változatos.

Nemrég megkaptad az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat, de az évek folyamán több díjat, elismerést is kaptál. Hogyan viszonyulsz ezekhez?

A díj mindig jólesik, de simán az is, ha látják a dokumentumfilmemet és szólnak utcán vagy kocsmában, hogy látták tévében vagy valahol. Ha ezt még értékelik és díjjal is jutalmazzák, az mindig jó. Mindig benne van a kétség az emberben, hogy amit csinál, annak van-e értelme. Dokumentumfilmeket én nem néztem régebb, s csodálkozom, hogy az emberek egyáltalán miért nézik. Furcsa, mert néha olyan emberek mondják, akikről nem is gondoltam volna, hogy néznek ilyen típusú filmeket vagy, hogy érdekli őket a valóság annyira. A díjak jó visszajelzés, legyen az akár szakmai közösségdíj, vagy egy városnak a díja.

Ami rossz szokott lenni, hogy mikor egy konkrét filmért kapok díjat, akkor én már egyébként rég két másik filmen dolgozom, és mivel azt már kiengedtem a kezemből és a film önálló életet él. Ilyenkor mindig vissza kell gondolnom arra, hogy milyen is volt az a film, miért is kaptam ezt a díjat? Ilyenkor azon is töprengek, hogy tényleg megérdemeltem? S ha még beszélnem is kell róla, akkor gondban vagyok. Ez egy kicsit mindig érdekes, mert én egy ideje lezártam magamban a filmet, de az pedig akkor kezd önálló életet élni...