Hallottak már a Duke Nukem Foreverről? Egy olyan számítógépes játék, amit 1996-ban jelentettek be, majd végül 2011-ben jelent meg. Címe a késlekedés szinonimájává vált, tizenöt éven keresztül halogatták: bejelentették, visszavonták, majd megint szinte elkészült, és így tovább.

Mi köze ennek a Kopaszkutya Kettőhöz? A legendás magyar rockfilm „második részére" pontosan kétszer ennyit, vagyis

harminc évet kellett várni.

Szomjas György 1981-ben olyan kultmozit rendezett, amiről se a nézők, se a rendezők, se maguk a szereplők nem gondolták volna, hogy ekkora hullámokat fog kelteni a könnyűzene nehéz vizén. A Kopaszkutya egy felettébb zűrzavaros időszakban keletkezett: akkoriban zenei színtéren sem igazán lehetett látni a fától az Erdő(s)t, ezért mintegy metafora-filmként mutatta be a magyar rockzene ikonjait és a rajongókat. A huligánokat.

A Kopaszkutyában egy rockbanda viharos hétköznapjait látjuk. A Hobo Blues Band részben önmagát játssza, de igazából mégsem. A moziban megjelenő életforma sosem állt közel a frontember, Földes László világszemléletéhez. Mondhatni Hobo sosem akart lemenni kutyába, és bár Szomjas szerint a Kopaszkutya nagyot lendített a HBB karrierjén, Hobo szerint az ehhez kapcsolódó betiltott lemez nem igazán segítette a feltörekvő zenekart.

Persze a közvéleményt nem feltétlenül érdekelte Hobo azon törekvése, hogy összehozza a zenét, a költészetet és a színházat. Nemcsak a Kopaszkutya harapott, de a rajongók is zabálták a filmet. Ez volt a rock and roll, ez volt az élet.

Másképp szökken a pannon puma kutya

No de ugorjunk előre mi is harminc évet. 2011. december 8-án Budapesten (és ezzel egy időben a székelyudvarhelyi városi könyvtárban) bemutatták a szerencsétlenül elnevezett Kopaszkutya Kettőt.

A cím annyira nem jó, hogy már a plakáton is öles betűk reklámozzák: ez nem folytatás. Egyébként még Póka Egonnak sem tetszett a névadás, mert itt teljesen másról van szó, mint az eredeti Kopasztkutyában: akkor a valóságot bújtatták játékfilmbe, most pedig magát a valóságot kapjuk meg egy

játékdokumentumkoncertfilmnek nevezett valamiben.

A szinte meglepetésszerűen megérkezett mozi ajánlója szerint az derül ki, mi történt a zenészekkel az elmúlt harminc évben. Ez igaz is, meg nem is. A Kopaszkutya Kettő valóban számba veszi Földes „Hobo" László, Deák „Bill" Gyula és Póka Egon életének főbb eseményeit, és kapunk egy dokumentarista bemutatást, de nincs szó teljes történelmi áttekintésről, ami nem is baj.

Talán ezért is nevezi Szomjas György részben játékfilmnek: nem szokványosak az interjúk sem, inkább azt látjuk, hogy a magyar blues- és rockzene nagy öregjei leülnek, és amolyan nagypapás nyugalommal mesélik a nagy sztorikat. Persze mindezt összeülve páran, „hogy el ne törjön az idő egymagában".

Bill szerint „az első volt az igazi film, ez dokumentumfilm". De túl a dokumentumfilmek szárazságán, a zenészekre nem jellemző intimitással nézhetjük a beszélgetéseket. Soha nem gondoltuk volna, hogy valaha látjuk, amint Deák Bill éppen a folyton elalvó cigijével küzd saját lakásának konyháján. Mert ez az, ami többletet ad a történeteknek: olyan közelségbe hozza a magyar blues legnagyobbjait, amilyenbe csak lehet.

A Kopaszkutya Kettőre nem szabad úgy tekinteni, mint folytatásra vagy mint egy újabb rocktörténeti pillanatra. Nem fognak generációk felnőni úgy, hogy suttogva beszélik: ez a kutyaélet, ezt kéne nyomni. Mert most már nem erre van szükség.

A Hobo Blues Band feloszlásával lezárult egy korszak a magyar zene történetében, a Kopaszkutya Kettő pedig részben ezt foglalja össze. És, ahogy Szomjas György mondta: „Nem elég rock and roll? Sajnálom".