Szenzációszámba menő történeteknek tűnnek Vujity Tvrtko riportjai, illetve ezeknek a könyveiben is megjelent változatai. Egy dolog viszont közös bennük: a TV2 riportere mindig arra törekszik, hogy a meghökkentő történetek mellett egyszerű, hétköznapi példaképeket állítson a magyar emberek elé. A szerda esti udvarhelyi közönségtalálkozó után beszélgettünk.

Rengeteget jótékonykodsz, pl. legutóbb a mozgássérültek parkolóinak elfogadása mellett kampányoltál. Hogyan akadsz rá ezekre? Végülis mindig valami egyszerű, hétköznapi történetről van szó...

Persze! Elneveztem egy nőt Ursula nővérnek, mert mindig olyan volt, mint a Dr. Bubóban Ursula nővér, iszonyú nagy terepjárójával és a férjével mindig odaállt a mozgássérültek parkolóhelyeire. És amikor esett az eső, akkor is odaállt és minden reggel odaállt. Rettenetesen zavart.

Aztán összeismerkedtem valakivel és láttam, hogy több mint félórás küzdelemmel tudja magát kiszenvedni a kocsiból. Láttam azt, hogy ami nekünk két méter, az neki egy hatalmas küzdelem. Én soha nem álltam a mozgáskorlátozottak helyére, az én kocsimat soha nem fotózták ott le és nem is fogják.

Eleve az egész életem arról szól, hogy elfogadjak másokat Weisz Fannitól kezdve nagyon sok más emberig. Én úgy gondolom, hogy az újságírás egy hatalom, amivel meg kell tanulni élni és nem visszaélni, én gyakorlatilag olykor másfélmillió embernek mondok valamit és úgy gondoltam, hogy ez egy jó kampány és ha sikerült felhívni a figyelmet, akkor már jó.

A könyveid bevételének egy része is jótékony célokra megy, most például hová?

Most decemberben egy gyerekkönyvtárat fogunk vásárolni a pécsi gyerekklinikának. Bővíteni akarjuk könyvekkel, sok-sok gyerekkönyvvel.

A te értelmezésedben mi a celeb? Illetve mi a sztár?

A celeb, vagyis a celebrity önmagában nem egy negatív dolog, csak ma átment abba. A mai szótár szerint celebnek hívjuk azt, akiről nagyjából mindent tudunk: hogy ki a műkörmöse, mekkora melle van – új műmelle, természetesen – ki a pasija, hogyan veszett össze vele, azt viszont nem tudjuk, hogy mit dolgozik. Ma már átment ilyenbe, de egyébként nincs negatív jelentéstartalma, mint ahogy a bulvárnak sincs negatív jelentéstartalma, csak sokszor átértékeljük.

Pokoli történetek általában a könyveid címei, holott ha jól belegondolunk, szinte mindig egyszerű emberekkel találkozunk bennük...

Így van, mert én a hétköznapi hősöket propagálom, nekem ők a hírességek, ők a példaképek. Én szeretnék példaképeket állítani a magyar emberek elé. Olyan példaképeket, akikről azt tudom mondani a gyerekemnek, hogy „Látod, fiam, szeretném, ha ilyen lennél, mint ez a bácsi vagy ez a néni!".

Aki olyan, hogy nincs mindennap a bulvárlapok címoldalán, egyszerűen csak dolgozik, becsülettel, tisztességgel, keményen és valami nagyszerű dolgot hoz létre. Nem kell, hogy a világ legnagyobb sztárja legyen, elég csak egy óvónő, aki harminc éve tanítja szép mondókákra a gyerekeket, elég csak egy tanár, aki szórványvidéken magyarra tanítja a gyerekeket, elég Szenczi Sándor, aki, ha nincs médiafigyelem, akkor is etet gyerekeket valahol a világ végén.

Arról mit gondolsz, hogy a médiának ma mekkora felelőssége van?

Hatalmas. Hatalmas, mert kiválasztunk és öt perc hírnév mindenkinek jár, de hat perc már nem biztos. Sztárolunk embereket, akik iszonyú nagy sztárok adott másodpercben, de holnapután már azt sem tudod, hogy kicsodák.

Olyankor mit érzel, amikor a TV2 reggeli műsorába a műsorkészítő olyan valakit hoz be hozzád beszélgetni, akit nem tartasz sem sztárnak, sem celebnek? Hogyan kezeled ezeket a helyzeteket?

Egy bizonyos mértékig én lojális vagyok a csatornámhoz, akárki akármit mond vagy gondol. Én is gondolok, ha megkérdezed tőlem, hogy mindennel egyetértek-e, határozott nem a válaszom.

Ugyanakkor tizenöt éve ez a csatorna biztosít számomra lehetőséget: TV2 Napló, vasárnap este főműsoridő, hadifogoly, Észak-Korea, Axmann doktornő... Én nem mondhatok és nem is fogok soha egyetlen rossz mondatot mondani a TV2-re.

A másik arányszám, hogy akármit csinálhatok, hazahozhatok még öt hadifoglyot, de soha a youtube-on népszerűbb videó nem lesz, mint amikor megkérdeztem reggel a tévében, hogy mit tett ezért az országért meg ezért a népért Kiszel Tünde, hogy mi mindig behívjuk?

Aznap délelőtt a feleségemet megpuszilták, átölelték és kávéval kínálták. Megkérdezte tőlem, hogy Tvrtko, mit mondtál ma a tévében, mert engem ma nagyon szerettek...

Azon a reggelen Kiszel Tünde nyilvánvaló hazugsággal jött és én úgy gondoltam, hogy mondja el a hülyeségeit, amikor akarja, de abban nem leszek partner, hogy nyilvánvaló hazugságokhoz asszisztáljak és ezzel hülyének nézzük a nézőt. Mert ezzel lehúznám a hétköznapi hősöket, mert olyan nem létezik, hogy ez is sztár meg az is sztár.

Az kivétel volt, amikor Toma András bácsit hazahoztad, mert az a pillanat, amikor a Szózatot kezdte mondani, talán semmihez sem volt hasonlítható.

Amikor azt mondta, hogy „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar-. / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.", az az ő szájából teljesen másképp hat, mint egy iskolai ünnepségen. Én nem hiszem, hogy lesz még egy ilyen pillanat az életemben – bár soha ne mondd, hogy soha.

Mondjuk a második világháborúval kapcsolatban szinte biztos, hogy nem, mert kifutottunk az időből, mármint hogy bárki esetleg még ott lehetne. Igen, én azt hiszem, hogy abból tanultam a legtöbbet.

De mindig vannak "új szerelmeim", és ezt ne értsd félre... Én egész életemben vártam Weisz Fannira. Rá vártam, a lányra, aki nagyon mélyről jön, akit zaklatott az apja, akit megaláztak, meggyaláztak, aki nem szólalt meg, aki néma volt és most kiállt ide többszáz ember elé és mikrofonba bátran, őszintén, szép hangon beszélt.

És erre mondják azt, hogy a holnap szép lehet. Az előadásod elején beszéltél arról, hogy a magyar nép az egyik legpesszimistább a Földön. Mutattál egy embert nekünk, azt sugallva, hogy itt egy ember, nézzetek rá és utána ne rinyáljatok azzal, hogy milyen bajaitok vannak...

És azt mondom, hogy ebből nagyon sokat lehet tanulni. Ennek a lánynak sikerült. S azt mondom, hogy ha ennek a lánynak sikerült, akkor neked is sikerül. Neki ez a története. Mindenkinek megvan a története. Ha most megfordítjuk a diktafont, neked is megvan a saját történeted. Mindenkinek megvan a maga története...