Tudják, az a gyerekkori játék, amit akkora előszeretettel játszottunk. Mert volt rá időnk. Nem volt számítógép, tévé pedig hiába: vagy műsor, vagy áram nem volt benne. Nem néztünk világbajnoki meccseket, sőt sportot is csak néha.

Ekkor pedig összeültünk, megadtuk a mesterségünk címerének előtagjait, és vagy kitalálták a többiek, hogy mit akarunk elmutogatni, vagy nem. Szabad volt a gazda.

A mostani feladványom az F..... f....

Először is vonatkoztassanak el, nem rólam van szó, hanem az Amerikából jöttem, mesterségem címeréről. Nem az én életutam a megoldás a feladványhoz.

Ott kezdődhetett minden, amikor apám elvitt az első meccsre. Sokan voltunk, mind bácsik ültek. Talán négyéves lehettem, nem sokat értettem a dologból. A zöld gyepre vonalakat húztak, valami botokat szúrtak le. Egy labda után pedig rövidgatyás emberkék szaladgáltak.

Az egybegyűltek ordibáltak. Volt, amikor felszökdöstek, néha egymást megölelve, önfeledten örültek. A legvégén pedig tapsoltak. Lassan megértettem, hogy ez szórakozás, de egyben sportág is. Apám megígérte, még pár év, és én is megtanulhatom a rejtelmeit.

Hat lehettem, amikor edzésre vitt

Elérkezett a nagy nap. Kaptam tornacipőt, fehér zoknit, fekete rövidnadrágot, fehér felsőt. Apám kezet fogott azzal a bácsival, aki elmondta, ezután őt edző bácsinak kell szólítanunk. Sokan voltunk, betonon játszottunk. Szaladtunk, rúgtuk a labdát, csoportokra osztottak, megmérkőztünk.

Mindennapossá váltak a foglalkozások, ahogy cseperedtünk. Igaz, volt, hogy az edző bácsi csak kidobott egy labdát a pályára, s azt mondta, gyűlésre kell mennie. Mikor visszatért, olyan szaga volt, mint apámnak, amikor lagziból jött haza. De hát tudhattuk mi, hogy mi a gyűlés?

Lemorzsolódtunk, új társak jöttek,

meccsekre mentünk, ahol már mi voltunk a játékosok. Ordított az edző bácsi, hogy „Hova rúgod, fiam!", vagy azt: „Mennyi az eszünk!". Szeretett, amikor nyertünk, kaptunk egy-egy fagyit, később ebédet a meccsek után. Amikor kikaptunk, akkor előbb a játékvezetőket, majd minket teremtett le.

Ahogy nőttünk, rájöttünk, hogy a sportág lehet a megmentőnk. Sokat lógtunk a suliból, az osztályfőnöknek beadtuk, hogy meccsünk van. Az edző bácsi pedig mindig írt igazolást. Jó dolgunk lett, a meccseket hoztuk. Ha nem, akkor sem volt égszakadás, otthon apám azt hitte, nagy játékos válik a fiából.

A bukás szélén álltam románból és matekből, mert a tanárok nem csíptek. A pótvizsgán viszont mindig átengedtek, mert az edző bácsi odatelefonált.

Aztán mégis baj lett

Tizennyolc lettem, nem tarthatott tovább a sportiskola. Csapatot kell keresned – mondta az edző bá'. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, mert a városban már rég nem játszott ilyen. Máshova pedig nem kellettem.

Harmadszorra sikerült leérettségiznem, pikkeltek rám a vizsgabiztosok, azért. Hiába a papír, mert nem tudok arról a szakról semmit sem. A sportágból viszont megélhetek, gondoltam.

Most reggel korán kelek, bemegyek a gyárba. Eltelik a nyolc óra. Kártyázunk, újságot olvasunk. Ha jön a mester, segítünk neki. Otthon a házánál. Nem adnak sokat, de másból csurran-cseppen.

Mert a sportágban mi vagyunk az ászok. Alig várjuk a hétvégét, amikor cipőt húzhatunk, mezt ölthetünk. Felszántjuk a pályát, mindenkivel perelünk, a bírót szidjuk. A meccs után sört kapunk, miccset eszünk.

Mert ezek vagyunk mi.

Megfejtik? Vagy feladják?