Ma este lejárt a Viasat 3 nevű csatornán Magyarország Ide Süss! című nagy cukrászversenye Mihály Ágnessel a fedélzeten, aki az Ágnescake-el már régóta kóstolgatásban tartja a várost.

Ágnes a döntőben lesütötte ellenfeleit, így ő lett az ország legjobb amatőr cukrásza. Vele beszélgettünk arról, hogyan kezdett el sütögetni, hogyan került Székelyudvarhelyre és hogyan született az Ágnescake. Közben olyanokat mondott a tökéletes macaronról, hogy puha mennyország, elárulta, hogyan nevezett be a versenybe, és mi volt a legnagyobb félelme.

Mi szerettél volna lenni kiskorodban, és minek tanultál?

Énekesnő akartam lenni, az egész család zenész. Egyébként azt hiszem, hogy egy kicsit jó hangom van, de nem foglalkoztak vele, mert nem is mutattam, hogy érdekelt volna a zene. Csak az énekesnők mindig olyan szépek voltak, szép lapos volt a hasuk, szép ruhákban jártak, hát énekesnő akartam lenni.

Aztán a középiskolás éveimben jó tanuló voltam, folyton szín tízes, megdicsértek mindenhol, ott voltam az osztály elsői között, mégis azt éreztem, hogy nem értek semmihez. Nem tudtam mondani egy dolgot, amit ha hazamegyek, szívesen csinálok, csak tanultam. Azon kívül, hogy én voltam a göndör hajú csaj, olyan átlagosnak éreztem magam.

Azért mentem el Kolozsvárra, bölcsészkarra, mert úgy voltam vele, hogy tudok magyarul és angolul, akkor a magyar-angol szak jó lesz nekem. Ott sem tudtam, hogy inkább nyelvészet, vagy irodalom, pedig mindkettőből jó voltam.

Jött a mesteri és hatalmas munkát fektettem a disszertációmba, ami a médiában történő manipulációról szólt, ezen belül a nyelvi manipulációnak egy nagyon apró részéről. Egy nagyon részletes, százötven oldalas munka lett, ez valamikor ki lesz adva segédanyagként gyerekeknek. Kaptam rá egy nagy tízest, s akkor mi van? Éreztem, hogy nem tudom elképzelni, hogy arról szól az életem, hogy én laptop előtt ülve kutatok. Nem éreztem magaménak.

Így figyelt be az életedbe a sütögetés?

Sütni már másodévesen elkezdtem. Igazából, mert elég duci fiatal voltam. Fogtam egy-egy receptet, ezek ilyen nagyon egészséges, teljes kiőrlésű dolgok voltak, amiket megehettem lelkiismeret furdalás nélkül. Egy kicsi kolozsvári egyetemista lakás gázos sütőjében készítettem a barátok szülinapjára egy-egy tortát, amik jól sikerültek.

Mivel volt egy angol diplomám, jött egy gondolat egyetem után, hogy egy évre menjek ki Skóciába. Ott vendéglátásban dolgoztam, egy ügynökségen keresztül kerültem oda, de ha épp egy call centeres vagy óvónői állás kerül, akkor oda megyek. Ezt dobta a gép. Glasgowban több ezer kis étterem meg bisztró van, oda mindig keresnek embereket.

Itt kezdtem el azt érezni, hiába hogy nem a konyhán voltam, nem fáraszt le annyira napi 16 órát dolgozni, mint 5 órát ülni és kutatni a számítógép előtt. Én szeretem tudni, hogy a munkám el van végezve. Egyetemen bármit csináltam, sosem tudtam, hol tartok. A sütés az egy olyan dolog, és ilyen volt a pincérség is, hogy tudtam, én mára befejeztem, van látszata, lett egy végtermék.

Ahol dolgoztam, volt egy vagány csaj a desszerteknél, ő volt az étterem cukrásza. Mindig hátraosontam hozzá és kóstolgattam a tányérdesszerteket, olyanokat, amiket itthon még sosem láttam. Nem beszélve arról, hogyha szabadnapom volt, akkor gasztro napot tartottunk, éttermekbe, cukrászdákba jártunk. Láttam, hogy úgy néz ki ott egy cukrászda, aminek igazából teaház a neve, ahogy az én fejemben kell kinéznie: nem szabványos torták, nem mű ízűek, hiába, hogy nagyon cukrosak, olyan mintha otthon enném. Én még Romániában nem ettem olyant, hogy azt mondjam, ezért megérte benyakalni pár ezer kalóriát.

Ha jól tudom, nem udvarhelyi vagy...

Gyergyóban születtem, Szárhegyen nőttem fel, falusi lány vagyok. Amikor hazajöttem Skóciából, elegem volt a nagyvárosokból, így Kolozsvár nem volt opció. Gyergyó túl pici volt. Udvarhelyről nagyon jó emlékeim voltak, a nagyszüleim itt éltek. Igaz, nagyon rég, négy éves voltam, amikor meghalt nagymamám, utána már nem jártam sokat. Azt éreztem, hogy itt az emberek talán nyitottak arra, amit én szeretnék csinálni, erre a sütis dologra. Amit még láttam a barátaim révén, hogy itt nagyon sok a vállalkozó fiatal, és ez motivációt adott, hogy ha ők merik csinálni, akkor én miért ne merném élni az álmomat.

Ezért Udvarhely. De mégis, hogyan kezdtél neki az egésznek? Beállítottál, béreltél egy lakást...

Beállítottam, béreltem egy lakást. Nem egyedül jöttem, akkor éppen volt egy barátom. Ő egy hónap után továbbállt. Hordtuk fel a bútorokat a tornácos bérházba, amiben van egy ügyvédi iroda is, és elkezdtünk beszélgetni az ügyvéddel. Elmondtuk, kik vagyunk, mit csinálunk, sztorizgattunk, kiderült, hogy tudunk angolul és mondta, hogy náluk lesz egy szabad hely, és adott egy névjegykártyát. Ő volt Lukácsi Katalin, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány elnöke. Két nap múlva elmentem egy interjúra, három napra rá már én voltam az SZKA ifjúsági projektmenedzsere. Az Ide süss! című verseny előtt búcsúztunk el egymástól, 2017 szeptemberében.

Még nem vagy vállalkozó, viszont már a projektmenedzserként töltött időszakodban is elég komolyan vetted a sütést, és kialakult közben az Ágnescake, ami egy vállalkozás neve is lehetne és kialakult egy egész imázs mellé. Mesélj ennek a megszületéséről!

Az első torta, amiből kisült, hogy lehet ebből valami, az egy marcipános torta volt pasztellszínekkel, pasztellszínű gombokkal, masnival. Nagyon jó lett. Ez meg is mutatta, hogy mi lennék én egy sütiben, a színeket, az ízt, a könnyűséget, és a valódi alapanyagokat, amiket szerettem volna.

Időközben a MÜTF-ön indult egy cukrásztanfolyam. Nem volt drága, gondoltam, beiratkozom, nincs veszítenivalóm. Nem mutatott olyan nagyon sok újat, néhány technikát azért megtanultam, viszont megerősített, hogy nem mindenki tudja ezt.

Ment a sütögetés, jött Annácska barátnőm fotózni, volt, hogy pizsamában vagy éppen egy tréningnadrágban vasárnap reggel. Akkor még csak megsütöttük, lefotóztuk, felraktuk az Instagram oldalamra és megettük.

Kezdtem gondolkodni, hogy kellene egy Instagram oldal külön ennek. Indítottam Facebookon egy csoportos beszélgetést a kreatív barátaimmal, hogy mi legyen ennek a neve. Az inzulintól elkezdve elhangzott minden, de aztán valaki leírta szintén poénból, hogy Ágnescake. Mondtam, hogy stop és kimondtam hangosan, mert jól nézett ki leírva. Aztán persze továbbgondoltuk, és benne volt, hogy sok kicsi Ágnes (Ágneskék) és az ágneskék, mint szín. Tudtam, hogyha én komolyan szeretném ezt, akkor nekem fel kell építenem nagyon jól a brandet, annyira, ha valaki meglát tőlem valamit, tudja, hogy az az enyém.

Van nekem egy Jakab Hunor (szerk: a Művészeti Tanoda művészeti vezetője) nevű unokatesóm, aki nagyon szívesen segít, csak nagyon sokat kell kérni erre. Tavaly februárban elfagyott a vízcső egy hétre, úgyhogy erre az időre összeszedtem a cuccaimat, és átköltöztem hozzá. Tudtam, hogy a legjobb alkalom arra, hogy segítsen. Egy vasárnap reggel beültem mellé, vittem neki egy nagy bögre kávét és mondtam, hogy addig nem kelsz ki, amíg nincs egy logó és meg is csinálta a véglegeset.

Közben futott egy csomó projekted, eléggé aktív voltál a város életében. Mesélj ezekről!

Bekerültem az újságba, például egy szaloncukorsütős anyaggal, volt a Keresztúrival közösen egy receptes projektünk, úgy éreztem, hogy enyém a világ. Jött a Főnix-konyha, ami helyett adott egy Ágnescake című műsornak, és ez nagyon jó volt, hogy szokjam a kamerát és megismerjenek az emberek. Van mindenféle hiányossága a műsornak a díszlettől kezdve a technikai felszereltségig, de egy fiatalos vonalat hoz.

Sokan megkerestek, hogy elkészítettek egy ott bemutatott receptet, ez nagyon jól esik. Az én receptjeim soha nem bonyolultak, pont azért, hogy más is tudja őket elkészíteni. Aztán az Erdélyi Gasztro Egyesülethez is elkezdtek hívni, mint cukrászlányt. Ebben a nagy, masszív, zsírszagú, férfias konyhában én vagyok a kis cukrászlány, aki a kis citromos pitéit sütögeti. Hajtás van, de ez nagyon vagány dolog.

Egyszer lecukrászoztalak és kijavítottál, hogy hobbicukrász, vagy cukrászlány. Mikortól számít valaki cukrásznak?

Szerintem attól kezdve, hogy van diplomája, mert ezt tanulta, ezért javítok ki mindenkit. Nem tudom, hogy érintene profiként, ha azt olvasnám egy ilyen lányról, mint én, hogy cukrász. Én viszont nem vagyok biztos benne, hogy egy cukrásziskola arra tanít meg, amit én szeretnék, lehet pont arra, amit nem, a nagyüzemi sütésre. Sajnos megvannak a sablonok, hogy minek hogy kell állnia, éppen ezért a cukrászdákban minden ugyanúgy néz ki, mint tíz éve. Azt nem tartom kizártnak, hogy amikor híres leszek, és sok pénzem lesz, elmenjek külföldre pár napos, specifikus kurzusokra.

Honnan szerzed az inspirációidat?

Nagyon sokat inspirálódom a netről. Soha nem utánozok le semmit, ettől függetlenül Instagramon rengeteg cukrászoldalt követek, főleg natúr és pasztell színvilágú sütis oldalakat.

Ha valakinek sütök, mindig megnézem, hogy kinek. Rákeresek a Facebook oldalára, megnézem, hogy néz ki, miket szeret, milyen ruhákba jár. Egyszer majdnem félrecsúsztam, egy lánybúcsúra gondoltam, hogy készítek valamilyen habcsókos, rózsaszín tortát, aztán szerencsére lecsekkoltam a lányt és kiderült, egy vad, nagyon natúr, rocker lányról van szó. Nagyon örülök, hogy nem készítettem el a rózsaszín habcsókos tortát.

Az évszakok is inspirálnak. Ha egy mód van rá, télen nem szívesen sütök gyümölcsös tortát, ugyanakkor nyáron arra buzdítom az embereket, hogy a csokitorta majd ráér télen, akkor lehet nyomni a karamellt és a pisztáciát, de nyáron túl sok gyümölcs van. Szeretem azt használni, amit épp lehet kapni a piacon. Miért csináljak csokitortát, ha a kertben le tudom szedni a ribizlit?

Mit szeretsz a leginkább készíteni?

Tortát díszíteni imádok, de nem szeretem ezeket a nagyon cicomás díszítéseket. Szeretem, ha ránézek egy tortára és az torta, nem akar se Minnie Mouse, se versenyautó lenni. Azt sem írom rá egy tortára, hogy Ágnes, vagy „boldog szülinapot", mert úgyis mindenki tudja, hogy Ágnesnek szülinapja van. Tányérdesszerteket is imádok készíteni, erre kevés időm van, mert nagyon nagy macera. Amikor tíz különböző ízű elem van a tányéron. Igazi művészet.

Mit eszel szívesen?

Mindent megkóstolok, amikor készítek valamit, már a masszát is, hogy lássam, nincs-e véletlenül valaminek valami baja. Nagyon ritka, hogy megeszem egy szelet tortát. Ha van négy különböző ízű macaron, akkor mind a négyből vágok egy negyedet. Mindig a legjobb részeit kóstolom meg, ezért egyik barátnőm sem eszik velem egy tányérból tortát.

Miket eszel, ha éppen nem kóstolgatsz? A műsorból tudjuk, hogy vegetáriánus vagy.

A műsor idején az voltam. Egyik karácsonyi periódusban éreztem, hogy tele van a testem és utáltam magam amiatt, hogy annyi mindent megettem. Egy darabig húst csak hétvégenként ettem, és hétköznap egy csomó olyan kaját kellett ennem, amit azelőtt nem, így rájöttem, annyi vagány kaját össze lehet rakni, és annyiféleképpen kombinálni, hogy nincs is húsra szükségem. Kibővült a látóköröm.

Hazajöttem, és ahogy említettem, elkezdtem együttműködni ezzel a gasztro egyesülettel, és olyan vagány dolgokat készítettek, rájöttem, hogy megfosztom magam attól, hogy csomó mindent megkóstoljak és megtanuljak elkészíteni, ha elzárkózom a hústól. Ezek a főzések vissza nem térő lehetőségek. Így lettem újra húsevő. Egyébként a sütéssel annyi időt elpepecselek, hogy a főzéssel már nem akarok, ezért egy jó „szottyos" parmezános tésztát készítek a legszívesebben.

Nem tartasz attól, hogy a sütés elveszíti a varázsát azzal, hogy munkává válik?

Egy jó ideje már, hogy csak ezt csinálom. Persze, félek, már most nem bánnám néha, ha valaki a piskótát megsütné helyettem. Benne van a rizikó, de szeretnék mindig újat mutatni, nem is gyártom le ugyanazt kétszer. Tortákat sem, és szerencsére van százmillió féle ízű macaron. A másik, hogy jönnek be az új trendek, olyanok, amiket soha nem láttunk, az alapanyag is egyre több. Emlékszem Skóciában egy tányérdesszerten volt egy gyümölcs, amiről akkor azt sem tudtam, hogy mi az, most meg van a Kauflandban.

Jó, hogy mondod az alapanyagokat. Mivel dolgozol szívesen és honnan szerzed be őket?

Szabály az, hogy nem használok műanyag dolgokat, margarint, Hulala tejszínt, ami igazából nem is tejszín. Ha nekem azt mondja valaki, hogy szeretne egy vaníliás, málnás, tejszínes, citromos tortát, akkor abban igazi citrom lesz, igazi vanília, igazi tejszín és igazi málna. Persze, ha nincs szezonja, akkor fagyasztott. Van, hogy rengeteget kell kutatnom egy tejszínért. Egy sűrített tejért is körbe kell járnom a fél várost, mert nem használják az emberek, ezért nem is igazán van.

Hogy látod, minek van itt leginkább keletje?

Ami szerintem hiánycikk itt, az a finom torta, mert egy tortának ez az elsődleges funkciója. A másik a macaron. Lehet kapni különböző macaronokat a városban, de ezeknek szerintem nincs sok közük a macaronhoz.

Nekem most van egy receptem, amin egy évig dolgoztam, nagyon sokat sírtam közben, nagyon sok tepsivel kiment az ablakon. Van egy füzetem, benne ötven macaron receptjével össze-vissza huzigálva. Kétféle macaron van: amelyikben van cukor, ez nem az igazi, és amelyikben cukorszirup van, az jól elkészítve olyan, mint a puha mennyország.

Az elkészítésénél minden számít, hogy a tojásfehérje és a cukorszirup milyen hőmérsékletű, az, hogy mennyit kavarsz a masszán. Ha eggyel kevesebbet, az egész szétrobban, ha eggyel többet, az egész szétfolyik. Először kikísérleteztem a tökéletes masszát, amikor megvolt, a sütő hőfokait próbálgattam, majd amikor azt is eltaláltam, a töltelékkel kezdtem el kísérletezni. Megérte.

Térjünk rá a versenyre. Kimondhatjuk, te vagy Magyarország első amatőr cukrászversenyének győztese. Hogyan találkoztál a műsorral?

A tévében láttam a hirdetést, nagyon sokan rám is írtak, hogy láttam-e, és menjek. Nyilván vacillál az ember, mert arra gondol, hogy hányan tudhatnak Magyarországon nagyon jól sütni, ráadásul három válogatás előzi meg a versenyt.

Jelentkeztem júniusban, júliusban volt az első casting, amire kellett vinnem egy saját készítésű tortát és ott kidíszítenem. Beszélgettünk, mert megnézik azt is, hogy milyen személyiség vagy. Mondták, ha három héten belül hívnak, akkor kipipálva, ha nem, akkor felejtős. Három hét és két nap után hívtak végül. Már azt is alig hittem el, hogy az első szűrésen átmentem. A második válogatón sütni kellett és már akkor rájöttem, hogy én ezt nagyon élvezem. Azt, hogy stresszhelyzetben kell teljesítenem. A harmadik casting egy félórás interjú volt, amiért utaztam tizenkét órát. Tíz nap múlva hívtak, hogy „van egy rossz hírünk, pakolhatsz".

Az unokatesóm mondta, hogy „Ági, csak ne essél ki elsőnek". Pakolgattam a ruháimat, amiben szívesen lennék, de tudod, ilyenkor benne van a pakliban, hogy egy nap után jössz is haza. Pakolgattam a tortaformáimat, használhatsz eszközöket a saját készletedből is. Van, amikor azt mondod, hogy csak ebben bízom. Volt is egy spatulám, amit ott rongyosra használtam.

Szeptemberben volt a forgatás. Öcsém vitt fel, amikor felérkeztünk a hotelhez, mondtam neki, hogy vigyél haza. Első nap, a forgatáson persze már libabőr meg sírás, minden volt. Fel kellett mossanak. Van a The Great Bake Off, az eredeti brit verzió, amiből én láttam az egészet. Annak ott lenni, aki ezt nézi, felfoghatatlan.

Akkor az elején már helyrepattantál?

Furcsán éreztem magam továbbra is az első napokban. Tudtam, hogy itt van egy csomó versenyző, akik nagyvárosokban élnek, akik nap mint nap elmennek olyan éttermek előtt, amelyeket én követek Instagramon. Az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy mit tudhatok én ezekhez az emberekhez képest.

Ezen aztán oldott a hangulat? Milyen volt a kapcsolatod a játékostársakkal? Nekem az a furcsa nézve a műsort, hogy bár versenyhelyzet van, mindenki összedolgozik, segít a társain folyamatosan.

Ezt jól látod. Ugyan látszik a képernyőről is, hogy barátságos a hangulat, de közel sem jön át teljes egészében. Nagyon kevés egy óra megmutatni, hogy mi történik ott egy nap alatt. Amúgy tényleg egy perccel sem kaptunk több időt a feladatokra, mint amelyek az adásban meg vannak határozva.

Végig ment a pultokon keresztül a poénkodás, Biego volt a fő viccmester. Ha valakinek elfogyott valamije, akkor a másik rögtön kisegítette, akkor is, ha meg kellett valamit tartani. Nem akartad, hogy valaki kiessen, legalábbis én ezt éreztem. Mindig tudtuk, hogy ki fog menni, mert láttuk a teljesítmény alapján, mégsem akartunk senkit elveszíteni, nem örültünk annak, hogy fogyunk. Ildikóval nagyon jóban lettünk, ő volt a szívem csücske, láttam rajta, hogy szívből örül annak, hogy továbbjutok. Én körülbelül a döntő utolsó tíz percében éreztem azt, hogy na igen, verseny van.

Mit élveztél leginkább elkészíteni, és mi volt a legnagyobb kihívás? Miért?

A legjobban a mézeskalács toronytól és a macarontól féltem.

Akkor még nem volt meg a tökéletes recepted?

Gyakoroltam a macaront itthon, és az utolsó tepsimmel elrepedt, de szerencsére családi ismerősök befogadtak a verseny utolsó napjaira. Ott gyakoroltam még éjjel is a macaron-sütést. Ha sikerült, akkor együtt örültünk, ha nem, akkor együtt szidtuk a macaronok kitalálóját. Ők voltak ott a családom, ez nagyon jó volt lelkileg, sőt még vinettás kenyér is volt.

Ezek voltak a legnagyobb kihívások, de ezeknél tettem oda magam a legjobban, és mindkét napot megnyertem. Ezeknél inkább magamnak akartam bizonyítani. Minden percem pontosan ki volt számítva. Életemben nem volna ennyire koncentrált. Akkor nem érdekelt semmi, ami körülöttem történik.

Azt hiszem, látszik a műsorban is, hogy olyan sok dráma nincs körülöttem. Végzem a dolgom. Ha valami nem sikerült, nem kezdtem el kikiabálni, hogy nem sikerült, hanem úgy csináltam, hogy senki ne vegye észre, mert ha én ezt megoldom, akkor senki nem tudja, hogy elrontottam. Ha én elmondom a zsűrinek, hogy ott még lett volna réteg, akkor keresik, ha nem, akkor nem. Ésszel kell ezt is játszani.

Voltak a félelmeid a verseny alatt?

Az, hogy egyhangú leszek, de sikerült mindennel dolgozni a sóskaramelltől a popcornon át, az algaporig és a kéksajtig. És egy desszertet sem csináltam úgy meg ott, ahogy előtte már igen, abban a formában ott debütáltak először.

A másik, amitől féltem, hogy nem fogok úgy viselkedni egy versenyhelyzetben, ahogy én azt elvárom magamtól, hogy rosszindulatú, törtető leszek. Nagyon örülök, hogy nem okoztam csalódást magamnak.

Mikor volt az a pillanat, amikor érezted, hogy nyerhetsz?

Az első, amikor még csak azt éreztem, hogy helyem van a versenyben, az a mézeskalácstorony volt. Nem vagyok egy ilyen pepecselős típus, az nagyon jól esett. Amikor azt éreztem, hogy meg kell nyernem, vagy fogalmazzak úgy, hogy ott a helyem a döntőben, az akkor volt, amikor az elődöntőből a nap győzteseként jutottam tovább a macaronnal.

Mesélj a döntőről! Főleg azokra az érzésekre vagyok kíváncsi, amikor kimondták a neved, mint az Ide süss! győztesének nevét.

Reggel megcsinálta a fodrász a hajam, egy masnival kötötte át az egészet. Akkor arra gondoltam, hogy ennél jobb hajat nem csinálhatott volna, ezzel meg kell nyerni.

Én már a négyben azt mondtam magamnak, hogy azért szeretnék ott lenni a döntőben, hogy a szeretteim lássák, hogy hol voltunk, hol sütöttünk, lássák a nagy fehér sátrat, legyenek részesei, ha nem nyerek is, hiszen a döntőn ott lehettek a családjaink. Nagyon izgultak értem, anyukám végigimádkozta az egészet.

A döntőben egy mignont és egy háromemeletes tortát kellett készítenünk. Nem játszottam biztonsági játékot. Azt mondtam, hogy nekem a három emelethez háromféle piskótám lesz, három ízű gyümölcsszószom és háromízű krémem. Ott már nincs még egy kör, nincs, amit veszíteni, megpróbáltam.

A végén kiállítottak hármunkat, arra is emlékszem, hogy mocskos volt a kötényem. Körülöttünk volt mindenki, a családok, a kiesett játékosok, ott állt Hajós, Sas Dani, a zsűri, Angéla a trófeával a kezében. És akkor elkezdték mondani, de nagyon idegtépően, ennél hosszabban nem vártam semmire. „Az, aki az elmúlt tíz versenynapon... az, aki az ország legjobb amatőr cukrásza... az, aki megnyeri az ötmilliós fődíjat...", én rájuk sem mertem nézni, és amikor kimondták a nevem, hát katarzis. Azt éreztem, hogy soha többet nem lesz olyan az életem, és nem a pénz miatt, az eszembe se jutott.

Hátra kellett fordulnom, hogy nézzem meg, a családom hallotta-e ezt, vagy hallucinálok. Láttam, hogy tapsolnak, és az öcsémnek folytak a könnyei az arcán, de úgy, hogy a gyermeket életemben sírni így nem láttam. Visszafordultam, megkaptam a trófeát, kiáltottam, hogy „Úristen, lesz egy cukrászdám". Sírni akartam, de kacagnom kellett, és egy ilyen artikulálatlan sírós-kacagás lett belőle. Arra voltam büszke, hogy én és a tudásom elég voltunk ehhez. És fura dolog ezt kimondani, de egy percig nem éreztem, hogy én ezt nem érdemeltem meg. Tudtam, hogy igen, hogy annyira szerettem volna és annyi mindent feladtam érte.

Másnap is ötpercenként felvisítottam, hogy „ez megtörtént?". Leírhatatlan. Ott a polcomon a trófea, bele van gravírozva, hogy az ország nagy cukrászversenye első évadának első helyezettje.

Milyen volt ezt egy fél éven keresztül titokban tartani?

Az elején úgy volt, hogy kevesebb idő múlva fogják vetíteni a műsort, de én már azt sem tudtam elképzelni, hogyan tudok egy hónapot várni azzal, hogy elmondjam. Mindennap, amikor elmentem a polc mellett, ránéztem a trófeára, visszagondoltam, hogy ez tényleg megtörtént, és elkezdtem pityeregni. Nagyon nehéz, hogy a négy falad között van valami, amitől megváltozott az életed, amitől te vagy az ország legjobb amatőr cukrásza, és ezt senkinek nem tudod elmondani. Az emberek tudják, hogy egy időre leléptél, mégsem tudsz mondani semmit.

Mihez kezdesz a nyereménnyel?

Nagy álmom egy kávézó, sütiző létrehozása. Ez egy nagyon szép összeg, de egy ilyen vállalkozáshoz nagyon sok pénz kell. Az első az, hogy legyen egy hely, ahol tudok sütni jó nagy sütővel, és van helyem gyúrni, és ami nem az én konyhám. Innen elindulva szeretnék idővel egy kis helyet, ahol lehet kérni egy szelet sajttortát, egy sütit, vagy éppen csak egy kávét. Persze, már megálmodtam a színeket, hogy milyen székek lesznek, a fejemben ez már nagyon összeállt.

Udvarhelyen lesz ez?

Remélem, hogy igen.

Szerinted az, hogy az ember egy ekkora városban él és tevékenykedik, akadályozza-e abban, hogy saját szakterületén a csillagos ég legyen a határ?

Én mindig azt mondom, hogy nem szeretnék dúsgazdag lenni, hanem abból szeretnék megélni, amit szeretek. Ahhoz, amekkorában én ezt elképzelem, Udvarhely ideális. Itt a fiatalok egyre trendibbek, és úgy látom vevők arra, amit én csinálok. Nem tudom, mi lesz, de nem szeretnék elmenni. Úgy látom, jobb itt csinálni valami értelmeset, mint nagyvárosban egy kis porszemnek lenni.

Az, hogy tudok-e fejlődni, szerintem teljesen rajtam múlik, mivel eddig is teljesen magamtól tanultam mindent, szerintem szakmailag ez nem szabhat határt és mindig lesz valami új, amit megtanulni.