Köszönjü(n)k szépen
MEGOSZTÓ
Tweet
Sok hűhó semmiért... De mi a tanulság?
Maradt a régi alkotmány, de valami mégis...Igenre buzdított a polgármesteri hivatal, majd nem
Rövid idő alatt meggondolta magát a polgármesteri...Teljes a káosz a MOGYE tájékán, de még van remény
Megpróbáltuk összefoglalni, hogy mi minden történt a...Köszönjü(n)k szépen
ÍRTA: LÁZÁR EMESE
„Anyád nem tanított meg köszönni?" – hallom a felháborodott szomszédasszony csármálását minap. Mind a hét feje tüzet okád, a szomszédban lakó megriadt áldozat rémülten áll előtte. „Köszöntem", rebegi, de harcias hévvel jön a replika: „Köszönni hangosan kell, nem suttogva."
Nem szólok közbe, hogy hagyja már békén a gyermeket, tanúsíthatom, jól nevelték, és nekem előre szokott köszönni. Igaz, halk szavú, mint minden kamasz, aki zavarában néha azt sem tudja eldönteni, hogy kezicsókolom vagy jó napot kívánok.
Becsuktam az ablakot és közben azon morfondíroztam, hogy felnőtt korban elfeledkezünk arról, hogy
a köszönés nem is olyan könnyű.
Emlékeim szerint köszönni gyermekkoromban volt a legegyszerűbb. Minden néninek, bácsinak rutinosan lenyomtuk a kezicsókolomot. S hogy el ne felejtsük hangosan üdvözölni a szembejövő ismeretlen ismerőst, szülői kézszorítás volt a titkos jel.
Akkoriban azt is megfigyeltem, hogy a felnőttek nem egyformán köszönnek. Volt, aki sziázott, volt, aki kez'csókolom hölgyek-kel replikázott. Nekem a Pá, Katica tetszett a legjobban. Kalapos, horgolt kesztyűs, kiskosztümös idősödő hölgyek pityegték édesanyámnak.
A behajlított karukon fényes retiküllel közlekedő nénik a húgomat és engem a még mulatságosabb, pá, kislányokkal üdvözöltek. Tetszett. Alig vártam, hogy találkozzunk. Nemrég mesélte kolléganőm, hogy őneki is volt része pá-ban, amit ő mindig Pál-nak értett. Csodálkozott is rajta, hogy miért köszöntik vezetéknevén az édesanyját.
A kinek mit köszönjek zavara akkor jött el, mikor szó szerint elengedtem szüleim kezét, és egy szép napon a szomszéd bácsi a kezicsókolomra jó napot-tal válaszolt. Bár az iskolában ezt a köszönési formát sulykolták (jó napot tanár elvtárs, mert akkoriban még elvtársak voltak az urak) nekem mégis nehezen ment a hideg köszönéssel megbarátkozni.
„Köszönj te is úgy, fiam, nagylány vagy már"
– kaptam az egyszerű szülői tanácsot. Az ám, csakhogy egy hét múlva már jött is az első sértett ismerős nénitől a panasz: a leányka fennhordja az orrát, jónapotozik, ahelyett, hogy kezicsókolomozna. Kikéri magának, neki kézcsók jár.
A kinek hogyan dilemmát úgy oldottam meg, hogy vagy elmenekültem a másik járdára, hogy kikerüljem az immár kínossá vált köszönést, vagy pedig mormogtam valami bizonytalant az orrom alatt.
Aztán lassan megszoktam a jónapotozást, és beletörődtek az ismerősök is, hogy részemről a kezicsókolom a múlté. A családban nem volt gond, a tegeződés volt a módi, de az idős rokonoknak, dédinek és nagymamának soha nem köszöntünk sziát.
A köszönés-gond szülőként ért utol ismét. Nagyobbik fiammal tanulgattam, nem is olyan egyszerű, hogy „anyád megtanítson köszönni". Ő tudott, de néha egyszerűen nem volt hajlandó köszönni. Hiába szorítottam a kezét, juszt sem villogtatta köszönési tudományát a „kedves néniknek". Ami mulatságos volt, hogy boldogan és
hangosan sziázott a kóbor kutyának
akivel napközibe menet reggelente találkoztunk.
A fiatalabb kolléganők ügyet sem vetettek az elmaradt köszönésre, az idősebbek igen. Gyermeknevelés- órát is tartottak, „meg kell tanítani köszönni" címmel, s volt, aki egyszerűen kijelentette: szégyen, hogy még ennyit sem tud a gyermek.
Gondoltam, megbeszélem a háromévessel a köszönés dolgát. Átöltöztetés közben ecseteltem neki, hogy a nénik kedvelnek és illik köszönni, ahogy anyu és apu is teszi. Utánozhat nyugodtan.
Aztán arra is rákérdeztem: miért köszön a kóbor ebnek, a néniknek meg nem? Rám nézett komolyan és a szemüvege fölött átpislogva ennyit válaszolt: mert a kutyák jobbak, mint az emberek.