Székelyudvarhely és Székelykeresztúr között ingázik kétnaponta, hétvégén hol Krajován, hol Budapesten oktat. Napközben síző, teniszező gyerekek személyi edzője, kicsiknek és nagyoknak tanít aikidót, iaidot, jodot, és egy vadonatúj fitneszformát.

Birkózott, karatézott, sőt még tetőt is szigetelt. Jelenleg még jól elesni is megtanít, és persze felállni. Nem akar mást, csak jobb embernek lenni. Ő Nagy Sándor. Vele beszélgettünk.

Mindenki másképp kezd el sportolni. Te minek, vagy kinek a hatására kezdtél el?

Gyerekként nagyon szerettem enni. Igazából most is szeretek enni, de gyerekként még többet ettem. Nagyon duci voltam, és a szüleim úgy gondolták, ezt azzal fogják kompenzálni, hogy beadnak sportiskolába.

Az első osztályt – akkor még létezett Keresztúron sportiskola – már ott kezdtem, egészen negyedikig jártam oda, aztán megszűnt. Emlékszem, még vizsgázni kellett első osztályba. Ojnalabda-dobás, gurítás, ugrás, különböző ügyességi játékok voltak.

Minden héten volt öt tornaóránk, délután kötelező foglalkozások mint atlétika, szertorna, labdajátékok.

Negyedik osztály után mi történt?

Akkor már a sport egy kicsit az életem részévé vált. Ahol laktunk, volt egy gyümölcsös, amit azóta felszámoltak, és tömbházakat építettek a helyére. Ott fociztunk minden délután. Szeptember-októberi időszakban a szemben levő gyerekotthon termében, ami most a Zeyk Domokos iskola, voltak a szabadfogású, birkózóedzések gyerekeknek.

Az akkori birkózóedző, a székelyudvarhelyi Téglás Ernő, átjött a grundra és azt mondta: „Fiúk, ha van kedvetek megnézni egy edzést, szívesen látlak." Megnéztük, és én mentem. Akkor voltam 10 éves. 16 éves koromig birkóztam, akkor megszűnt, mert nem volt sem jelentkező, sem edző.

Mi következett?

Két év tájfutás. Az egyik barátom, aki azelőtt velem együtt birkózott, most együtt aikidózunk, elcsalt, hogy menjünk szaladni. A birkózásnak része volt korábban is, hogy az állóképességet szaladással értük el.

Ő egyébként benne volt a keresztúri öntöde tájfutócsapatában. A fociban igazából nem ügyeskedtem, más mozgási lehetőség nem lévén, elkezdtem szaladni. Nagyon szerettem a terepfutást.

Meddig futottál?

Amikor 18 éves voltam, jött a forradalom, és szabadabbá vált még a karate gyakorlás is. 1990. január 7-én mentem el az első karate edzésre Fazakas Pistihez Székelykeresztúron.

Miért karate?

Mert más mozgás nem volt, és a harcművészeteknek is más volt az értéke. Egyrészt azelőtt tiltott volt ezt gyakorolni, ezért vonzott. Másrészt a '89 utáni életet betöltötte egy különös légkör: szabadabbak lettünk. Szabadott edzésre járni, beszélgetni, filmet nézni. Egy csomó mindent szabadott.

A harcművészetnek megvolt ez a fajta misztikus töltete: gyakorlásával emberfeletti erőre, mutatványokra lehettél képes. Láttunk olyan filmeket, ahol eltörik a deszkát, téglát. Fiatalként az embert nagyon vonzza ez a fajta erőbirtoklás.

Meddig karatéztál?

Egészen 1995-ig. Kiesett egy év a katonaság miatt, amikor meg hazajöttem a katonaságtól, a karate is változott. Már ott is megjelent a versenyszellem. Versenyeket kezdtek szervezni országos szinten, nemzetközi szinten.

Változott a versenyszabályzat, ami addig no kontakt volt, abból szemi kontakt lett, vagy az egy találatig menő versenyekből három találatig menő versenyek lettek. Ami sokkal több durvaságot, sérülést hozott. Másrészt felszerelést kellett venni, fogvédőt, fejvédőt. Elkezdődött a populárisabb karate.

Nem azt mondom, hogy a verseny rossz, vagy nem kell, de azt merem állítani, hogy egy idő után, amikor csak a versenyre koncentrálsz, a dolgoknak a másik mondanivalója háttérbe szorul. Engem mindig is vonzott a harcművészetekben, hogy nem csak a versenyekre korlátozódnak, hanem van mögöttük valami.

Szerintem a harcművészetek ennél gazdagabbak, sokkal többet ki lehet hozni belőlük, mint hogy versenyről versenyre készüljünk. Gyerekeknél jó, ha megtanulnak nyerni, veszíteni, mert ez motiválja őket, de nem azért kellene abbahagyni, mert túl sok sérülést szerzett valaki, vagy kiöregedett, hanem mert elért egy olyan szintet, hogy el tudja mondani, most szeretnék a többi részével foglalkozni.

Ezért szakítottál a karatéval?

Egyrészt, mert volt egy sérülésem. Másrészt, mert nem tetszett az irány, amerre mozdult a karate.

Már 22-23 éves voltam, és tudtam, hogy nem nagyon lehet, főleg sérüléssel bajlódva, nagy eredményeket elérni. Volt egy térdsérülésem, ami miatt nem tudtam edzeni egy hónapig, majd beláttam, hogy ez bármikor bekövetkezhet.

Ha erre halad a dolog, akkor ezt nem szeretném. A harcművészettel együtt szeretnék megöregedni. Ezt csinálni életem végéig.

Szerencsére, ezen a vidéken azok a csapatok, akiket én ismerek, már nem járnak annyit versenyre, hanem megtaláltak egy másik vonalat, ami egy japán vonal, és a gyakorlás, az önmagunkon való munka a lényeg.

A karate után én Magyarországon találtam meg az aikidót.

Mi vitt Magyarországra?

1989. után a határok is felszabadultak. Emlékszem 24 órákat utaztunk a régi Ikarusz autóbuszokkal Budapestig, de akkor is vonzott, hogy ott esetleg jobb lehet.

Itthon dolgoztam, és amikor hazajöttek kint dolgozó barátaim, hoztak farmert, BritshNight cipőt. Mondták, hogy így meg úgy lehet keresni. Egyszer csak azt mondtam magamnak, ha ez tényleg így van, akkor miért ne próbálnám ki? Munka miatt mentem Magyarországra. Hol máshol, hát az építőiparban volt munka.

Eleinte kőművesként dolgoztam, aztán a Moszkva téren találkoztam egy tetőszigetelő brigáddal, és tetőszigetelő lettem.

A XIII. kerületben volt az albérletünk, és egy esős vasárnap, amikor nem tudtunk tetőt szigetelni, akkor egy terem előtt sétáltam el, ahol pont aikidó edzést tartottak.

Egy angol mester volt a tanár. Amikor bementem, akkor teljesen magával ragadott. Csak néztem, hogy ez egyszerre lágy is, de ugyanakkor harc is. A mozdulatoknak a finom összehangolása magával ragadott. Azelőtt nagyon keveset olvastam erről. Volt egy magyar harcművészeti könyvem, és ott volt pár illusztráció és leírás, de annyi.

Mondtam, hogy ki akarom próbálni. Megnéztem, hogy mikor vannak az edzések. Szerencsére olyan időpontban voltak, hogy akkora már végeztünk a munkával. Minden délután az edzőteremben voltam. Ledolgoztunk 12-14 órát, aztán mentem edzésre minden hétköznap.

Ez 1994-ben volt. 1997-ig kint voltam, aztán amikor hazajöttem, itthon is elkezdtem az aikidó edzéseket Keresztúron és Székelyudvarhelyen is, illetve fitnesz edzőként dolgoztam Keresztúron. Majd megint visszahívtak.

Aikidót vagy fitneszt oktatni hívtak vissza?

Megismerkedtem Túrós Györggyel, aki Béres Alexandrának volt a személyi edzője. Ők ketten nyitottak egy edzőtermet. Amikor megnyílt, akkor szükség volt edzőkre és megkérdezte, hogy nem mennék-e vissza fitnesz edzőnek. Ez 2001-ben volt.

Nagyon sok vívódás volt bennem, mert akkor már Udvarhelyen is elindultak az aikidó edzések, de mégis egy olyan lehetőséget, mint Béres Alexandra fitnesztermében dolgozni, nem nagyon lehet kihagyni. Béres Alexandra mai napig egy nagyon ismert név.

Ez akkor Magyarország legmodernebb, legjobban felszerelt fitneszterme volt. Légkondicionált, külön hangszigetelt aerobik teremmel, pezsgőfürdővel, szaunával.

Először visszautasítottam az ajánlatot, aztán végül rábeszéléssel és nehéz szívvel, mégis elfogadtam. Szerencsére, az elindított aikidó mag ment tovább.

Az aikidó működött nélküled is?

Abszolút. Az első tanítványaim, mint Zsolt, Dödi, Lacika, Joe, Öcsike, a mag, mai napig edzenek. Számomra ez egy óriási öröm. Olyan gyakran jöttem haza, amilyen gyakran csak tudtam. Tartottuk a kapcsolatot, de nem volt könnyű számukra sem. Keresztúron szintén így működött, és működik mai napig is.

Béres Alexandrát személyesen ismered?

Igen, de a mi kapcsolatunk szakmai volt. A főiskolás vizsgámat nála tettem le. Nem mondhatom, hogy jól ismerem, de azt igen, hogy egy jó szakmai kapcsolatunk volt.

Visszajöttél, és folytattad az aikidót tovább. Mit jelent számodra az aikidó?

Mivel ez a sport, mozgáskultúra az életemet végigkíséri, három dolog van, ami bennem megfogalmazódott az aikidó kapcsán, az egyik a munka, a másik a hivatás és egyfajta szerelem.

Hivatásom, az a dolgom, hogy megmutassam az embereknek az aikidó szépségeit, mélységeit, mindent, ami ehhez kapcsolódik, megszerettessem az emberekkel.

Mint munka, az a dolgom, hogy az edzéseken a lehető legjobb minőséget tudjam leadni, tehát felkészülve menjek edzésekre, a lehető legjobb formában tartsam magam, amit lehet, azt tudjam megtanítani.

Nem vagyok úgy, hogy hazamegyek, és le kell tennem az aikidót, hogy tudjak másként viselkedni, vagy ne vigyem haza. Sőt, minél többet próbálok hazavinni, hogy az lehessek, aki vagyok.

A harcművészetnek vannak alapelvei. A technikát csak úgy tudjuk megcsinálni, ha a partnerrel együtt dolgozunk. Gyakorlatilag egyedül semmit nem tudunk véghez vinni. Minden, ami a szociális életünkben van, az valakivel együtt történik. Nem tudok cipőt varrni, tehát a cipész az, akivel együtt kell dolgozzak, hogy jó cipőm legyen.

Nem tudok kenyeret sem sütni, ezért a pékkel is együtt kell működnöm ahhoz, hogy kenyér legyen az asztalon. Az aikidónak van egy ilyen erőteljes mondanivalója, és ezt megpróbálom az életembe is belevinni.

Ha valamit meg kell tenni, akkor meg kell nézni, hogy kivel lehet együtt dolgozni, és ezt megpróbáljuk emberi, szakmai szinten maximálisan elvégezni.

Mi az aikido? Ha valakinek először kellene beszélj róla, akkor mit mondanál?

Azt mondanám, hogy jöjjön és próbálja ki, mert bármit mondanék, nem fedné a valóságot. Más az, amit mondok, más az, amit lát, és megint más, amikor kipróbálja.

Mivel az aikidó japán harcművészet, a szavaknak több értelmük van. Például az „ai"-t harmóniának szokták fordítani, én inkább azt mondanám, hogy egység. Amikor az ember megtanul egységben dolgozni saját magával, aztán másokkal, akkor keresheti a harmóniát. A „ki" az erő, életerő.

Olyanfajta erő, energia, amire az ember időt szán, energiát szán, például a harcművészetre. Egyfajta hozzáállás. A kalligráfiája úgy van leírva, mint amikor fő a rizs, és a fedő elkezd mozogni. Nem látjuk az erőt, de tudjuk, hogy ott van. Nem pusztán fizikai erőről van szó. A „do" utat, ösvényt jelent.

Amire az ember azt mondja, hogy én ezen az úton szeretnék menni, ebbe fektetem az energiám. Az aikidó nyers fordításban azt jelenti, hogy a „harmonikus erő útja". Maga az „ai" arra a fajta összhangra hivatkozik, amikor két ember gyakorol, „ki" – azzal az erővel, a „do" leírja azt a módszert, amit gyakorlunk.

Mit tanulhat, aki aikidóra jár?

Először mindig fizikailag dolgozunk. Megtanulunk egy új mozgásrendszert. Megismerjük saját testünket, felépítésünket, testünk mozgástartományát, különböző erők megnyilvánulását. Össze kell hangolni a testünk.

Elkezdünk légzést tanulni. A légzéssel együtt mozogni, majd a partnerrel együtt mozogni. Mindez rengeteg fizikai munkát igényel.

Miért nem olyan népszerű az aikidó, mint mondjuk más harcművészetek, például a karate, vagy judo, hiszen eléggé szociális, emberközeli?

Egyrészt a verseny vonzatának hiánya. Tudjuk, hogy a nyerésvágy, a győzelem érzete nagyon sok embert vonz. Persze ez nevelés kérdése is. Az iskolában már elkezdődik, beléd nevelik, hogy a legjobbnak kell lenni. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez nagyon ideiglenes dolog.

A történelem során soha senki nem született úgy, hogy a legjobb volt és az is maradt, mert jött valaki, aki megmutatta, hogy ő nála is jobb. A verseny jobban vonzza a tömegeket, mint egy olyan sport, ahol nincs megmérettetés. Az aikidó ilyen.

Az aikidó alapítójának volt egy érdekes mondata. Gyakorlatilag az aikidót ő alakította ki úgy, hogy ne lehessen belőle versenyt csinálni. Az ember nem tud a másik ellen technikát véghezvinni, csak vele együtt. Ez eleve kizárja a versenyt. Ő azt mondta, hogy a magunk felett aratott győzelem az a gyors győzelem napja. Ami való igaz.

Mindenki elismeri, hogy saját magunkat legyőzni a lehető legnagyobb kihívás, és ritkán sikerül. Aikidó edzésen ez a legnagyobb feladat: saját korlátainkon túllépjünk, saját magunkat legyőzzük.

Mit tanítasz még?

Síversenyzőket, teniszezőket, gyerekeket tanítok, de nem a technikai részt, hanem az erőnlétet, gyorsaságot, koordinációt oktatom nekik. Fizikailag és szellemileg készítem fel őket. Például elesni. Az aikidó egyik fontos része, hogy az egyik partner elesik, így ér véget a technika. Nem könnyű esni.

Amikor elesünk, akkor életbe lép egy tehetetlenségi erő, amikor az ember elveszíti uralmát a teste felett. Ha nincs felkészülve az esésre, még, ha szőnyegen vagyunk, akkor is lehet sérülés, vagy megrázkódik például a fej, ami nem egy jó érzés. Éppen ezért el kell sajátítani egyfajta esési technikát.

Amikor az ember leérkezik a földre, bizonyos magasságból, lehet az 30 centiméter, de akár két méter is, akkor legyen felkészülve erre a sokkra, és tudja ezt kezelni.

A legtöbb sportban nincs erre oktatás, hiszen nem ez az alap. A focisták elesése nem része a játéknak, de azért megtörténik. Mivel nincsenek erre felkészülve, nagyon sokszor sérüléssel végződik. Nem a rúgás miatt sérül meg valaki, hanem az esés miatt.

Ez érvényes a kosár- és kézilabdára, minden olyan sportra, ahol kontaktus van a földdel, egymással. A motorosok, ahogy én látom, kapnak kiképzést az esésre. Annál a sebességnél, ha valaki nem úgy helyezi át a testét ahogy kell, végzetes lehet.

Ilyen a műlesiklás is, ahol már a gyerekek is felgyorsulnak 90 km/h-ra, még akkor is történhet sérülés, ha csak csúsznak. De nem csak erre tanítom meg őket, nem ez a fő cél.

Újabban raji ukemifitneszt is oktatsz.

Inkább oktatunk. Van egy oktatótársam, aki élettársam, párom is egyben. Nedelcu Claudia, aki Temesvárról érkezett ide, és az aikidó kapcsán ismerkedtünk meg. Velem együtt kezdte az aikidót, de külön dojóban. Vele együtt oktatjuk az ukemifitneszt.

Ez egy új fitneszforma?

Egy teljesen új ága a fitnesznek. Az aikidó tanárunknak, Jaff Rajinak a különálló fitnesz rendszere. Ő rakta össze az egészet elejétől a végéig.

Az ukemifitnesz a földön, a földdel való mozdulat. Szükséges egy ember, egy szőnyeg és maga a gravitáció. Puritán körülmények vannak, de a mozgás nem egyszerű. A testet használjuk és a gravitációt, ezzel az erővel együtt mozogni adja az ukemifitnesz alapját.

Nagyon sok gördülő mozdulat van benne, különböző eséssekkel, felállásokkal. Az ember mozgáslehetősége végtelen. Ha megnézzük, hány helyen tudjuk a csontozatot elmozdítani, hány irányba, az izomzatnak mennyi lehetősége van, akkor szinte végtelen számú lehetőséget kapunk.

Személyi edző vagy, aikidót, ukemifitneszt oktatsz, Keresztúr és Székelyudvarhely között ingázol. Milyen egy napod? Hogy tudsz mindenhol ott lenni?

Csak hozzáállás kérdése. Mindenkinek van egy szakmája, mindenki elmegy egy munkahelyre, ott dolgozik, majd van egy szociális élete. Az enyém egy picit másabb, mert van, hogy héttől, félhéttől már edzés van, utána nyolctól van egy kis reggelizni való időm, utána pedig készülök a délutáni edzésre a sportolókkal.

Amikor végeznek az iskolával, akkor találkozunk. A közbeeső időt olvasással, anyagok tanulmányozásával töltöm, majd ebédszünet, aztán gyerekaikidó, illetve egyéb harcművészetek: iaido, jodo, aikidó, ami egész estig tart. Nem könnyű élet, de szerencsém van, hogy a párom is ugyanezt csinálja.

Mik a terveid, mit szeretnél még elérni?

A célom ugyanaz, ami eddig is, hogy dolgozzak magamon, minél jobb emberré váljak, minden szinten. Vannak tanáraim, elöljáróim, akik mindig tesznek elém feladatokat, ilyenkor megnézem, hogy erre képes vagyok-e, vagy sem. Illetve biztos, hogy képes vagyok, de hogyan? Mit kell tennem, hogy ezt megcsináljam?

Szeretném az embereknek megmutatni, hogy érdemes edzeni, van lehetőség a fejlődésre az aikidón belül is, egészen életünk végig. Szeretném, ha minél több ember megismerné az aikidó szépségeit minden szinten. Az ukemifitnesszel ugyanez az alapelv működik, a személyi edzéseken szintén. Ez azt hiszem, elég munkát ad nekem.

Nagy Sándor

1971. december 6-án született Székelykeresztúron. Az École de Budo Raji Nemzetközi Iskola (Raji Budo Iskolája) romániai vezetője. Haladó tanár fokozata van, chuden, ami dan rendszerben 6 dannak felel meg.

 

Jelenleg Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Krajován, Temesváron, Budapesten oktat aikidót. Székelyudvarhelyen a Septimia Szabadidőközpontban oktat raji ukemifitneszt, aikidót. Síző, teniszező gyerekek személyi edzője.