Klasszikus, meseszerű, kerek történet az Udvarhely Táncműhely Trilógia kísérleti projektjének harmadik, befejező darabja, a képmás. Az Antal József által kitalált és Oláh Hildával közösen, táncban elmesélt történet az egymással ellentétes, de párhuzamosan egy időben és egy térben létező, az isteni és a földi képmás találkozása.

A porból születő, sárból lett és földhöz ragadt halandót, az esendő, de a szépségre vágyakozó hús-vér embert meglátogatja a tökéletes, földi szennyel be nem mocskolható, angyali-démoni tökéletesség. A két részre osztott színpadi kép is egyértelművé teszi ezt az ellentétet.

Meleg fényekkel megvilágított, bíborvörös bársonnyal bevont fal, aranyszínű szék, fésülködőasztal, fehér padló – az ezüstszálakkal díszített, hófehér ruhájában szinte föld felett libegő Álomlány hosszú hajzuhatagát fésüli, s pálcikaember férfit rajzol vérvörös rúzzsal a tükörre. Tökéletes, de unalmas mikrovilág.

Görcsös gyökerű fa alatt, a földön fekszik a Sárember. Csilingelő, az éneklő dobozok dallamát idéző zenére táncol az Álom, és artikulátlannak tűnő, a föld mélyéből feltörő morajlásra ébred a porból lett halandó. Mozdulatai ösztönösek, darabosak, röghöz közeliek.

Szépség és szörnyeteg

Az első fordulópontot kettejük találkozása jelenti. Nem véletlen, hogy a Tökéletes "útja rejtve van", a színfalak mögött suhan át a földihez.

Az első jelenet nagyon hatásos, árnyalatnyit hatásvadász. Izgalmas viszont, ahogy a Tökéletes lény, alakját szinte földöntúli dicsfénybe vonó, erős, fehér fényben jelenik meg, majd lassan felfedi arcát a döbbent férfi előtt. Az égit meghódító táncot nem csak a szépen kidolgozott, harmonikus mozdulatok, de a táncosok egymást pillanatnyilag sem tévesztő szemkontaktusa tették érzelmektől túlcsordulóvá.

Nekünk itt picit sok volt a szentimentalizmus, amit tetőzött a földi vágyait beteljesítő, alvó férfi mellől nesztelen és palást nélkül távozó lány.

Győzelem?

Erőteljes és Antal József tehetsége, tánctudása, karizmatikus személyisége felől kétséget nem hagy a „győzelem tánc". A találkozást követően a férfiból igazi harcos lesz. Ötletes megoldás, ahogy szerepet kap a fekete vászonra ragasztott fatörzs, amit a férfi egy mozdulattal „leakaszt", hogy ezzel és a magára tekert palásttal felvértezve járjon győzelmi táncot.

De győztese-e a találkozásnak? Valóban meghódította-e a tökéletességet? A kérdés megfogalmazódik a nézőben, hiszen ő látja, amit az extatikusan táncoló férfi nem: „odaát" a másik világban, immár démoni vörösre festett szájjal készülődik a tökéletes.

A végén sem lehet kukoricázni

A palástvisszavétel a darab zárójelenete, amelyben kiteljesedik Oláh Hilda törékeny, de határozott egyénisége. Méltóság és egyszerűség, angyal és démon, ahogy minden erőszak nélkül visszaveszi a győztesnek járó palástot az arra méltatlantól.

Nagyon egyszerű és nagyon frappáns megoldás, a földiből a másik világba átmenni akaró férfi fóliába tekeredése: a tökéletes, a szép illúziók világával való igazi találkozás lehetőségét elszalasztó sárember hiába próbál a porból, sárból felemelkedni és szabadulni, vágyai foglya lesz.

Az Álomlány magára hagyja, földre rogy. A porból lettünk, porrá leszünk motívum kétségtelenül ki- és beteljesedik, értelmet nyer a kisbetűs cím is. Ami talányos marad: a kukoricaszemes zárókép. A képmás alkotói nem rágják szánkba a választ, így a végén a néző kedve szerint döntheti el: büntetést vagy a földre (hasztalan) szórt magvakat jelentik-e a lassan teljes sötétbe boruló térben szétguruló kukoricaszemek.

Egyszerű, de néhol túl szép

Nem túl nehéz és nem túl bonyolult, klasszikusan szép – néhol túl szépre finomított – történet a Trilógia fél óránál alig hosszabb záródarabja. De szerettük, mert bár a premier sok buktatót tartogat, szinte hibátlan volt az Antal József–Oláh Hilda páros közti összhang.

Antal erős egyénisége sehol nem árnyékolta Oláh törékenységét, így az mindvégig szabadon ki tudott bontakozni és a Táncműhely próbatermében összegyűlt negyven néző két tehetséges, felkészült, és érzelmi tartalékokban nem szűkölködő táncost látott. Ötletes a kis helyiségben berendezett kettős tér, a kísérőzene ( J.Tiersen, J. Cage, Csajkovszij) és csend váltakozása. Az előadás húzóereje nem utolsó sorban a fényjáték, amelyet nagyon precízen és a tőle megszokott profizmussal talált ki és biztosított Toásó István.

Egyensúlyt teremt a képmás

Az Antal József és Oláh Hilda szerző- és előadópáros első önálló és közös előadását bármennyire is szerencsétlen és felesleges lenne összehasonlítani az előző két házi produkcióval, de a Trilógia-projekt kiteljesülése szempontjából mégis elengedhetetlen. A képmás – bár korántsem ezzel a szándékkal született – egyik érdeme, hogy a hármasságban egyensúlyt teremt.

A legapróbb részletekig átgondolt, kidolgozott képi-, zenei és hangulatvilág, dramaturgia, előadásmód nem annyira könnyed és bájos, mint a Lenyomaté, de nem is annyira felkavaróan drámai, mint a Záp-hiányoké. Épp ezért, ha bemutatók sorrendjétől eltekintve, a részt az egészben akarjuk elhelyezni, akkor a képmást mindenképpen a második helyre, azaz középre tesszük.

Aki nem látta a bemutatót, az március 16-án este 7 órától ne szalassza el az előadást. Nem fog csalódni.