Amikor még gyerek volt, egyszer az apja szinte nyert a Pronosporton, de az olasz foci akkor is „kacifántos" volt. Annyira, hogy a Juventus egy ballépése azt eredményezte, hogy nemhogy az 1310-es Dacia, de még a tizenegyes találatért járó pénz sem jött össze. Káromkodott az apja rendesen, köpködött a bodegában nyílt és savanyú ízzadságszaggal, utált minden csapatot. És mindenkit. Ő pedig csodálta.

Ucsós volt, klubelnök kellett volna, hogy legyen

Tanulóiskolának jó volt. Habár kiskorában elkezdett focizni, nagy potenciált nem láttak benne – magát a játszott focit megutálta, de mindig is ez a fogadós típus volt. Gyerekkorában az iskolában is mindig mindenben fogadott, szeretett ucsózni, s kártyán is elnyerte a többieknek a tízóraiját. Rágóspapír-gyűjteménye is volt, állandóan csereberélt és mindenkit átvert, akit lehetett.

Manapság délelőtt lófrál jobbra-balra, „ájfón" a zsebében, abban minden benne van. Azokat is adja-veszi, pont úgy, mintha a meccsekkel tenné, ha megtehetné. Ideális klubvezető lehetett volna belőle, olyan, aki a gólnélküli első félidő után bemegy az öltözőbe és nagy bölcsen bejelenti: „Fiúk! Leseggeltek az utolsó tíz percben. Kettővel ők nyernek. Aki nincs benne, holnap repül. Jó szóból ért az ember." Ennyi.

Délután a meccsek előtt bekap valamit egy sarki büfében, aztán beül. Vagy otthon teszi-veszi neten a dolgokat. Minden álma, hogy egyszer valahogy olyan embereket ismerjen meg, akik kapcsolatban vannak a távol-keleti fogadási maffiával. Lehetne kirendeltségvezető, valami helyi bossz. Csak dolgozni ne kelljen.

Gyűlöli a Liverpoolt

A 2005-ös BL-döntőn a Milanra fogadott, s amikor Maldiniék félidőben három-nullra mentek, nyugodtan hátradőlt. Kárörvendően cseszegette azokat, akik a Liverpoolra tettek. Aztán nem tudta elhinni, hogy három-egy, sőt hirtelen három-kettő. Majd – „Mi vaaaan??!!!" – három-három. S amikor tizenegyesekkel nyertek az angolok, ki tudott volna futni a világból. Mérgében. Azóta tiszta szívből gyűlöli a Liverpoolt – amúgy is egy kiszámíthatatlan csapat, nem hoz sok pénzt.

A Barcelonát imádja – de egyáltalán nem a szép játék miatt, hanem azért, mert amit belerak, azt vissza is kapja. Nem azért szereti Messit és a többieket, mert tényleg a világ legjobb játékosai a világ legjobb csapatában, hanem azért, mert nyernek. Mondjuk mostanában pofára esett párszor a Barca miatt, emiatt kezdi utálni is őket, de hát ez a világ rendje.

No meg az, hogy veszíteni tudni kell. De ezt képtelen elfogadni. Mint ahogy azt is, hogy ebből nem lehet megélni, ahhoz tényleg nagyon kell érteni a focihoz vagy iszonyatosan nagy gazembernek kell lenni. Utóbbiakból sehol sincs hiány, de azok inkább politikával vagy hasonló dolgokkal foglalkoznak. Más körökben forognak, nekik a foci annyit jelent, hogy lehet valamennyi pénzt belefektetni, meg rövid idő alatt sokkal többet kivenni. Mint neki.

Nyert, nem nyert, nyert, nem nyert

Este meccs meccset ér, gól gól után – pláne, ha BL- vagy EL-forduló van. Ha nem ül a sportfogadóban, akkor otthon nézi a tévét. Mivel kedvenc talaja a román foci, issza Gigi Becali minden szavát, Mitikájék mocskolódását szereti, röhögi. Tökmaghéjat köp a szőnyegre, nyeli a tartalmát.

Nyeli a focit is, mint kacsa a nokedlit, de más sportágakban is szerencsét próbál. Nem ért egyikhez sem, de a szorzók alapján vágja. S egyébként kiváló kártyás is volt, de egyszer nagyképűségért és csalásért leköcsögözték, szembeköpték, s jól pofán verték (orrba), azóta nincs ez a „meló". Hazardőr volt a javából.

Lázban ég: jön az Európa-bajnokság! Belegondolni is rossz, hogy milyen csapatoknak fog szurkolni. Inkább le se írja az ember, nehogy valakik még rosszul érezzék magukat és a guta megkörnyékezze őket. Bármennyire is fájdalmas beismerni, ért hozzá. Esze van, jóérzése nincs.

Lehet, hogy szíve sincs.