„Ennyi ember előtt még sohasem beszéltem" – izgult Boti, amikor beléptünk az oroszhegyi Petőfi Sándor Általános Iskola pitypangtól sárgálló udvarára. Az iskola 5-8. osztályos diákjainak vizslató tekintete nézett szembe vele. Az Iskola másként hét alkalmából arról kellett beszélnie, hogyan lett újságíró, és mivel is foglalkozik hivatalosan napi nyolc órában.

A feladatot nehezítette, hogy előtte egy igazi, miniszoknyás hús-vér modellel találkozhattak a kiskamaszok, aztán a tűzoltókocsi tömlőjével spriccelhették egymást a szabadban. Innen kellett visszatéríteni a figyelmet, egy kívülről érdekesnek tűnő világba, amelyről a multimédia korában nem tudjuk, mennyit és hogyan érdemes megosztani a Z generáció tagjaival.

Péter Melinda magyartanár mutatta be Botit az ifjúságnak, akkora tömörítő erővel, hogy az uh.ro fotós riporterének fél percig csak három pontok jöttek ki a száján, sűrű "ö" hangok kíséretében, amíg azon gondolkodott, mit is mondhatna még magáról, ami nem hangzott el. De nem azért díjnyertes a mi Botink, hogy ilyen helyzetekből ne vágja ki magát.

Nem akart a földön járni

Pályaelhajlással kezdte életútja bemutatását. Az egyetem első két évében geológiát, azaz földtant tanítottak neki, kevés sikerrel. A szülei nyilván nem repestek az örömtől, amikor egy váratlan sikerélmény, és a médiához közeli baráti köre biztatására hirtelen felindulásból átiratkozott az újságírói egyetemre.

Az egyetem nem érdekelte a gyerekeket, ezért inkább pályája kezdetéről beszélt. Amikor Kolozsvárról hazatért, azt hitte, hogy lelkesedéstől duzzadó izmaira rögtön rácsap a helyi média, de ez a csapás messziről kikerülte. Tanulság 1: a munkáért is meg kell dolgozni.

Végül kapott némi munkát, dolgozott a tévénél, az Udvarhelyi Híradónak is besegített, a végén egy médiaközeli reklámcégnél kötött ki, innen pedig a gazdasági válság szabadította fel. Miután egy jókora összegű pályázattal gazdagította a cégkasszát, a tulajdonos megköszönte addigi tevékenységét, és sok sikert kívánt az életben. Tanulság 2: nem akkor érkezik a munkád eredménye, amikor megérdemled, vagy amikor számítasz rá.

Rúgják a labdát, gól!

Háromhavi munkanélküliség és egy görbe éjszaka után szombat délelőtt szólt a telefonja, hogy sportújságírót keresnek az uh.ro-nál, úgy tudják, ő meg munkát, nem-e lenne kedve az együttműködéshez. Hát hogyne – vágta rá Boti, aki sose szerette a sportot bámulni vagy kommentálni.

Azzal a hátsó gondolattal tette le a mobilt, hogy hétfőig majd megérdeklődi a sportszerető barátaitól, mi fán terem ez a műfaj. Épp pontosvesszőt tett a gondolat végére, amikor újból csöngött a mobil, hogy inkább most kellene megejteni azt az állásinterjút.

Pár perc múlva egy főszerkesztő, egy tulajdonos és egy igazgató nézett rá várakozón. Hétfőn kezd. Ettől leizzadt egy cseppet, de jegyzetfüzetkével hóna alatt, fényképezővel a nyakában megérkezett az első meccsre. Azt, hogy milyen ligáról van szó, kik játszanak a pályán, és milyen szabályok szerint, időközben tanulta meg.

A hobbija mentette meg attól, hogy a sportbarát vezetőség páros lábbal rúgja ki. A pályán mozgó játékosok fotózásába annyira belemelegedett, hogy egy jól sikerült galériával kárpótolta a gyengécske szövegért az olvasókat.

Vakító kékfény

A Boti-féle sportújságírástól egy igazi sportújságíró mentette meg az olvasókat, s Botira más feladatok hárultak. Közéleti és társadalmi témákkal kezdett foglalkozni. Baleseteket fotózott, seprűnyelet ragadó cigányokat, segélyért folyamodó audisokat, átadásra váró szociális lakásban lézengő tanácsosokat – sorolta az emlékezetesebb és veszélyesebb helyzeteket Kakasy.

„Azt azért tudni kell, hogy a balesetekről szóló tudósítás nem az a része a munkánknak, amelyikre a legbüszkébbek vagyunk, de azt is meg kell csinálni" – közölte, majd meg is indokolta, hogy miért kell „más baján csámcsogjunk". Azért, mert mindenkit érdekel, hogy mi történt a sarkon, miért szirénáznak, nem sérült-e meg valamelyik rokona, ismerőse stb. Félinformációkon izgatják az emberek magukat.

Ahhoz, hogy megnyugodjanak, hiteles, hivatalos tájékoztatást kapjanak a rendőrségtől, és tanuljanak az esetből, szükséges, hogy megírjuk ezeket a rossz híreket is – magyarázta kollégám a gyerekeknek. Néha megvádolnak azzal, hogy biztosan lefizettek, azért közöljük az egyik balesetet, a másikról pedig hallgatunk, miközben a valódi indok roppant egyszerű: amiről tudomást szerzünk, mert felhívnak a szemtanú ismerősök, azt megírjuk, amiről nem, arról legtöbbször lemaradunk – mosta ki a médiaszennyest Boti.

Ezért mennyit fizetnek?

Volt az első kérdése a diákoknak Botihoz. Ő meg őszintén bevallotta, nem sokat. Sőt, mi több, keveset. Az összeg hallatán a gyermekekben fikarcnyit sem nőtt az újságírói pálya iránti érdeklődés.

Boti elárulta a Tanulság 3-at: azért bírja ilyen kevés pénzért végezni, mert szereti a munkáját.

A másik előnye az újságírásnak, hogy viszonylag kötetlen a munkaidő, nem fúj reggel 6-kor a gyár, viszont időnként farkaséhesen is merevedni kell hagynia a frissen sült szalmakrumplit, mert a kigyúlt erdő abszolút nincs tekintettel az étkezési szokásaira – közölte Boti.

Hogy mégis elkápráztassa a gyerekeket, megmutatta az újságírói és a fotós felszerelését: diktafon, mindenféle objektív, vaku, akku és hám rejlik a táskájában. A táskát mindenhová magával cipeli, mert Murphy törvénye szerint akkor történik valami, amikor Boti lusta hordozni a több kilós pakkot.

Póznamászás kipipálva

Számomra is új volt, hogy még olyan vállpánt is van a hátizsákjában, amely megkönnyíti a mozgását extrém helyzetekben. Ha, mondjuk, póznára kell másznia egy jó képért, mert ilyenre is volt példa. A kütyü lehetővé teszi, hogy úgy csatolja magára a fényképezőgépet, hogy az mászkálás közben kevésbé akadályozza, mégis könnyen elérhető legyen.

Most is titok, hogy az előadás sikerült-e ennyire jól, vagy az oroszhegyi gyerekek vannak jól idomítva, de a félórás fegyelem megmaradt, a tapsgép bekapcsolt és kérdésekből sem volt hiány.