Székely Kinga Rékával, a homoródszentpéteri unitárius lelkésznővel otthonában beszélgettünk arról, hogy hogyan készül a karácsonyra, és hogyan menedzseli az életében ezeket a szerepeket.

Hogy miért épp egy lelkésznővel? Mert neki úgymond munkaköri kötelessége, hogy lélekben felkészülve várja az ünnepet, emellett feleségként, anyaként, háztartási robotként, közösségi vezetőként is helyt kell állnia az ünnepi szezonban. Vagy mégsem?

Fél órányi havas tájban való kanyargózás után érkezünk meg a Székelyudvarhelytől 22 kilométerre fekvő Homoródszentpéterre. A körülbelül 200 lelket számláló faluban 22 éve látja el a lelkészi szolgálatot Székely Kinga Réka, aki egyike annak a két nőnek, akik elsőként végezhettek teológiát kilencvenes években a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius tagozatán, és kezdtek tevékenykedni mint unitárius lelkészek.

Az úticélunkat, a műemléktemplom szomszédságában fekvő lelkészi lakást nem nehéz megtalálni, nyitott kapu fogad, az udvaron Zacsi, a barátságos tacskó üdvözöl. Réka ajtót nyit, a beszélgetést a család nappalijában, majd a közel 500 éves templomban folytatjuk.

Mikor kezded a felkészülést a karácsonyra? Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy nagy szervezést igényel a közösség, a család és saját magad felkészítése az ünneplésre.

Nem akarok égbekiáltókat mondani, de szerintem ahogy lejár az egyik karácsony, úgy elkezdek készülni a következőre. Minden karácsony ugyanolyan, és mégis teljesen más, és egyszerre igaz mind a két dolog. Mivel karácsony közel van az év végéhez, egyfajta mérlegkészítés és egyfajta küszöb is. Amit abban az évben az ember el tudott érni, megvalósítani, tulajdonképpen az van a karácsonyfa alatt láthatatlanul.

Sokáig szeretek rágódni a dolgokon, bár lehet, hogy kívülről úgy tűnik, hogy spontán vagyok, és hamar változtatok a dolgokon, de valójában képes vagyok egyik karácsonytól a másikig rágódni azon, hogy hogyan legyen szép és jó az ünnep.

De hívő emberként tudom azt is, hogy bár eltervezünk dolgokat, mindig kell hagyni lehetőséget, hogy Isten akarata érvényesüljön. És az ő akarata nekünk is megfelelő kell legyen, még ha nem is egyezik a mi terveinkkel. Tudnunk kell szembesülni a tényekkel, a valósággal.

Vagyis legyünk rugalmasak, és örüljünk annak, ami éppen van?

Igen, és ezt lehet többféleképpen értelmezni. Én mindig elmondom a gyerekeimnek, hogy mennyire kellene örvendeni a mostani karácsonyoknak, mert voltak olyan karácsonyok, amelyek sok kínnal fájdalommal jártak, és járnak most is a világ más részein. Ha például Szíriában lennénk keresztények, akkor most egy nagyon siralmas, véres karácsonyunk lenne, ezért kellene örvendeni annak, amink most van.

Végtelenül bosszant, ha elégedetlenkednek, nem csak a gyerekeim, hanem általában a hívek, a közösség. Aki azt mondja, hogy most rossz a karácsony, az nem tudja, hogy milyen a rossz karácsony. Az 50-es évek után a 80-as évek voltak a legdurvábbak az erdélyi magyaroknak mind nemzetiségi, mind megélhetési szempontból.

Aki azt megtapasztalta, az tudja, hogy milyen a rossz karácsony. Amikor félsz templomba menni, vagy az iskolásokat elviszik télapó ünnepélyre, nehogy véletlenül elmenjenek templomba, nem is beszélve arról, hogy nem lehet kapni szaloncukrot, vagy csokoládét.

Ha most ennyire jó nekünk, akkor hogyan tudjuk megtanulni értékelni a jót?

Most is bármikor megtapasztalhatjuk a rosszat. Ha nem anyagiakban, akkor lelkiekben. Lehet, hogy a legjobb anyagi körülmények között élünk, de a lelkiekben kárt szenvedünk, nem kapjuk meg azt a szeretetet, amire szükségünk lenne ahhoz, hogy jól érezzük magunkat az életben.

Az, hogy lelkileg hogy érezzük magunkat, bizonyos értelemben független az anyagi vagy a tárgyi körülményektől. Ha ez egy jó hír, akkor mindenkinek lehetősége van szenvedni, szegénynek is, és gazdagnak is. És ez a szenvedés megtanít minket jobban értékelni a dolgainkat.

Hogy zajlik a karácsonyra való felkészülés a közösség szintjén? Miből áll?

A közösséget két részre osztanám: a gyerekekre és a felnőttekre, helyesebben a gyerekekre és idősekre - ez egy csoport, és az aktív felnőttek a másik csoport. A gyerekekkel és nyugdíjasokkal nagyon jól fel lehet készülni, tehát ők megélik ezt a fokozatosságot, ahogy az adventi koszorún is sorra gyúlnak meg a gyertyák, látszik rajtuk, ahogy felpörögnek.

Akikkel egy kis gond van, azok az aktív felnőttek. A szívük mélyén ők is érzik, tudják, hogy a lelki felkészülés fontosabb kellene legyen, de mégis öldöklik magukat, hogy legyen meg a takarítás, legyen meg a disznóvágás, legyen meg minden.

Nyilván, hogy amikor odaérnek december 24-re, akkor nagyon fáradtak, ki vannak készülve. Ez szerintem nem jó. Kevesen értik meg, hogy nem kell halálra dolgozzák magukat, mert fontosabb volna egy elcsendesülés.

A saját életedben hogy valósul meg az, hogy ne hajszold túl magad?

A nagy változás az élethez való viszonyulásomban, pontosabban a legutolsó ilyen változás a 40-ik évemnek a betöltése körül zajlott le. Sok mindent megértettem, például azt, hogy nem kell tönkre tennem a testem és a lelkem olyan dolgokért, amik nem is szükségesek, csak én képzelem úgy.

Tehát amíg 41-et be nem töltöttem, addig egyszerre százféle dolgot csináltam, és azt hittem, hogy az a jó, sőt kritizáltam azt, aki nem csinálta. És rá kellett ébrednem, hogy nem ez a fontos. Mert az élet nem egy teljesítménypróba. Megtanítottam magamat és gyakorlom is azt, hogy megpróbálom a dolgaimat feltérképezni, mi az amit meg tudok csinálni, és mi az, amit nem. És ezt elfogadom. Ha nem tudom megcsinálni, akkor nem csinálom meg, ilyen egyszerű.

A családod mit szól ehhez?

Nagyon jó környezetben vagyok olyan értelemben, hogy egy nagyon támogató férjem van, megérti ő is, hogy nem lehet mindent teljesíteni, és segít amiben tud.

Mi vezetett rá erre a felismerésre, hogy nem kell rohanni és mindent teljesíteni?

Ez nagyon egyszerű: a baj vezetett rá. Amikor az ember annyira túlhajszolja magát, hogy bekerül a sürgősségire, ahol azt mondják hogy magának nincsen semmi baja. De akkor miért vagyok mégis itt? – kérdeztem magamtól.

És akkor kiderült, hogy túlhajszoltam magam, elájultam. Azelőtt meg elestem, volt egy agyrázkódásom is, kis látomásaim voltak. Ez felébresztett.

Ezután 180 fokos fordulatot vett az életed?

Nem azonnal. Hónapokon keresztül zajlott, volt sok szenvedés, sírás, vitatkozás a Jóistennel, hogy ha eddig minden ilyen szépen ment, akkor most miért szólt bele a tervembe? Aztán ráébredtem, hogy nem erről van szó.

Úgy gonodltam, hogy mindenhol ott kell lennem, és az embereket bátorítanom. A magamfajta emberek azt hiszik néha, hogy náluk nélkül nem működik a világ. Én is ezt hittem egy darabig. Egyik nap Budapesten jelentem meg egy rendezvényen, másnap Szőkefalván, harmadnap meg Temesváron. Rosszul értelmeztem a feladatomat.

Mindezt nyilván egy hagyományos családi keretben nem tudtam volna megcsinálni, ilyen értelemben a férjem és a gyerekeim megértették, hogy ez nekem egyféle küldetés volt. Én pedig most megértettem, hogy nem kell egyszerre jelen lenni az egész világban, anélkül is el tudja végezni az ember a hivatását.

Újra kellett értelmezned a hivatás fogalmát?

Újra. Volt egy ilyen kényszer érzetem, hogy ha ezt én most nem csinálom meg, akkor soha senki nem fogja. Aztán nehezen, de ráébredtem, hogy egy kicsit fel kell emelkedni, és ha már annyit prédikálok az örökkévalóságról, akkor el is kell hinni, hogy nem csak ez alatt a 40 év alatt lehet tevékenykedni, hanem előtte és utána is.

Azt hiszem sokunknak szüksége lenne egy ilyen szemléletváltásra, mégsem találjuk a módját, hogyan fogjunk hozzá.

Amikor az ember újragondolja, hogy mi a küldetése, az nem azt jelenti, hogy megszűnik azt teljesíteni, hanem csak azt, hogy másképpen. Az is lehet, hogy hatékonyabban. Az is lehet, hogy koncentráltabb lesz, és eredményesebb.

Az emberben ott van a személyi pótolhatatlanság érzete: elképzeljünk magunkról, hogy nekem ott kell lennem, ott a helyem, kell tudjam az embereket jóra vezetni, és ha nem vagyok ott, akkor nem teljesítem a feladatomat és frusztrálva érzem magam. Ezt kellett újraértelmeznem.

Megértettem azt, hogy átléptem az életem második felébe, nem biztos, hogy még egy ennyi hátravan, és próbáljak meg sűríteni, a következtetéseket, tanulságokat levonni, próbáljam elengedni azokat a fix ideáimat, amikről úgy gondoltam, hogy csak az én feladataim.

Lehet, hogy nem is nekem kell elvégeznem, lehet, hogy csak beszélnem kell róla. Olyan értelemben értelmeztem újra, hogy nem mindent nekem kell megcsinálnom. Nem mindig kell nekem ott lennem. Egy velemszületett tulajdonság volt, hogy próbáltam mindenkinek a problémáját megoldani. Most is látom a problémát, de nem rontok ajtóstól a házba, inkább kivárom, amíg az az ember rájön, hogy mi a baja, és esetleg segítséget kér.

A gyerekekkel hogy zajlik a felkészülés a karácsonyra?

A közösségben együtt készülünk a szentestére. Három hétig naponta összegyűlünk és próbálunk a Szeretetotthonban, ami a régi felekezeti iskola. Ezeket a próbákat pedig mindig azzal kezdjük, hogy mindenki elmondja az örömét és a bánatát, majd elismételjük a verseket, énekeket.

A faluban mindig szenteste vannak a legtöbben a templomban. A gyerekek verset mondanak, énekelnek, eljátszuk a betlehemet, az egyletesek is ilyenkor összegyűlnek és énekelnek.

Másnap a fiatalok elmennek kántálni, ami mindig nagy élmény nekik is, meg az időseknek is, akiket meglátogatnak. Ilyenkor megérzik a valamikori szépségét a falusi életnek. Azok a fiatalok, akik már a városban járnak iskolába, kántáláskor bemennek az öregek házába, mintha visszacseppennének az elmúlt századba.

Az ünnepre való készülődés gyanánt a saját gyerekeimnek pedig azt találtam ki, hogy karácsonyig azt játszuk, hogy amikor kimondjuk valakinek a nevét, akkor meg kell simogatnunk őt. Így próbálom szelidíteni őket. Hárman már kamaszodnak.

Négy gyerekkel nincs könnyű dolgod. Hogy jut időd így felkészülni, az ők személyes igényeit is figyelembe véve?

Nem vagyunk azok az ultra szabadelvű szülők, lavírozunk a szabadelvűség és a konzervativizmus között. Részben hiszünk abban, hogy a gyereknek mindent ki kell próbálnia és felfedezni magának a világot. De működik a hagyományos tekintélyelvűség is, mi szülők vagyunk, ők pedig gyerekek és ezzel tisztában is vannak, az van, amit mondunk nekik. Mindent megengedünk, és előteremtünk, amit lehet, de azért szeretjük a határokat felállítani. Ilyen értelemben tehát nem olyan nehéz.

Ahogy már mondtam, letettem erről a maximalista hozzáállásról, és ez az istentiszteletre való felkészülésre is igaz. Huszonkét év után tudom, hogy nem én vagyok a legjobb szónok, így azt adom, amit a Jóisten segítségével adni tudok.  Rábízom magam, és ha jön az ihlet, akkor ünnepi hangulatba tudom emelni a közösséget.

Hogy lehet a gyerekeknek átadni ezt a hozzáállást?

A gyerekek mintakövetők, amit csinálnak a nagyok, ők ösztönszerűen követik a példát. Bár én néha a szakmámból adódóan „prédikálok" nekik, úgy érzem, hogy el kell nekik mondanom a dolgokat. Van, hogy rám szólnak, hogy anya, ne mondj annyit!

A hétköznapokban rengeteget megyünk, a férjemnek is két állása van, és ha úgy vesszük, akkor nekem is. Az ünnep pedig arról szól, hogy ebből a mókuskerékből ki kell szállni, és le kell nyugodni. Ezt próbáljuk átadni a gyerekeknek is.

De mindig meg is vicceljük őket. A férjem találta ki, hogy berontunk a gyerekek szobájába azzal, hogy keljenek gyorsan, mert késünk el az iskolából. Az első percben meg is ijednek, hogy hány óra van, elkésünk, stb. aztán rájönnek, hogy nem kell menni, ünnep van.

Neked mi az ünnep?

A stresszmentesség. Az, hogy nem kell munkába mennie a férjemnek, a gyerekek sem mennek iskolába. Nekem kell, de ez félig élvezet. Végülis akkor nehéz munkába járni, vagy szolgálatot végezni, ha nem szereted, amit csinálsz.

A gyerekek hogy viselik, hogy amikor ünnep van, akkor te mindig dolgozol?

Vasárnap, és minden ünnepnapon próbálom őket bevonni. Ilyen értelemben nem vagyok szabadelvű, nem ők döntik el, hogy van-e kedvük jönni a templomba. Ha az anyád lelkész, akkor jössz templomba. Ha úgy gondolod, hogy ez neked túl nagy teher, akkor megírom a felmondásomat, elköltözünk, megyek máshova dolgozni, és akkor nem kell menni. De ha elfogadsz engem anyádnak mint lelkészt, akkor jönnöd kell.

Amikor kisebbek voltak, úgy négy éves korukig, elég nehéz volt úgy kimenni az ajtón, hogy fogták, húzták a palástomat. De magammal vinni nem tudtam, mert akkor vagy végig sírtak, vagy feljöttek a szószékre, vagy lehúzták a terítőt. De mostmár nem nehéz, mert megértik. Nyilván a hangulatuktól függ. Néha maguktól elkészülnek és jönnek, máskor úgy tesznek, mintha elfelejtenék, hogy vasárnap van, és azt hiszik, hogy én is elfelejtem.

Az első éveikben nagyon nehéz volt. De ezért is csak magamat okolhatom, mert be akartam bizonyítani, hogy a nők is képesek jó lelkészi szolgálatot végezni, ezért egyik gyerekemnél sem vettem ki a gyereknevelési szabadságot, hanem 6 hét után vissza álltam dolgozni.

Szerinted mi a legfontosabb karácsonykor?

Azt kell megértse az ember karácsonykor, hogy szeresse önmagát, szeresse az életet, azokat akikkel együtt él, szeresse a környezetet, a tájat. És ha ezt így megérti, akkor a karácsony teljes.

Mi van, ha nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy szeressek mindent és mindenkit?

Pont erre van az advent. Négy hétig gondolkozhatsz azon, hogy neked jelent valamit a karácsony, vagy nem jelent semmit. Azt gondolom, hogy a négy hét elég ahhoz, hogy rágyere, hogy fontos ez az ünnep, mert arról az erőről szól, ami az életet fenntartja.

De ha négy hét alatt sem jössz rá, akkor rájössz a következő karácsonykor.

Nem muszáj ünnepelni. Ha valaki úgy érzi, hogy ez neki kényszer, akkor inkább csinálja azt amit szeretne, ne azt amit elvárnak tőle. Előbb- utóbb mindenki rá fog jönni arra, hogy ennél értékesebb és fontosabb dolog, mint a szeretet, nincs. 

Mi az, ami feltölt téged annyira, hogy adni tudj magadból a közösségnek és a családnak?

Ez is egyszerű történet: ha az ember szeretve érzi magát, akkor ő maga is képes a szeretetre. De azt is megtanultam, hogy nem attól kell várnod a szeretetet, akinek adtál. Ez egy nagy energia, ami jön és megy, nem te kontrolálod, csak részese vagy ennek a körforgásnak. És nyilván, a hit ad erőt. A vallásos embernek van egy ilyen dimenziója, ahová el-el szokott bújni, a hit világába. Ha úgy érzem, hogy jó kapcsolatom van a Teremtővel, ebből is erőt nyerek.

Hogy képzeljük el ezt a hitvilágot, amiben te vagy?

Nem kimondottan helyhez kötött. Lehetsz a kényelmes foteledben, vagy kint a természetben, rájössz a pillanat szépségére – nálam legalábbis így működik, ilyenkor önkéntelenül jön, hogy hálát mondj.

Ahogy kezdek öregedni, a templomhoz is kezdek ragaszkodni olyan értelemben, hogy tavasztól őszig igyekszem minden nap bemenni a templomba és ülni néhány percet egyedül és imádkozni, elmélkedni, vagy csak hallgatni.

Ilyenkor beszélgetsz az Istennel?

Ez is változó. Amíg fiatal az ember, addig úgy érzi, hogy az Isten tartozik neki, mert elküldte őt erre a világra, és felelős érte. Fiatal koromban inkább Istennel való veszekedés volt. Aztán utána lenyugodtam, lecsillapodtam és sokkal inkább képes vagyok hálát adni a dolgokért, a saját hibáimat belátni, néha képes vagyok bocsánatot kérni is.

Azt is beláttam, hogy fölösleges követelőzni Istentől, hogy most adjon választ a felmerülő kérdéseimre. Többször előfordult, hogy felvetettem egy problémát, és napokig, hetekig, hónapokig kellett várnom, amíg történt valami, amiből választ kaptam. Ez mind egy érési folyamat.

Nehéz lehetett az elején. Becsöppenni nőként egy közösségbe...

Gondolom ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen hajszolt életet éljek, mert az elsők között végeztem nőként 1995-ben mint unitárius lelkész. A közösségben jól fogadtak, de akkor is voltak, és most is vannak férfi kollégák, akiknek nehezükre esik elfogadni a nőket ebben a szerepben.

A keresztény vallásban nem egy elfogadott dolog, hogy egy nő lelkész legyen. A nőket beengedni ebbe a funkcióba, egy nagy törés volt. És van, aki nem viseli ezt jól. Érdekes módon a női lelkészeket leginkább a temetési szertartások elvégzésére való jogosultságnál kérdőjelezik meg. Mintha egy nő nem lenne képes arra, hogy biztosítsa a halott lelkének üdvözülését, mert nem képes olyan szintű kapcsolatot teremteni Istennel.

Milyen most ebben a falusi közösségben élni? Mennyire személyes a kapcsolatod a hívekkel?

Már 22 éve itt vagyok, ez idő alatt megismerhettek kívülről-belülről. Ez már egy másfajta kapcsolat velük, mint amikor ide kerültem. Én sem keresem már a tökéletes hívő embert, mert tudom, hogy olyan nincs, ahogy nincsen tökéletes pap sem.

Ez az újabb korszak, ami arról szól, hogy próbálok mindenkit a hibáival együtt elfogadni. Mindig úgy láttam, hogy az emberekben több az érték, mint a hiba, a gonoszság. Csak türelmesnek kell lenned, hogy megismerd. Ez egy valóságosabb kapcsolat.

Ha elmegyek a boltba, az jó esetben beletelik másfél órába. Találkozok három emberrel az utcán, az háromszor húsz perc beszélgetés, a boltban még kétszer húsz. Vannak más típusú találkozások, közösségi alkalmak, például a közmunkák, a közös tevékenységek.

Milyen nehézségekkel találkozol?

Azt is szokták mondani, hogy falun azt az oldalát is ismered az embertársadnak, amit jobb volna nem ismerni. A nehézségeket abban érzem, amikor két hívem konfliktusban van egymással. És nekem minkettővel egyformán kell törődnöm. Nem azért vagyok itt, hogy egyeseknek jó barátja legyek, másoknak ellensége, hanem hogy mindenkinek lelki támasza legyek.

Úgy látom, a falusi emberek jobban egymásra vannak utalva, ezért kevesebb bennük az előítélet. Ha baj van, akkor csak ők segíthetnek egymáson. Ezért toleránsabbak a kisebb gyülekezetek. Aminek van egy furcsa oldala: megeshet, hogy egyik nap összeverekednek, de másnap már barátkoznak.

Mennyire vagy magányos? Valamennyire mindig távolról nézed ezeket a közösségi történéseket.

Ezt is meg kellett tanulnom. De olyan értelemben előnyöm volt, hogy édesapám is lelkész volt, és tudtam, hogy a pap mindig a jövevény a faluban. Ezt el kell tudni fogadni. Ha szeretnek, úgy is szeretnek, ha jövevény vagy.

Soha nem volt az az érzésem, hogy én ide vagyok láncolva. Elég sokat utaztam, voltam külföldön többször, soha nem éreztem, hogy nekem muszáj itt ülni.

Természetesen elképzeltem magamat máshol is, de ez egy különleges hely, mert itt kaptam a családomat, és sehol sem éltem ilyen hosszan, mint itt, Szentpéteren.

Kedden mutatták be az első könyvedet, a Papnő meséket. Az életedbe belefér az írás is?

Mindig foglalkoztatott az írás. Nyolcadikos voltam, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy egy regényt akarok írni. Aztán próbálkoztam versekkel is, de elég hamar letettem róluk, és maradtam a prózánál. Ezek a történetek nem mind az én történeteim, van amiket meghallgattam és úgymond átengedtem magamon, úgy írtam le. 2010 óta gyűjtöttem őket, most kerültek össze egy kötetbe.