Meglepi és örvend is a felkérésnek, hogy beszélgessünk, ennek ellenére rövid gondolkodás után bólint rá. „Nagyon izgulok"– mondja még mielőtt a teázó intim félhomályában a diktafont bekapcsolnám.

Nyolcadik évadja, 2003-tól tagja a Tomcsa Sándor Színháznak és ugyanennyi idős az első és egyetlen vele készült színész interjú is. Nem sztár alkat, kerüli a feltűnést, szívesebben marad a háttérben, színes, érdekes egyéniségéről leginkább a virágost a kockással, csíkossal keverő, amolyan „krisztás" öltözete árulkodik. A színpadon volt már Isten, de Tyúk is. 

Lételeme a mozgás, menekül a semmittevéstől. Ha éppen nem szerepet próbál vagy játszik, túrabakancsot húz és irány a természet. Évek óta tagja az udvarhelyi Erdélyi Kárpát Egyesületnek- legutóbbi fotókiállításukat ő szervezte.

„Mindig tele vagyok pozitív energiával, most, nem is értem a miértjét, fáradtnak érzem magam"– mondja, és jázmin teát rendel mézzel. „Ez kicsit felpörget a délutáni próba előtt".

A színészi pályaválasztástól indul a kérdezz-felelek játék.

Nem volt soha vágyam vagy álmom, hogy színész legyek, de visszanézve érdekes látni, hogy a színészet, bár nem vonzott, mindvégig mellettem haladt.

Tanár akartam lenni, kezdetben magyar, aztán ének. A Mezőben (Eötvös József Szakközépiskola - szerk. megj.) jártam a középiskolát, ott összeverbuváltam egy diáktanácsot, egy színjátszó csoportot, szavaló és énekversenyeken vettem részt. Kolozsvárra felvételiztem, a peda - magyar szakra.

Pedából elvágtak, utána kerültem Sükőbe helyettesítő tanítónak. Gyönyörűséges évet töltöttem a sükői emberek között. Aztán Sepsiszentgyörgyre mentem zongorát és cantot tanulni. Ott találkoztam László Kata kolléganőm édesapjával, László Károly „Puki" bácsival, aki éppen szereplőket keresett a Mesekalákához.

Elkapott a mókázási kedv, oly annyira, hogy egy év alatt ötven-hatvan mesedarabban is játszottam. Szólista voltam a Fenyőcske együttesben.... nagyon szép, tartalmas év volt a szentgyörgyi, s bár korábban itthon is jártam színházba, az első, igazi színházi élményeim oda kötődnek.

Akkor döntötted el, hogy Tháliához pártolsz?

Nem, bár biztatást, dicséretet az öreg színészektől sokat kaptam. Hazajöttem Udvarhelyre és ekkor történt a pálfordulat. Egy rádiósjátékon nyertem egy színházjegyet a Nem élhetek muzsikaszó nélkül előadásra. Ültem a székben elvarázsolva, és azt kérdeztem magamtól: tényleg tanár akarok lenni?

Dilemmáztam, mérlegeltem, végül a színészi pálya felé dőlt el a mérleg. Felvételiztem, és első próbálkozásra felvettek a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára.

2003-ban frissen diplomázott színészként hazajöttél Udvarhelyre. Így akartad vagy így alakult?

Így alakult. Maradhattam volna Vásárhelyen is, mehettem volna Szatmárra, meg is volt beszélve, de végül az akkori tomcsás igazgató, Szabó K. István hívott és én hazajöttem.

Megbántad ezt a döntést valaha?

Nem, Isten ments. Megszerettem ezt a színházat, mert kedves, bensőséges és mindenkinek megvan a feladata. Azonnal bedobtak a mélyvízbe. Az első öt évben nagyon intenzíven, reggeltől estig dolgoztam. Érdekes, hogy ennek ellenére volt energiám és el tudtam végezni a három éves tanítóképzőt is. Azóta mintha elengedtük volna a színházzal egymás kezét.

Ennek, hogy színészi diplomával a zsebedben beteljesítetted az egykori álmodat, azt jelenti, hogy szereted befejezni az elkezdett dolgokat?

Nagyon kevés dolgot akarok az életben, de amit akarok, azt nagyon akarom, és megvalósítom. Ami lehetőség az utamba kerül, annak nem fordítok hátat.

Visszakanyarodva a színházhoz. Nem mondtad ki, de úgy éreztem a szavaidból, hogy az első öt év után sok minden megváltozott. Kevesebb szerepet kapsz, elmentek régi kollégák, jöttek újak. Nehezen élted meg ezt?

Ez egy malomkerék, jönnek az új lehetőségek, az új szerepek, új kollégák. Felfrissülünk, és úgy érzem, ez jó. Én nagyon sajnálom a régi kollégáimat, mert tényleg nagyon jó csapat volt, akikkel itt kezdtem, olyan emberek, akiktől tanulhattam, és akik önzetlenül végezték a dolgunkat. Nehéz viszont arra válaszolni, amikor leállítanak az utcán, és megkérdik, mi történik, hová lett a régi csapat, és miért vagyok eltűnve.

De hiszen nem vagy eltűnve, most éppen az új előadás, az Örömállam két próbája közti szünetben beszélgetünk. Mégis érzek árnyalatnyi keserűséget benned. Jól érzed magad a színházban?

Hiszek a sorsban és abban is, hogy nincsenek véletlenek. Ha most kissé több időm van a színház mellett, lehetőségem is, hogy más dolgokat is kipróbáljak. És ha már nem leszek izgatott a következő évad miatt, ha már nem hiányzik a színpad, vagy ha jobban érzem magam a színes, keserű, valódi világban, akkor bizonyára azt fogom majd választani.

Az eddigi szerepeid közül melyik volt a szíved csücske?

Nagyon szeretem az elvont, groteszk, stúdió-hangulatú darabokat. Ilyen volt például a Mrozek Szerenádja, a Vásott kölykök, vagy az Elektra. A naturalista, szájbarágós dolgokat nem szeretem. A hosszú előadásoknak nem vagyok híve, úgy érzem, hogy elraboljuk az emberek idejét. Szeretem a gyerekközönséget. Hálásak és őszinték.

Kedvenc rendeződ?

Nem vagyok ilyen kedvences. Mindenkivel próbálom megtalálni a közös hangot. Ilyen szempontból talán nem is voltak igazi színházi élményeim. Nem vagyok főszereplő típus, nem igazán bízott rám a színház főszerepeket.

Csalódott vagy?

Nem, határozottan, nem. Most már úgy érzem, hogy nem is lennék képes végigvezetni egy főszerep fejlődési ívét. Ma már nem azért szorongok, hogy főszerepet kapjak, sokkal inkább azért, hogy ne...de emiatt nem kellene aggódnom.

Ha jönne az ajánlat, visszautasítanád?

Nem, soha nem tenném. Alázatos vagyok, amit rám osztanak, azt eljátszom. Nincs bennem szakmai irigység. Rossz tulajdonságom, hogy nem vagyok karrierista, rivális típus. Lehet, hogy ez lesz a halála az én karrieremnek. Nem tudok törtetni, nem tudom megmutatni a rendezőnek, hogy bocs, én tehetségesebb lettem volna, mint akire te ráosztottad azt a szerepet. Lelkemből nem jön, hogy többet mutassak, adjak, pedig ilyen ez a szakma, mindig többet és többet követel.

Főszerep nem, de egyéni előadás?

Volt egy, nagyon kedves mozgásszínházi előadásom, a Köztünk szólva, amit áthoztam a színiről, és amit Lőrincz József koreográfussal ketten 2006-ban megcsináltunk. De úgy érzem, ma ebbe nem mernék belevágni, mert már nincs meg bennem az a szikra, amitől az működik.

Persze, azért még gondolkodtam rajta, mert úgy érzem, van még, amit nem tudtam megmutatni magamból. De egyelőre még nem találtam meg azt a darabot, amivel üzenek, amit képviselek. Nincsenek világmegváltó gondolataim. Talán vissza is húzódtam.

Jobban esik a háttérben lenni?

Most jól esik, igen.

Felötlött benned is a gondolat, hogy pályát változtass?

Mindenkinek a fejében egyszer felötlik az a gondolat, hogy otthagyja a színpadot, mert a fene egye meg, annyi csodálatos dolog van a világon, annyi mindent ki lehetne próbálni. Váltani mégsem egyszerű, mert engem is megfertőzött a színházi vírus, amitől nem lehet, de egyelőre még nem is akarok szabadulni. Amíg itt vagyok, addig ez a színház az enyém is. Ha meg elmegyek, akkor annak nem a kollégák, a vezetőség, hanem egyedül én leszek az oka.

Menedéknek ott van a természet iránti szerelem, ami 2007-ben elvitt gyalogosan Csíksomlyótól Rómáig, aztán El Caminót is végigjártad. Mi késztett arra, hogy nekivágj ennek a két zarándoklatnak?

Kicsit ki akartam kapcsolni a körülöttem levő állandó zsongást. Szabadulni akartam a feszültségtől, klikkesedéstől. Haragudtam is az elkényelmesedett világra, és éreztem magamban elég energiát arra, hogy akár kigyalogoljak belőle. Az első zarándokutamat Csíksomlyótól Rómáig , 70 nap (közel 1900 km) alatt tettem meg Szabó Zoltán „Kobrával". Az El Caminóra,  vagyis az „útra" már csak magam mentem, ami be is igazolódott: azt egyedül jó végigjárni.

Mondják, hogy aki az El Caminón végigmegy, legyőzi gyengeségeit, megismeri önmagát, mert leteszi az addig cipelt lelki terhet, zavaró gondolatokat, megtisztul és találkozik önmagával. Te is ezt tapasztaltad?

A római zarándokúton megtanultam, mit jelent értékelni azt, amink van, az otthon biztonságát, az embertársainkat, a biztató szavakat, az önzetlenséget. Megbíztam a társamban, mégis volt bennem félelem.

Nem az emberektől rettegtem, hanem az állatoktól, és megtapasztaltam, hogy igaz, az, ki mitől fél, azt bevonzza. Ebből a félelemből semmit nem tapasztaltam az El Camino során. Biztonságos, kiépített vallási turizmus, ahol nyugodt lélekkel rá tud hangolódni az ember saját magára.

Nagyon aggodalmaskodó, magamat mások miatt inkább háttérbe szorító, labilis ember vagyok, aki a végletekig el tud szomorodni, és a végletekig tud lelkesedni.

A Camino azért volt csodálatos számomra, mert az egy hónap alatt ezek a végletek eltűntek, szabadnak, felszabadultnak éreztem magam. Sem előtte, sem utána soha nem voltam annyira egy hullámhosszon önmagammal, mint akkor.

Ebből az élményből könyv is született.

Az úton végig naplót vezettem, ez alapján írtam a könyvet, amiből mindössze három példányt adtam ki, magánúton. Ez a tulajdonképpen magamnak írt könyv kézről-kézre jár. Most épp Csíkszeredából tart hazafele.

Bíztattak, hogy keressek egy könyvkiadót és több száz példányban megjelentessem, de ha így is eljut azokhoz, akit érdekel, akkor nem látom értelmét annak, hogy legyen egy viszonylag drága könyv, ami ott porosodik a könyvesbolt polcán. A sok kedves visszajelzés felbátorított, hogy a római zarándoklatot is megírjam.

Melyek az igazán fontos dolgok Szász Krisztának?

Legyenek feladataim. Úgy feküdjek le, hogy tudjam, dolgom van másnap. Mindig találjak magamnak újabb tennivalókat. Olyan emberek között lenni, akikkel megtalálom a közös hangot, különben szorongok. Nagy szeretetburokban nőttem fel, fontos a békesség, szeretet.

Vakmerő vagyok, szeretek elmenni a nagyvilágba, de kell a biztonságos otthon, ahová haza jöhetek.

Szerinted milyen szín és milyen forma jellemez téged leginkább?

Mindig azt válaszolom, hogy kedvenc színem a csíkos vagy a kockás. Szeretem a színeket, de nincs kedvenc színem. Forma? Talán a hullám. Kockás vagy csíkos hullám. Ez vagyok.

És ki leszel, ha nagy leszel?

Egyáltalán felnövök-e valaha?