Kicsi és kedves. Derű és az élet szeretete, bölcsesség néz vissza mosolygós tekintetéből. Soó Emma festőművész, aki a hetedik évtizedén túl is hihetetlenül energikus, fáradhatatlannak látszik. Dél-Franciaországban születne újra, ha tehetné, házat építene a Budváron.

Szívesen emlékezik, de nem siratja vissza a múlt időt. A jelent éli, fest, tele van tervekkel. „Ez nem is interjú volt, hanem egy jó beszélgetés. Maga előcsalta belőlem az emlékeket, látja, nem szabad engem kérdezni" – vallotta be búcsúzásunkkor, hogy nagyon drukkolt.

Bár nem szülővárosa, mégis itthonként emlegeti Székelyudvarhelyt. Miért?

Brassóban születtem, de szüleim a háború után ide, Székelyudvarhelyre menekültek. Itt jártam iskolába.

Az első és második osztályt a kedves nővéreknél végeztem. Rég volt már, de nagyon szép volt. Az a fegyelem, az a tisztaság, ahogyan tanítottak minket, egész eddigi életemre hatással volt. Belénk nevelték a szorgalmat.

Akkor hegedülni tanultam, az érdekelt jobban. Fel is léptem a nagyobb ünnepségeken. A Király utcai elemi iskolában folytattam, már nem is emlékszem, hogy mi is volt a neve akkor az iskolának. Aztán az elméleti iskolában folytattam. A pénzügyire felvételiztem, de rossz volt a származásom, nem vettek fel.

Így iratkoztam be a gimnáziumba. Tornáztam, benne voltam az iskolai csapatban. A rajz akkor is érdekelt, de a torna mellett nem maradt idő a rajzkörre. A gimnáziumban a tanári gárda hihetetlenül jó volt, nagy hálával gondolok vissza mindenkire. Hát, ilyen emlékek bukkannak elő belőlem.

A ház, ahol laktak, megvan még?

A Solymossy utca 33. szám alatt laktunk. A ház megvan, de nem jó érzés odamenni, mert a húgom örökölte, és eladta. Már nem tudok bemenni a kapun, de az emlékek megmaradtak.

Az érettségi után hogyan alakult az élete?

Tizenhat évesen érettségiztem, akkor a tizedik osztály volt az utolsó középiskolai év. Édesanyám nem dolgozott, édesapámnak fix fizetése volt, nehéz anyagi helyzetben voltunk.

Nagyon fiatalon férjhez mentem. Diákkori szerelem volt, a férjemmel párhuzamos osztályban jártunk a gimnáziumban. Harminckét év házasság lett a szerelemből, akkor a Jóisten őt elszólította, azóta egyedül vagyok.

Van egy fiam, elektromérnök, és két unokám. Németországban élnek, a Boden-tó partján, gyakran meglátogatom őket. Ők viszik tovább azt az udvarhelyi szellemiséget, amit ebben a városban kaptam.

A festészettel mikor „házasodott" össze?

Már nagyon kicsi koromban is szerettem rajzolni, festegettem. A zene és a festészet érdekelt, a kettő nincs is messze egymástól, ugye?

Érett fejjel reálisabbnak tűnt, hogy a festészetet válasszam, hát ez maradt. Udvarhelyen elvégeztem egy évet a Sepsi Lajos tanár-festőművész vezette, már nem emlékszem pontosan a nevére, de talán Népművészeti Főiskolán. A zenét ma is szeretem, van is otthon egy gyönyörű versenyzongorám.

Udvarhelyen azokban az években indult pezsgésnek a képzőművészeti élet. Kire emlékszik vissza?

Maszelka már itt volt, Verestóy Árpád és Sepsi Lajos neve ugrik be hirtelen. Ők mind tanítottak, nagyon jó hatással voltak ránk is, de egymásra is. Én akkor már festegettem otthon.

Időm volt, nem dolgoztam, és egyetemre a szűkös anyagi helyzetünk miatt nem mehettem. A szüleim biztattak, hogy majd kialakul a sorsom, mint mindenkinek. Nem volt állandó munkám, de a népszínháznál függönyfestőként bedolgoztam.

Jöttek vendégszerepelni Hodgyából s más falvakból is, s felkértek, hogy fessek az előadásokhoz háttérfüggönyöket. Emlékszem, kiterítettem a hatalmas vásznat az udvarra és ott dolgoztam.

Hogyan kerültek Marosvásárhelyre?

A sporttanár férjemet áthelyezték a Pedagógiai Főiskolára tanítani. Felsőbb utasítás volt az előléptetés, muszáj volt menni, pedig nekünk soha nem volt tervünkben elköltözni Udvarhelyről. De hát azok más idők voltak.

Marosvásárhelyen lehetősége nyílt tovább tanulni.

Érdekes története van a főiskolás évek és a színes korszakom kezdetének. Meglátogatott egyszer bennünket az akkori román tanügyminiszter a sleppjével. Igazából azért minket, mert meccsek voltak a tévében, s hol nézze, mint egy sporttanárnál?

Szóval, megnézte a falon a grafikáimat és rám kérdezett, hogy miért nem dolgozok színesben, az jobban vonzza az embereket, a grafikát kevesen értik és szeretik. Éreztem, hogy igazat mond.

Akkor döntöttem el, hogy beiratkozom a művészetire. Érdekes, ugye? A keletiek mondják, hogy két ember találkozása sosem véletlen. Azt a minisztert nem is ismertem, mégis sorszerű volt a látogatása. Beiratkoztam a Művészeti Iskolába. Három évet tanultam ott. Nagy jeggyel, 9,50-nel végeztem. A diplomámat Magyarországon bemutattam, elismerték, itt nem tudom, de nem is fontos, fő, hogy megvan.

Milyen volt az első kiállítása?

Első éven volt egy nagy, igaz csoportos kiállítás a múzeumban, ahol már ott volt az én munkám is, egy tájkép. A zsűri kiválasztotta, és harmadik díjat nyertem vele Bukarestben. Nagy elismerés volt nekem, mert a profi művészek munkáival versenyzett a munkám, és abban az időben az országos harmadik díjnak nagy volt a rangja.

Tudja, hogy mi lett ennek a festménynek a sorsa?

Hogyne tudnám, most is őrzöm. Nem adtam többet kiállításra, az első szakmai sikerem szép emléke maradt az akvarell.

Az akvarell technika maradt a Soó Emma szerelme?

Ez egy gyors műfaj, közel áll hozzám, szeretem. Ahogy egyedül maradtam, és több időm volt festeni, csak akkor kezdtem el olajjal dolgozni.

Marosvásárhelyen éltek, ott is dolgoztak a férjével, de nem szakadt meg a kapcsolata Udvarhellyel.

A férjemnek sok szabadsága volt, a szüleim itt laktak, gyakran jártunk haza. Elmentünk kirándulni a Hargitára, Szelterszre, és én mindig festettem. Egy időben a Hargita festőjének is hívtak. A tájfestészetet szeretem, műteremben csendéletet, aktokat, nagyobb méretű absztrakt képeket festettem inkább. Az absztrakt képeket is nagyon szeretem.

Mert nagyobb szabadságot enged az önkifejezésre?

Az absztraktban az ember lelkéből jön a kép. Festjük a valóságot, de néha telítődünk a külvilággal, és olyankor az ember a lelkébe menekül.

Tulajdonképpen az absztraktot is témához kötöm. Például genezis, a vágy, a szárnyalás.

Meghalt a meg sem született unokám. Róla festettem egy fénycsóvát, amiben benne van ő is. Ezek a képek mindenkinek mondanak valamit. Nekem is, de annak is, aki nézi, mert megtalálja benne a saját életét, gondolatát.

Életét a festészet bűvöletében élte. Gyakran hallani, hogy szép hivatás a képzőművészet, csak épp megélni nem lehet belőle.

Nekem sikerült, de szerencsém volt, mert az akkor még Arta Populară szövetkezetnél gobelint festettem, később a külföldi kisbútorokra terveztem különböző motívumokat.

A gobelinfestés nagyon protekciós állás volt, otthon dolgoztam, s csak gyűlésbe kellett bejárnom. Én vittem Bukarestbe, a minisztériumba az új modelleket. A szövetkezetnél akkoriban sok művész dolgozott, minden évben rendeztek egy nagy kiállítást, ahová én is adtam munkákat, még batikolást és faragott dolgot is. Legtöbbjükkel első díjat nyertem. Szép, színes volt a munkám s elmondhatom, hogy megéltem az ecsetből, sőt, az ecsettől mentem nyugdíjba.

1980-ban volt az első egyéni kiállítása. A profi képzőművészektől milyen visszajelzéseket kapott?

Nagyon jókat. Amire nagyon büszke vagyok, hogy 1999-ben megkaptam a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Tagsági Könyvét. Olyan jó emlékeim vannak arról, amikor 1982-ben és 1985-ben itt Udvarhelyen a Művelődési Ház koncerttermében volt a kiállításom.

Maszelka emlékezett rám, minden nap bejött, sokat beszélgettünk, megtárgyaltunk egy-egy képet, nagyon jól esik visszagondolni erre. Most is szívesen jöttem ide vissza a kollegáimmal. Verzár Éva gyermekkori ismerős, aki egyszer meglátogatott a Víkenden, beszélgettünk, s aztán egy év múlva megszervezte ezt az alkotótábort.

A legutóbbi székelyudvarhelyi kiállítása óta eltelt több mint húsz év. Tervez-e újabbat?

Mindig készülök visszajönni, de nem gyűl össze annyi munkám, hogy megtöltsem azt a nagy termet. Marosvásárhelyen voltak nagy kiállításaim, legutóbb júniusban a Deisis kiállító teremben, de azok a festmények mind elmentek.

Sokat járok táborokba, innen is a szovátaira megyek. Külföldre is hívnak a Maros Megyei Képzőművészek Egyesületével, amelynek tagja vagyok már több mint 30 éve. Nem tudok egyelőre egy nagy lélegzetű kiállításra felkészülni

Az itteni alkotótábor kapcsán is nagy szeretettel beszélt az Egyesületről.

Nagyon lelkes a csapat, szépen dolgoznak a kollegák, akiket kiválasztottam, hogy ide eljöjjenek. Az Egyesületben a főnökünk egy idős, de nagyszerű, aktív ember, aki összetartja a tagságot, amelynek már Japánból is vannak tagjai.

Rengeteg meghívást kapunk táborokba, külföldre is. Sok üzletember mecénásunk van, akik ellátást biztosítanak nekünk, s mi mindig hagyunk emlékbe, ajándékba egy-egy munkát ott, ahol megfordulunk.

Sok országban megfordult, melyik volt a legkedvesebb?

Magyarország. Pannonhalma, ahol az apátságban laktunk, ahová civileket nem engednek be. Nagy élmény volt részt venni a hajnali miséken, hallani a csodálatos karéneket. Sárospatak, ahol a kollégium gyönyörű aulájában volt a kiállításom.

Hová vágyik?

Franciaországba. Voltam már ott, láttam a Szajna-partján festőket, múzeumokba látogattam, de alkotóként nem jutottam el oda. Tudja, ha újra születnék, Dél-Franciaországban szeretnék élni. Csend van, nyugalom és gyönyörű a táj.

Van kedvenc festője?

A zseniélis akvarellista, Werner és a mesterem, Bordi András, akihez két évig jártam tanulni, és aki a példaképem. Nagyszerű ember és művész volt, életem egyik meghatározó szereplője.

Szép és gazdag életpálya az Öné. Gondolt arra, hogy könyvbe foglalja?

Mindent feljegyzek, van egy füzetem, amit a tevékenységem elején kezdtem írni, a kiállításokat jegyeztem, a hozzájuk fűződő gondolataimat. Írogatni szoktam, kis novellákat, úti képeket, de most mind festeni szeretnék. Egyelőre inkább egy kedves riporternek mondom el az életemet.

Milyennek látja a világot?

Szomorúnak. Az egész világot uralja a pénz, háborúk vannak, ez nem vezet jó irányba. Félek, nehogy végigsöpörjön egy nagy háború a világon. A városi jövőt sötétnek látom, mindig feszültség van.

Ezért akarok venni egy kis házat Szováta mellett. Ahol van fény, vannak kertek, fák. Van Udvarhelyen telkem a Budváron, ha lenne rá pénzem, oda építenék egy házat.

Miben hisz legjobban?

Az Istenben, első sorban. Tanultam a tibeti pránánadit (gyógymód, a pránával való gyógyítás technikája – szerk. megj.) három évet végeztem, félmesteri fokozatom van. Ott is mindent az Isten segítségével kérünk és teszünk. De amíg vannak jóérzésű emberek, akik egymást segítik, addig mindent át lehet hidalni a szeretettel és kitartással.

Udvarhelyre is mindig szívesen jövök. Olyan sok meleg lelkű ember van itt. Itt van a lánytestvérem, itt vannak eltemetve a szüleim. Úgy érzem, még mindig itt vagyok otthon.

Mit tart a legfontosabbnak Soó Emma?

Békesség, szeretet, összetartás. A munka. A festészetben korszakok vannak. Egyszer így, egyszer úgy látjuk a világot. A képeknek pedig, mint az embereknek, sorsa van, attól függ, hogy hová mennek és mikor, kinek okoznak örömet, meglepetést.

Rengeteget dolgozik. Nem nehéz mindig új, más témát találni?

Sok-sok téma van körülöttünk, amit meg lehet festeni. Tudja, én most már megkaptam a belső békémet, megbékéltem magammal, a világgal és most már csak festek jóízűen. A családom a legfontosabb, mert úgy kerek a világ, ha minden van benne.