Ervin egy csendes, jó humorú, kedves ember. Ismerik őt sokan Udvarhelyen, hisz kevés olyan ember van, aki nem került a kamerája elé kisfilmben, tévéhíradóban vagy más képkockán. Főképp a szakmai életéről, a filmezésről, a fotózásról beszélgettünk, de szóba került az a film is, amit most készítenek alkotótársaival.

Lakótelepen nőttél fel te is, gyerekkorodban volt-e affinitásod a fotózás iránt?

Négyéves koromig „falusi" voltam, s nyaranta mindig visszajártunk Oroszhegybe, akár egy hónapig is, s ott, amikor az unokatestvéreinkkel járkáltunk az erdőkben és a homokbányában akkor mindig mondtam, hogy hú, ha ezt le tudtuk volna fényképezni vagy filmezni! Akkor milyen vagány lett volna, ha más is látta volna, hogy milyen helyen jártunk! Gyerekésszel egy kicsi domb is hegynek tűnik.

Az első fényképezőgépedet mikor kaptad?

Tizennégy éves voltam.

Klasszikus, filmes orosz gép volt?

A korombelieknek és az idősebbeknek biztos jelent valamit az, ha azt mondom, hogy Smena 8... Szerintem, aki nem fotózott, az is tudja, hogy miről van szó. Az olyan, mint a rádiók között a Szokol.

Vagy a biciklik között a Pegas...

Ez volt az első gépem, ötödikes korom óta jártam fotó-szakkörre az egykori „pionírházba" Balázs Feri bácsihoz. Nekem egyértelmű volt, hogy fotóra akartam menni.

A középiskolát a Kós Károlyban végzeted, annak volt-e köze a fotózáshoz?

Persze, az iskolai kirándulásokon, az osztálybulikon én voltam a fotós... Elektrotechnika szakon jártam.

Akkor értesz a tévé- és rádiójavításhoz?

A diplomám szerint sok mindenhez, még automatizált gépekhez is, de az igazság az, hogy inkább csak alapvető villanyszerelési munkákat tudnék megcsinálni.

Az akkori fotózás akkor jó móka volt, előhívattad a képeket...

Én hívtam elő! Amíg apum nem vette észre, a lomtárat átalakítottam fotólaborrá. Volt nagyítóm is, felszerelésem. Jó gyakorlat volt, s még zsebpénzem is volt belőle.

Jakab Ervin a Duna-deltában

Érettségi után mi következett? Úgy emlékszem, hogy 1996 nyarán kerültél az UTV-hez, a fotós „előélet" miatt.

1994-ben érettségiztem, s akkor az egyik barátom villanyszerelőként dolgozott egy cégnél, s nálam éppen – mint minden végzősnél – ilyen légüres tér volt, hogy mi is legyek. Felvételiztem földrajzra, Kolozsvárra, nem jött össze. Odakerültem a villanyszerelő céghez, a segéd-villanyszerelőnek a segédje voltam... De közben jártam fotókörre, Szabó Károlyhoz (az UTV egykori operatőre, jelenleg a Városi Könyvár igazgatója – szerk. megj.) a Művelődési Házba. Összegyűltünk, beszélgettünk, néha bejött Maszelka János bácsi, elbeszélgetett velünk, jó hangulatú dolog volt. Karcsi ott dolgozott az UTV-nél, készült Budapestre iskolába, s maga helyett engem ajánlott. Az annyira tetszett, hogy néhány hónapra mindent, még az egyetemet is kitöröltem a fejemből.

Kik voltak azok az emberek, akiktől tanultál az UTV-ben?

Mindenkitől lehetett tanulni: aki jó volt, attól azért, aki pedig nem állt oda szívvel-lélekkel, attól azt láttad, hogy ezt nem így kell csinálni. Bálint Arthur már ott dolgozott, amikor én odakerültem, ő például mindig túlment azon, hogy sikerült lefilmezni egy híranyagnak valót, s kész. Mindig valami pluszt keresett, s ez motiválja az embert.

Aztán kibővült a kör, mert 1997-ben az UTV-ből és az Ati BETA televízióból létrejött a Digital 3 Tv, a két csapat egyesült. Te is ott dolgoztál évekig, végezted a napi munkát, híradózás, élő adás, stb. Mikor volt az, hogy azt az említett pluszt kezdted keresni?

A kollégákra visszatérve, az új helyzetben a volt Ati BETÁS operatőr-kollégáktól a precizitást tanultam meg. A kitűzött feladatot maximálisan próbálták megoldani. Bármiféle apró technikai hibának azonnal a végére jártak – ez teljesen meghatározó volt. Az UTV-sek alkotási kedvet adtak, az Atisok pedig technikára és pontosságra tanítottak meg. Volt egy maximalizmus, elvárás ott. Visszatérve a kérdésre: ez ösztönösen benne van az emberben. Például emlékszem egy képre. Egy időszakban sok baleset volt a tehéncsorda miatt Máréfalván, kimentünk forgatni. Nem emlékszem, hogy mi volt a konkrét eset, de arra igen, ahogy fújták a párát a tehenek a kora reggeli narancssárgás ellenfényben. Gyönyörű kép volt. Az ilyen képek miatt érzi az ember, hogy érdemes csinálni. S ha minél több ilyen élményed van, akkor egy idő után eljutsz oda, hogy kell csinálni egy képsort, egy történetet. Egy filmet.

Jelenet a Költözés c. filmből

Te mikor kezdtél filmet csinálni?

2006-ban készült az első, önálló kísérleti filmem, a Szabad a vásár. Ez nyert is egy különdíjat a Film.Dok fesztiválon. A második a Költözés, egy 2007-es dokumentumfilm, ez szerepelt a Magyar Filmszemlén és a vásárhelyi Alternative-fesztiválon is – rendezőként egyelőre ez a két filmem van. De társoperatőrként dolgoztam sok olyan filmben, amit erdélyi alkotók készítettek és díjakat is nyertek velük. Például Bálint Ibolyának az Apró örömök filmje, és Ambrus Emesének a Viva Constanta! című filmje.

Mi volt az, amit a saját filmjeidben át akarsz adni a nézőknek?

Azt, amit lehet, hogy másképp nem látna meg. Operatőrként a Szabad a vásárban az volt, hogy meg tudtam örökíteni azt, amit ott akkor láttam. Olyan szinten, hogy érdekes volt az, amikor leszáll a köd az állatvásárra, s ezen a vékony ködrétegen átsüt a nap. Van egy ilyen fátyolos köd, érdekes fény keletkezett ott. Rendezőként pedig az volt érdekes, hogy felépítettem egy kis, rövid történetet. Nem beszélget senki, megszokott képek a vásáron, emberek, állatok. Egyszer csak megjelenik egy idegesítő fazon, aki szócsővel választási szlogeneket üvölt. Végigüvölti a vásárt, s hirtelen eltűnik. Az emberek és az állatok pedig nézelődnek tovább. Egy bohóc belenyúlt a csendbe. A több évszázados, megszokott vásári csendbe 2006-ban belejön a választási kampány.

A Duna Stúdióban a rutinmunkát néha csinálod, forgatsz, élő műsorban dolgozol, stb. Tovább viszont hogy képzeled el a jövődet? Maradsz a tévézésnél, vagy a filmkészítés fog hangsúlyos lenni? Tudva levő, hogy megalapítottátok a Transikon Egyesületet, ami egy helyi filmes műhely.

Aki megkedvelte, hogy filmeket készít, annak az lenne az ideális, ha ezt csinálná és ebből meg is élne. A tévét és a filmkészítést össze lehet egyeztetni, működhet együtt a kettő. A filmhez kell az előkészítés, amíg letisztul, hogy mit is akarsz készíteni, s ez idő alatt tudsz tévében dolgozni. Azt is lehet jól csinálni, az is sikerélmény. Az ideális az volna, hogy mindig legyen fedezet arra, hogy a kitalált történeteidet meg tudd csinálni.

Szabad a vásár

A Transikonnak mik a céljai?

Mindenikünknek az a célja, hogy filmeket készítsen. Mivel egyénileg nehéz megszerezni az anyagiakat a forgatásokhoz, szükség volt megalakítani a Transikont. Mindenikünk készített már filmet és biztos abban, hogy még fog. Mi mindenképpen ösztönözzük egymást, és ami még fontos, hogy udvarhelyi filmesekként akarunk filmet csinálni.

Milyen filmek készültek eddig?

Főleg dokumentumfilmek, mert ahhoz nem kell annyi pénz. Adott helyzetet örökítesz meg. Egy kisjátékfilmnél már más a helyzet, ki kell találni, tervezni, megírni a forgatókönyvet – de úgy, hogy előre ne legyen pénzed, az lehetetlen. Emiatt sem jöhetett szóba, hogy kisjátékfilmeket gyártsunk. Előbb kell pénz hozzá. Most adódott egy olyan lehetőség, hogy tudunk filmet gyártani úgy, hogy kaptunk támogatást. Felkarolt a Duna Műhely – vezetője, Durst György érdemesnek látta, hogy minket támogasson. Nekünk is kemény próbatétel, itt a lehetőség, hogy bebizonyítsuk, hogy jó filmeket tudunk készíteni. A projekten belül most is dolgozunk, december 17-én jön a játékfilm azon részének forgatása, aminek én vagyok a rendezője. Az első részt leforgattuk, lesz ez, majd még lesz kettő. Az ötödik rész foglalja majd keretbe az egészet. Egy év múlva lesz kész az egész, akkorra fog elkészülni egy igazi székelyföldi játékfilm. Egy igazi mozifilm, aminek itteniek az alkotói, sok itteni szereplővel és támogatóval. És mindenkinek felcsillan a szeme, legyen az támogató vagy statiszta, amikor a filmről van szó. Mindenki jó dolognak tartja, érdekli az embereket és ez nagyon ösztönöz bennünket.

Fényképezőgépet utoljára mikor vettél a kezedbe?