Bálint Benczédi Ferenc püspök úrral biztosan sokan találkoztak már Székelyudvarhelyen. Gyakran jár erre, hogy édesanyját, testvérét és tragikusan korán elveszített felesége sírját meglátogassa. Olyasfajta ember, amilyennek látatlanban egy lelkészt elképzelünk. Úriember, a szó valódi értelmében. Mindenkihez van egy kedves szava, bátorító mosolya.

A zsinat utáni napon készült interjúnkat, a vallásszabadság napján közöljük. 1568. január 13-án hirdették ki a tordai országgyűlésen a világon először, hogy „...midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki (...) az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől (...) és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyőgessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka."

A decemberben tartott udvarhelyi zsinat alkalmával, újraválasztása után beszélgettünk az egyházi irányvonalakról, az egyház és a lelkész megváltozott szerepéről, megtépázott népszerűségéről, a szigorúan őrzött titkok felfedésének szükségességéről, na meg a püspök kenyérről.

Hogy érzi magát frissen újraválasztott püspökként?

Jó kedvvel és reménységgel. A jókedv nekem alaptermészetem – rengeteg megpróbáltatás ért, de valahol ez az életoptimizmus, az istenhit mindig megsegített. Reménységgel, hogy az elmúlt évtizedben elkezdett munkát, újfajta gondolkodásmódot – munkatársaimmal együtt – tovább tudjuk folytatni.

Ön a diktatúra-demokrácia tengelyen hol helyezné el a vezetési stílusát?

Ez egy izgalmas megközelítés, mert a demokrácia az alulról jövő szervezkedést, a megfelelő képviselők megválasztását jelenti. Én nem a személyi tekintély elvén szeretnék dolgozni, hanem a magunk által létrehozott törvényeknek és szabályoknak a tiszteletben tartását szorgalmazom.

A személyi kultusz helyett a szabályok, törvények tiszteletben tartását. Mert azok mindenkire érvényesek a legnagyobbtól a legkisebbig. Mert azokat magunk csináltuk. A zsinat a püspök fölött is van.

A tegnap (a zsinat előtti napon – szerk. megj.) is volt egy érdekes helyzet, problematikus egy lelkésznek a helyzete, és javasoltam, ne én mondjam meg, mi legyen, hanem döntsön a testület. Ez egy kényes dolog, mert nem mindenki meri ma sem vállalni a véleményét. Sokan visszahúzódzkodnak, és háttérbeszélgetéseket folytatnak, amelyek nagyon be tudnak zavarni.

Annak idején, amikor változott a világ, annyi kérdés bennünk feszült. Hát engedjék meg, hogy most legalább kérdezzünk. Lehet, hogy a kérdések kényelmetlenek és nem mindig tudunk pontos választ adni, de ne fejlesszük vissza az embereknek a kíváncsiságát. A gólyameséknek lejárt az ideje. Persze, nem lehet a maga mezítelenségében mindent a gyermeki lélekhez vinni, de megvannak a tisztánlátáshoz vezető útnak a szabályai. Szépek a legendák, a mesék, de a tejbegrízevésből már kinőttünk.

Miben áll az újfajta gondolkodásmód?

Mi egy olyan világban nőttünk föl, amelyben mindig felülről mondták meg, hogy mit csináljunk, mit tanuljunk, sőt elérkeztünk odáig is a '80-as években, hogy azt is megmondták, mit együnk, és ki is szabták az adagot. Egy ilyen világban az egyházban is szükségszerűen egy kézben összpontosult a hatalom. Ezen változtattunk úgy, hogy testületi döntéseket hozunk. Nyilván, a püspöknek rálátása kell, hogy legyen a dolgokra, beleszólása, de nem feltétlenül vétójoga, ne csináljon azt, amit akar.

Már a rendszerváltozás után megszületett az igény, hogy a püspököt ne élethossziglan válasszák meg. Ez egy jó lépés, de a közösség azért még nincs hozzászokva, hozzánőve.

Kétszer hat évre lehet a püspököt megválasztani, az elődöm volt az első, aki a kétszer hat évet kitöltötte. Mondjuk úgy, én vagyok az első, akit most egészen újszerűen, gyülekezeti lelkészként választottak meg. Eddig hagyomány volt, hogy az egyházi csúcsvezetésben részt vevő püspököt mindig a főjegyző követte. A magyarázatot én abban látom, hogy az egyházi csúcsvezetés egy kicsit eltávolodott a gyülekezeti élettől, és én szeretném is ezt a gyülekezeti életszerűséget az egyház vezetésében is érvényesíteni.

Nem egy könnyű megemésztésű, és egyből örömmel fogadott vezetési mód. Hiszen most is látom, hogy az emberek szeretik, hogy megmondják nekik, mit csináljanak. Visszafejlődött az önálló kezdeményezés. Mindent megvárnak, hogy a központi hatalom mondjon meg. „Hát a tiszteletes úr, a püspök úr mindent tud, és a tiszteletes úr csinálja!" – ez a mentalitás lehet jó is, de nagyon sok esetben akadnak kellemetlen helyzetek is.

Az egyházunknak kettős vezetése volt minden szinten, és tudom a régi jegyzőkönyvekből, hogy a kommunista hatalom előtt a megválasztott világi tisztségviselőnek, a gondnoknak, nagy hatásköre volt. Nem mondanám, hogy ő dirigált, de a nagyobb beruházások esetén ő döntött. Ez most újból időszerű, hogy kiszélesedett az egyházi tevékenység.

Bekerültünk például az iskolába, aminek van pozitív hozadéka, de rengeteg problémát is fölvetett. Egy oktatási rendszerbe kerültünk be, megvannak a törvények, azokat be kell tartani. A személyzet szempontjából a felkészülés legyen megfelelő. Nem elég a teológiai oktatás, kellettek a pedagógiai modulok is.

Ezért az egész egyházi vezetést szakosztályokra osztottuk, és mindenik szakosztályon van egy szakelőadó, tanácsos, vannak a bizottságok, akik az adott helyzetet mérlegelik, az ő javaslataik alapján hozza meg a szakosztályok fölött levő, negyedévente ülésező képviselőtanács a döntéseket. És két képviselőtanács között az elnökség dönt. Kicsit nehézkes ez a testületi döntés, mert szétszórtan élünk, nagyon nehezen tudunk időpontot találni, hogy Bukaresttől Budapestig le tudjunk ülni, mégis ezt látom a járható útnak.

Persze, vannak olyan helyzetek, amikor nagyon hirtelen dönteni kell, de többnyire szeretném, ha minden területen több ember mondaná el a véleményét, és abból kihámozni a megfelelő döntést.

Ön ezer szállal kötődik Udvarhelyhez, de legalábbis néhány nagyon szorossal. Melyek ezek, és milyen érzelmek kötik a városhoz?

Nemrégiben pont erről beszélgettem édesanyámmal. Hogy alig éltem tíz évet Udvarhelyt, mégis nagyon sok szép emlék, kedves emlék idefűz. Én Segesváron születtem, a család 1961-ben költözött Udvarhelyre. Édesapám a vasútnál dolgozott, és ide fölhelyezték. Itt fejeztem be az elemit meg a nyolc osztályt, és a tanítóképző helyére nyílt elméleti líceumban kezdtem, aztán az visszaköltöztetett tanítóképzőben végeztem 1971-ben.

A kommunista berendezkedés alatt az 1967-75-ig tartó periódus volt a nyitottság korszaka. Akkor kezdett a város ipari értelemben is nyitni, ipari létesítmények jöttek, és nagyon emlékszem a felhívásokra, hogy hívták haza az udvarhelyi értelmiségieket, szakmunkásokat, épült először a Cérnagyár, azután a Matrica, kiszélesedett a bútorgyár.

Az iskolákban pedig még nagyon régi, polgári neveltetésű tanárok tanítottak. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan tanárok tanítottak, mint az osztályfőnököm Tamás Margit magyartanár.

Hihetetlen, hogy a napi kötelező program mellett hogyan nyitogatta a szemünket, hogy az irodalmat megszeressük. Akkor jelent meg újból a Korunk, az évkönyvek, A hét, fölvitt színházba Kolozsvárra, nagyon sok élmény kötődött hozzá. Meg lehetett ünnepelni az iskolák alakulásának évszázados évfordulóját, és nagyszerű ünnepélyek voltak.

Amikor én elhagytam Udvarhelyet, a Tábor-negyed helyén még nagy törökbúzatáblák voltak. Itt, a Bethlen-negyedi templom helyén kiskertek voltak. Nagyszerű gondnokunk, Nagy Lajos bácsi kertjében épült az unitárius templom.

Akkor indult a Siculus-fesztivál, megindult a táncház. Sok-sok élmény köt ide. Itt voltam fiatal, itt voltam először szerelmes, itt sétáltam andalogva a Kossuth Lajos utcán. Persze, most sok minden megváltozott, mert keresem Hollósy drága trafikját, hát nincs. A múltkor bementem a Malom utcába, mert ott volt a hegedű tanárom, Sándor Pista bácsi és Petres István tanár úr otthona. A házak megvannak, persze, ők már rég alusszák az örök álmukat.

Nagyon jók voltak a kirándulások. Az iskolai év mindig azzal kezdődött, hogy minden iskola kirándult, ki a Szarkakőhöz, ki a Szejkéhez. Januárban vagy februárban volt a hatalmas nagy szülői értekezlet, amikor a tanárok a szülőkkel együtt báloztak. Ezt a bált Kolozsváron még a mai napig is emlegetem. Mert olyan közelségbe kerültek a tanárok és a szülők. Édesanyámnak is nagyon jól esett, hogy megszólították sokszor a szülők: – Bálint néni, a fia hol van, mit csinál? Volt egy ilyen családias hangulat, amit én jó lélekkel őrzök.

Aztán apósomék is ide költöztek, most apósom is elcsendesedett, édesapám már korábban meghalt, édesanyám itt él. Itt él egy testvérem. Amikor átutazom a környéken, igyekszem, hogy egy estét legalább édesanyámmal töltsek. Örvendek, hogy még van, akivel elbeszélgetni.

Hogyan vált először püspökké, és mit jelentett az ön számára ez a hivatás? Melyek azok a megvalósítások, amelyek az ön nevéhez fűződnek?

Nekem a középiskola vége felé rajzolódott ki nagyon erősen, hogy a tanári vagy a lelkészi pályát választom. De már tizenkettedikben a lelkészi pálya felé irányultam. A családunk mindig egy templom közelében élő család volt. Nem azt mondom, hogy heti rendszerességgel a templomban voltak a szülők, de a vallásnak fontos helye volt a családban.

A mai napig egy percig se bántam meg. Szerettem az emberekkel beszélgetni, szerettem az evangéliumi igazságokat úgy közel vinni, hogy megértsék: itt nem a tanon van a lényeg, hanem a lelkületen, amivel azt megéljük.

Két évig Marosvásárhelyt segédlelkész, tizennyolc évig a Kis-Küküllő mentén voltam lelkész egy falusi gyülekezetben, ahol szembekerültem egy egészen más világgal, mint a Székelyföld. Pedig talpraesett, ügyes magyar emberek vannak, de ott már nagybirtok volt. Ledöbbentem, hogy olyan óriási magyar falvak, mint Küküllődombó, Bonyha, Vámosudvarhely – ezek Dél-Erdélyhez tartoztak a negyvenes években – mennyire elzártak. Az első dolgom az volt, hogy elvigyem az embereket kirándulni. Hogy egy kicsit lássanak mást is, mint amiben addig éltek. Mert ők ugye éltek a maguk kicsi, gyönyörű világában, és azt hitték, hogy az a világ közepe. Persze, mindenkinek a szülőföldje a világ közepe.

Meghívás, választás alapján kerültem Kolozsvárra, és ott közvetlenül az egyházi központ szomszédságában, a belvárosi templomban voltam lelkész.

Az egyházi vezetésben, a külső körökben régóta benne vagyok. A hetvenes évek végén már főtanácsi tag voltam, aztán egyházi képviselői tanácstag. Ezt körönként választják, és nem mindenben sikerült szót érteni, vagy megegyezni a vezetéssel, habár sokszor meg kellett érteni a megalkuvást.

A püspöki tisztség akkor került a fókuszomba, amikor 1996-ban a szervezeti szabályzat felfrissítését az adott történelmi időhöz kellett igazítani. Akkor született ez a döntés – melyet belefoglaltunk az új alaptörvényvénybe, a statútumba, és a zsinat jóváhagyta –, hogy a püspököt ne életfogytiglan válasszák, és akkor hangsúlyoztuk a világiak részvételének a fontosságát.

Nem ellenségként álltam az akkori püspököm mellé, hanem azért, mert adott volt a lehetőség, és, szinte játékból álltam be jelöltnek.

Nyilván, nem esett jól az elődömnek, volt is egy csendes beszélgetésem vele, amikor elmondtam neki, hogy most már más a gondolkodásmódunk, és itt vannak a fiatalok.

Én most ugyanazzal állok szemben: elvégeztem egyfajta képzést, végeztem a munkámat nagyon sokszor ösztönszerűen, de '90-től akkora lehetőség van már a Protestáns Teológiai Intézetben, olyan nagyszerű tanárok kerültek, lehetőség van külföldi egyetemeken tanulni, hogy énköztem és a nálam harminc évvel fiatalabb, jelenlegi vezetésben résztvevők közt azért sok esetben nagy a látószögbeli különbözőség.

Próbálom a tradíciót éltetni, ellenben meg kell, hogy változzon a gyülekezetről való szemlélet. Hogy ez nem papcentrikus gyülekezet. A lelkész, bár ott van a piedesztálon, nem érthet mindenhez. És itt kellenek a segítségek.

A lelkész az legyen lelkész. Úgy hirdesse azt az evangéliumot, hogy élmény legyen a gyülekezetben, hogy tapadjanak az emberek. Foglalkozzon a valláserkölcsi, a hitélet fejlesztésével.

Persze, én is gazdálkodtam, amíg falun éltem, mert olyan volt az élet. De most rengeteg lehetőség van a továbbképzésre, a lelkészi munkán belül is a szakosodásra. Mert nem mindegy például, hogy egy betegágyban fekvő ember mellé milyen felkészültségű ember ül.

Én ezt 1990-ben tapasztaltam, amikor Magyarországon alkalmam nyílt ilyen kórházlelkészekkel találkozni. Egy haldokló mellett megállva nem elég egy egyszerű, motorikus imádságot elmondani. Át kell „segíteni" őt a túlvilágra. Mert ilyen helyzet is van. Én magam is nemegyszer jártam úgy, hogy kért a haldokló: csak fogjam meg a kezét, és semmit ne mondjak. Mert már meghalni is az ember idegen környezetben hal meg.

A másik az ifjúsági lelkészkedés: én nagyon szeretem, de hatvanévesen nem tudok ahhoz a tizenéveshez vagy húszéveshez úgy közelíteni, ahogy kellene. Bármennyire is játékos vagyok, eltelt az idő. Ez megint egy olyan szakterület, amelyre ki kell képezni a teológusokat.

A legfontosabbnak azonban a szociális hálózatot tartom, és ezt mindenképp szeretném, szinte együtt a többi felekezetekkel, megvalósítani. Mert amikor szükség van, szegénység van, betegség van, akkor ne számítson a felekezet. Persze, a katolikus és a református egyház egészen más anyagi potenciállal rendelkezik, de ezt nem szabad éreztetnünk a beteggel, a nélkülözővel.

Kolozsváron kísérleteztünk, próbáltuk, hiszen ott a magyarság is szétszórtabb, hogy legalább az öregeknek, a magukra maradottaknak a gondozását próbáljuk megoldani. Vannak jó kezdeményezések, és én bízom benne, hogy sikerül.

Nagy élmény volt Hollandiában látni Paule Kirchének a munkáját. Azt az önmagát megszervező gyülekezeti életet, hogy olyan helyeket tudtak kialakítani a fogyatékosoknak, a hajléktalanoknak, hogy még a rendőrség se tehette be oda a lábát. Ott a nélkülöző kapott egy meleg ételt, tudott tisztálkodni. Döbbenet, amit most látok Pesten is. Nekem vannak koldus barátaim. Most már tudják, hogy azzal nem oldok meg semmit, hogy adok 5-10 lejt, vagy egy sarkalat kenyeret.

Amerikában fel van osztva, mindegyik gyülekezet részt vesz önkéntességi alapon. A székelységnek is ereje volt a kaláka. Ezt újra kell éleszteni. Nagyapáméknak is úgy épült a háza két hét alatt, hogy a falu apraja-nagyja ott volt. A falvaink lesoványodtak, a városban úgy élnek sokan a tömbházakban, hogy nem ismerik a szomszédokat. A gyülekezeti termekben hétköznapokon is lehetne szervezni szeretetvendégségeket, és olyan eseményeket, amelyeken egy kicsit tágítjuk az embereknek a tudását, frissen tartjuk a tudomány, a hit, a művészet terén. Nagyon sokat kell tenni, és közösen. Az oktatási intézmények, a civil szervezetek, az egyház – úgy érzem, hogy nagyon egymásra kell találnunk.

Mit gondol, merre tart az unitárius egyház? Tegnapi beszédében azt mondta, hogy nagy veszélyben van az unitárius önazonosság.

A vallásóráknak a szerepét hangsúlyoznám, a családét. Hogy a gyermek tudja, hogy ő miért unitárius. Ugyanis nagyon sokszor egybemosnak bennünket, protestánsokat. Mert a liturgia, a külső megjelenési formák egyformák a reformátusokéival. A másik veszélyt a nyugatról beömlött sok minden jelenti. Az amerikai unitarizmus közel sem olyan Biblia-központú, mint a miénk. Mi erre büszkék lehetünk. De nem elég csak hangoztatni, hanem a keresztény értékrend szerint is kell élni.

A gyülekezeti életet viszont az amerikai unitáriusok sokkal erőteljesebben megélik.

Igen, ott nagyon erős az ún. voluntarizmus. A gyülekezetek szervezése terén nagyon sokat lehetne az amerikaiaktól tanulni. De sokszor a gondolkozásmódjuk megijeszt. A szakterületükön hatalmasak, azt el kell ismerni, de ha általános műveltségi dolgokat kérdek, sokszor lemeredek, hogy ezt hogy nem tudja. Lelkészek esetében is. Találkoztam olyan lelkésszel, hogy nem tudta, mi az a Biblia. Voltam olyan istentiszteleten, hogy annak idején a KISZ-gyűlés élménydúsabb volt, mint amit ők ott csináltak.

Itt egy minimális öntudatra van szükség. Az ember tudja ugye, hogy magyar és keresztény. És azon belül unitárius.

Miért vagyok unitárius? Nagyon erős nálunk a tradíció. Sokszor meg se kérdezik: annak kereszteltek, az vagyok. Nem ismerik azokat a szellemi értékeket, amelyeket kitermelt ez az egyház, hiszen Erdély büszke lehet, hogy az unitarizmus bülcsője.

Azt szokták mondani, hogy nem volt magyar filozófiatörténet. Dehogynem volt, csak nem tudunk róla. És nem csak az, hogy a vallásszabadságra gondolok. Az unitáriusok sok mindent letettek az asztalra, nemcsak a Bölöni Sándor naplójára gondolok, vagy Brassai Sámuel tevékenységére, az anyanyelvű oktatás bevezetésére, amely az 1841-es korondi zsinathoz fűződik, vagy első magyar nyelvtannak a megszerkesztésére.

A jelenben is vannak jeles emberek. Azt mondjuk, a vallás magánügy, és még otthon sem nagyon beszélgetünk róla. Az ökomenikus imahetekre meghívtam több nagyszerű unitárius tanárt, hogy a szakmájukról beszéljenek, és ott derült ki, hogy régóta ismerik egymást, de nem is tudták, hogy unitáriusok. Nem az kell, hogy ezek a kimagasló emberek beolvadjanak a gyülekezetbe, és minden vasárnap részt vegyenek az istentiszteleten, persze, nagyon jó lenne, de tudják, vállalják, hogy unitáriusok. Ez azért nem szégyen.

Mi az egyház feladata ebben a szekularizálódott világban? Különösen úgy, hogy az emberek eltávolodnak az egyháztól és spirituális tanok, neoprotestáns egyházak, szekták felé fordulnak – tehát a lelki szükségleteiket a történelmi egyházaktól elfordulva keresik?

Már régóta tudjuk, hogy a történelmi egyházak válságban vannak. Itt föltevődik az önvizsgálat kérdése, hogy mennyire hitelesen tudjuk közölni az evangéliumot. Nyilván, nagyon sok függ a lelkész személyétől is. De attól a világitól is, aki nem csak egyszerűen külső szertartásnak tartja a keresztelést, a konfirmálást, hanem meg is éli.

Az egyháznak az most a feladata, hogy ezt újraélessze. Mert a lelket mesterségesen nem lehet táplálni. Földet, autót tudok a gyermeknek adni, de hitet nem. A kolozsvári gyakorlatomban megkérdeztem a szülőktől: a gyereket beküldi vasárnap a templomba, de egyszer nem tenné meg, hogy a gyermekkel együtt a templomba eljöjjön? Hogy a gyermek is lássa, ahogy az apja vagy az anyja összekulcsolja a kezét. Mert volt olyan konfirmálásom, esketésem, hogy a szülők nem voltak jelen.

A gyermeknek szüksége van arra is, hogy megöleljük, szeressük, és arra is, hogy lássa: az egyházhoz való tartozás nem csak egy formai dolog. Az egyháznak az az egyik elsődleges feladata, hogy megérintsen lelkileg, és ne tápszerekkel. A mai ember nagy feszültsége, hogy a tudományos világszemlélet és az egyszerű ember világszemlélete között nagy a szakadék. És ezt a szakadékot nem bírja elviselni, mindennel próbálja megtölteni. Ezt lehet odafigyeléssel megtölteni: ne én imádkozzam helyette, hanem tanítsam meg velem együtt imádkozni.

A templom ajtaja nyáridőben sokszor nyitva volt, és egy kedves öreg néni elég hosszan ült a templomban. Majd felállt, és megköszönte, hogy megvártam, mert neki nagyon, de nagyon jó volt itt ülni. Mert ő minden terhét itt hagyta. Tudtam, hogy mire mondta, de viccesen megkérdeztem, hogy: „– Ne haragudjon, a templom raktár? Mert akkor fekbért kell fizetni. A templom nem arra való, hogy lerakjuk a terheket, hanem arra, hogy erőt kérjünk, hogy tudjuk tovább vinni". Akkor elgondolkodott, és azt mondta: igen, így értettem.

Meg kell az embereket tanítani imádkozni. Ne az legyen, hogy a pap jól csinálja, hadd imádkozzon értem. Nem tudok én senkiért imádkozni. Közösen igen. Együtt. De oda be kell kapcsolódni. Ilyen sorkapcsolással, mint a villanykörték. Hogy mindenki kigyúljon legalább ilyenkor, ünnepekkor.

Mit jelent az ön számára unitáriusnak lenni?

Gyermek és fiatal koromban két nagyszerű fiatal papom volt: a segesvári Nagy Ferenc, és a székelyudvarhelyi dr. Szász Dénes. Nem is annyira az istentiszteletek fogtak meg, hanem inkább az, ahogy ők velem elbeszélgettek. El kell mondanom, hogy a tanítóképzőben kitűnő rajztanárom volt, tőle tanultam meg a szép kalligrafikus írást. De Picassóról és a modern festészetről mégiscsak Szász Dénes bácsitól hallottam először.

Unitáriusnak lenni mindenekelőtt nyitottságot jelent, az előítélet-mentes világot jelenti. Minden embert próbáljunk elfogadni úgy, ahogy van, és próbáljuk segíteni. Most ha azt mondom, szabadságot jelent, már megkötöttem magam bizonyos elvek és eszmék mellett. Nekem ne rágják örökké a számba, hogy mit kell hinnem, és mit nem. A szabad gondolkodást jelenti. Hozzá szabad nyúlni a tűzhöz, csak tudni kell hogyan.

Isten nem távol él a világtól, és nem holnapra kell készítenem az embert, hanem arra, hogy ma megérezze az Isten jelenvalóságát. Ez nem könnyű dolog. Erről lehet beszélgetni, de nem beszélni kell.

És szerintem ez az unitarizmusnak a szabadsága és az ereje. Hogy jól tudjuk megfogalmazni. Ugye Jézus valamikor, valahol meg kellett, hogy szülessen. Nem igaz. Az itt és mostnak kell megszületnie. Persze, történelmileg valahol, valamikor megszületett. De nekem most Betlehem nem mond semmit. Én itt vagyok, valahogy úgy érzem, hogy Jézus születése itt van. Ez kell, hogy valahol kisugározzon.

A zenét sem magyarázni kell. A kolozsvári Mozart-fesztivált imádom. A sok napi munka után beülök a Zenekonzervatórium vagy a Filharmónia termébe, ahol egy olyan harmónia tud kialakulni, hogy bármennyire is nehezek a feladatok, érzem, holnap már könnyebben meg tudom oldani őket. Valahol a vallás is ezt kell, hogy jelentse. Nem egy pirula, hogy most beveszem, nyolc órát alszom, és megyek.

A virágot az illatától nem lehet elválasztani, és szerintem az istenhite az embernek, az az illata. Az kell érezzen, azt kell lássák, megtapasztalják. A Fülöp-szigeteken, amely egy erős katolikus világ, van egy unitárius közösség, és döbbenet volt látnom a lelkesedésüket. Vagy Észak-Indiában van egy csoport, az ún. Khasi Hills, akik amerikai hatásra a 19. században unitáriusok lettek. Az ő khasi hill-i kicsi unitárius egyházközségük, ahogy egymást segítik, élik a vallásosságot, irigylésre méltó. Ők ide kívánkoznak, hogy tőlünk tanuljanak egy kicsi kereszténységet, bibliát, rendszeres teológiát. Mi pedig oda kívánkozunk, hogy újraélesszük azt a közösségi életet, ami erőssége volt az unitáriusoknak.

Beszélt a múlttal való szembenézésről. Nemrég jelentek meg az Unitárius Közlönyben a lelkészek szekuritátés múltjával foglalkozó mellékletek.

Az egyház sem mentes sokféle hibától, amit elkövettünk az elmúlt rendszerben. Én nagyon fontosnak tartottam első perctől, bár rengeteg viszályt ébresztett, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Sokszor elmondtam a püspöktársaknak is: nem elég, hogy az egyház hirdeti a bűnbocsánatot, hanem a bűnbánatot is gyakorolni kell. Így elindult egy olyan folyamat, közösen a testvérfelekezetekkel, hogy egy kicsit jobban szembenézzünk az elmúlt évtizedek eseményeivel.

Inkább a protestánsokkal sikerült szót értenünk az ügyben. A római katolikusokkal is elindult egy párbeszéd, de aztán mindegyikünk a maga útját járta. A protestánsok tudtak egy kicsit jobban összedolgozni, és egymást jobban segíteni a múlttal való szembenézésben. Persze, ez nem könnyű feladat, és nem is fogunk egy objektív képet kapni róla, de azért sok-sok furcsa dolog derült ki.

Létrejött két csoport, egy történelmi kutató csoport és egy átvilágítással foglalkozó, és nagyon sokan be is szolgáltatták az anyagot, amit Bukarestben kivettek az irattárból. Az volt a hangosabb álláspont az egyházon belül, hogy amikor egy-egy személynek az átvilágítása megtörténik, akkor publikáljuk.

Itt is voltak pro és kontra vélemények. Nem boszorkányüldözésről van szó, de tudnunk kell, hogy mi történt. 1990 óta vajúdott ezen az egyház. Megemelem a kalapomat azon lelkészek előtt, akik egyből fölálltak, és elmondták, hogy megbotlottak, kényszeredett helyzetből, és valamilyen úton-módon behálózták őket.

Sok ilyen lelkész volt?

Nem volt sok. Én őket is megértem, és a barátság se szakadt meg, habár én magam is megdöbbentem sokuk esetében. Nem könnyű önmagunkkal szembenézni. Család van, unoka van, de hál Istennek lassan megértették, hogy nem lehet mindent a szőnyeg alá söpörni. Főleg azért érzem szükségesnek, hogy megértsük az egyház helyzetét. Hogy hogyan sodródott ilyen helyzetbe.

Voltak ugyanis olyan lelkészek, akik a '30-as évektől voltak megfigyelve. Nagyon sok unitárius lelkész angol területen tanult, és az akkori román királyság valósággal angol kémnek nézte őket. Nem csak a kommunista rendszerben volt megfigyelés, '50-től, hanem még azelőtt is. És nagyon sokan, ha adtak is nyilatkozatot, nem okoztak olyan károkat, kellemetlenségeket, hogy ebből személyi bántalmak legyenek.

Az ifjú lelkészek beiktatási beszédéből kiderült, hogy van valamiféle hasadás az egyházon belül. Ez minek tulajdonítható? Hol van a törésvonal?

Az utóbbi időben, igen. A lelkészek körében is hangsúlyosabb lett a pártoskodás, és ezt most nem a politikára értem. Habár ezen a területen is akadtak véleménykülönbségek. Belső vita tárgya, hogy szabad-e a lelkésznek politizálnia. Én azon a véleményen vagyok, hogy szabad, de hogyha politikai pályára lépett, akkor tegye le a palástját. Mert a közösségben, ahol esetleg többféle párthoz tartoznak az emberek, nem az a feladata, hogy egy párt igazságait hirdesse, hanem, hogy a közösség lelkét gondozza.

Régebb, az én fiatal pap koromban is voltak lelkészek, akik egymás között jobban tudtak beszélgetni. Voltak csoportosulások. A '40-es években a Keresztúr-környéki lelkészek még külön folyóiratot is kiadtak.

De ennek az utóbbi másfél évtizedben tapasztalt nagyon erős nézetkülönbségnek az okát én is keresem. Az ellentétet én nagyon sokszor személyi okokra tudom visszavezetni. Próbálkozások vannak, hogy üljünk le, és mindenki próbálja őszintén kibeszélni a fájdalmait, de nem tudnék konkrét dolgot mondani, miért van ez, csak én is érzem, és sokszor a két csoport között kötélen táncolok. Egyetlen dolgot látok: ahol a személyi érdek egy lóhosszal megelőzi a közösségi érdeket, ott baj van.

Nagyon sokszor ezeknek a problémáknak anyagi vetületei vannak. Vannak nagyon jómódú gyülekezetek. De a lelkész, a közösség próbálja észrevenni a bajbajutottat, segíteni!

A püspöknek nagyon nehéz a helyzete, amikor kész tények elé állítják, hogy a gyülekezetnek joga van meghívni valakit. Én abba nem tudok beleszólni. És ezek a meghívások nem mindig történnek tisztességesen.

Nagyon sok kis gyülekezet van, amely nem tudja eltartani a lelkészt, ezért központi támogatásra van szükség. Amikor a '90-es években ez a fajta egyházpolitika kialakult, akkor az egyháznak jó kemény házbérbevételei voltak. De ami 2000-ben bevétele volt az egyháznak, az most kiadássá vált.

Visszaadták az épületeket, a kolozsvári Brassai Sámuel iskola épülete, melyben államosításakor rendes központi fűtés, sőt még 1900-ban épített úszómedence is volt, szinte teljesen lerombolva került vissza. Igen ám, de nem adták vissza azt a birtokot, erdőket, földeket, amely az iskola fenntartását biztosítaná. Megy az alkudozás az iskola finanszírozása fölött, hogy az állam biztosítaná, de ez ebben a formában egy óriási teher a fenntartása.

Én bízom a javulásban, mert most nagyon sok pozitív megnyilatkozás történt a két nap alatt. Akik változtatni akarnak, ne várják az irányítást fentről, kezdeményezzenek. Legyenek kreatívak. Ha jó az ötlet, és nem lóg ki a ló lába, akkor csináljuk.

Most hihetetlen lehetőségek vannak arra, hogy tovább tanuljanak és tovább képezzék a lelkészek magukat. Ne tőlem várják az utasítást. Tőlem is várhatják a felvilágosítást, irányítást.

Voltak ezek a hierarchia-kérdések. Hogyha én most már püspök vagyok, akkor... Én nem követeltem, hogyan szólítsanak meg a lelkészek, egyháztagok. Ne féljenek, legyenek közvetlenek, ne reszkessenek, és főleg, ne legyenek képmutatók. Mert ez az egyik nagy gondunk a mai világban.

Mit dolgozik a püspök? Mi a napi feladata?

A püspök nem dolgozik semmit. A püspök irányít – viccelődik.

Megvan a napi adminisztráció. Még ha le is vannak bontva szakosztályokra a feladatkörök, a püspöknek koordinátor szerepe van: felülvizsgálni, odafigyelni, észben tartani dolgokat. Jönnek az információk állandóan.

A püspök jelen kell, hogy legyen a közéletben is, amikor olyan események vannak. A legutóbb, a Mikó-ügyben történteket nem hallgathatjuk el, nem ülhetünk némán figyelve, mi történik Sepsiszentgyörgyön a testvérfelekezettel. Azonnal kellett nyilatkozni. De még ezzel se tudok megelégedni. Össze kellene, hogy tegyék az okosok a fejüket. Hát ezt nem lehet nézni, hallgatni, és nem megoldás, hogy most részvétet nyilvánítunk. Már nem elég csak úgy egyszerűen nyilatkozni.

A püspöknél nincs kiírva épp, hogy NON STOP, sem az, hogy nyolc óra, vannak nagyon szép, csendes napok, gyönyörű ünnepségek, és vannak nagyon zsúfoltak, mint az utóbbi két hét, amikor alig láttam a családomat.

A gyülekezetekre oda kell figyelni, nagyon sok meghívás van, igyekszem tőlem telhetőleg elérkezni, a gyülekezetek rendezvényeire, és ott egy kicsit az emberekkel úgy beszélgetni, hogy jó kedvük legyen.

Ön szerint mikor válik lehetségessé, hogy női püspöke legyen az egyháznak?

A lehetőség megvan most is, bár nem volt túl kedvező fogadtatása, amikor egy alkalommal hangoztattam, hogy nagyon sok női lelkészünk van, akik olyan betyárosan helytállnak, hogy sok férfi lelkészt megszégyenítenek. Megvan a lehetőség, nem tudom, hogy mikor. Igaz, hogy a mi világunk nagyon férfi központú, és még most is voltak hangok, hogy a szoknyás papoktól tartsuk távol a gyülekezeteket. De szép csendben megszokják. Jönnek azzal is, hogy elnőiesedik a szakma, mint a tanügy. Nem kell mindentől úgy félni.

Milyen tulajdonságokra lesz szüksége annak a jelöltnek, aki önt követi majd a püspöki székben?

Én már a teológiai oktatásban, vagy a mesterképzésben bizonyos alapvető vezetői tudnivalókat azért megtanítanék. Ne 50-60 évesen tanulja meg az ember. Nagyrészt olyan világban éltem, hogy magad uram, ha szolgád nincs. Kitaláltam valamit, mellém állt egy csapat, de a dandárját végeztem. Ha kellett hivatali, adminisztrációs munkát, ha kellett, betonkavarást. Azt is megtanultam, hogy a feladatokat le kell osztani.

Ami az elmúlt mandátumomban hiányzott, az a számonkérés. Nagyon bíztam, hangoztatva, hogy ha mindenki önként vállalta a munkát, akkor miért kell mindig ellenőriznem. De látom, hogy mindenkinek a körmére kell nézni, még az esperesnek, a lelkésznek is. Mert megígéri, és nem csinálja. Nem kell büntetni, de számonkérni.

Szereti a püspökkenyeret?

A Duna tévében futó műsort?

Nem, a süteményt.

Nagyon édesszájú vagyok. Nagyon szeretem a süteményt. Édesanyám, nagynéném volt híres cukrász, a feleségem és most örömömre a leányom is süt. Ugyanis mi nagyon régóta magunkra maradtunk, a feleségem elhunyt, és az egyik utolsó szép emlék, amikor ő már nem tudott sütni, de a 13-14 éves lányom meggyúrta helyette a kedvenc ribizlis lepényünk tésztáját.

Azért kérdeztem vissza, mert a Duna tévében van egy Püspökkenyér című műsor, amelybe meg szoktak hívni. Két három-havonta a négy püspök, a dunántúli református, a váci katolikus, az evangélikus püspök és én egy érdekes, társadalmat foglalkoztató témáról beszélgettünk. Valamikor a déli órákban adták, most valamikor kora reggel van. Nem nagy a nézettség, de nagyon jó lehetőség, hogy egy ilyen nagy tévénél népszerűsítsem az unitáriusokat. Sokan ugyanis csodabogárnak néznek, és meglepődnek, amikor elmondom, hogy Bartók Béla, László Gyula, és több nagy fizikusunk unitárius volt.

Visszatérve a süteményre: legutóbb Marosvásárhelyen voltam, ahol az egyik kedves gyülekezeti tag sütött egyet – a püspök kenyeret határozottan szeretem.