Temessük el az udvarhelyi labdarúgást! – szólított meg egy kedves ismerős hetekkel ezelőtt az utcán. Öltse fel mindenki a gyászruháját, kísérjük az utolsó útjára az egyik legjobban kedvelt sportágát a városnak. Tragikomédia, több felvonásban, sok rendezővel, egyetlen nagy vesztessel: a szurkolóval.

Előre bocsátom, nem szeretnék senkit sem megbántani, vagy magas röptű magyarázatokkal szolgálni. Csupán fáj, hogy nem ülhetek péntek délutánonként a sétatéri stadion lelátóján egy csomag tökmaggal, figyelve a város focicsapatának teljesítményét.

A labdarúgáshoz mindenki ért. Jó páran még sokkal jobban, mint azok, akik a kocsmaasztal mellett, vagy bevásárlás közben találkozva ecsetelik, mit, hogyan, miért. Tény: Székelyudvarhelyen most

már nem létezik a labdarúgás.

A legmagasabb szinten a Székelyudvarhelyi Roseal SE űzi a focit. Az öregfiúk elszórakoznak a megyei bajnokságban. Valljuk be, ennek nem sok jelentősége van. Utánuk következik az Udvarhely körzeti. Negyven csapattal. Ez legalább ötszáz embert jelent, akik hétvégenként szervezett formában kergetik a labdát. Hobbiból.

A gyerekcsapatoknál pedig több színtéren zajlanak a foglalkozások, minden korcsoport lefedve. Óvodástól középiskolásig. Évekkel ezelőtt még a megyei bajnokság majd minden kiírását udvarhelyi gárdák nyerték, ők képviselték a Hargita megyét a további küzdelmekben. Az elmúlt idényben megfeleződtek a sikerek, hármat nyert Udvarhely, hármat más település. Itt is érezhető a hanyatlás.

Nem csoda. A sétatári stadion látványa már kívülről is taszító. Lebontották a lelátót, az öltözőket. Ezen egyetlen játéktéren lehet megszervezni az összes hivatalos mérkőzést. Úgy, hogy a játékosok, a játékvezetők a szomszédos helyszíneken öltik magukra a mezeket, sportfelszereléseket.

Két év a harmadosztályban, aztán kiesett az FC Székelyudvarhely, így a megyének nincs már csapata a országos bajnokságában. A játékosok szétszéledtek, a falusiban szerepelnek. Egy igazi sportvezető hiányában nem volt, aki összetartsa őket, aki építse a klub jövőjét, aki támogatókat szerezzen.

A város sem tette meg a tőle telhetőt.

Ameddig Nyárádtőn – egy sokkal kisebb település mint Székelyudvarhely – évi 400 ezer lejt költenek a labdarúgása, addig itt ennek a felét kapták meg. S minthogy nem indultak el az idei kiírásban így a költségvetésből kiutalt 120 ezer lej függőben maradt.

Nem lehetett volna a fiatal tehetségeket összetartani – akár a körzeti bajnokságból kiválasztani egy bő csapatra valót, akiket beírni a megyei pontvadászatban? Pár idény múlva akár üthették volna a harmadosztályos szintet. Igaz, a focisok is nyugtalanok. Fiatalon már a pengő csengését várják. Hanem hátat fordítanak. Edzés, taktikai megbeszélés helyett tárt karokkal várja őket a körzeti meccs. Utána a sör és a flekken. Szép karrier.

Az utánpótlás-nevelésről pedig csak annyit, Önök ismernek udvarhelyi nevelésű játékost, aki az első osztályban szerepelt volna. Az utolsó ilyen sportoló Kis Lajos volt, aki a Marosvásárhelyi ASA színeiben jó pár meccsen szerephez jutott, amikor ez az A osztályban vitézkedett. Ez sem napjainkban volt.

Neveljük a sportolókat. A falusi bajnokságnak.

A focihoz mindenki, a megmentéséhez nagyon úgy fest, hogy senki sem ért. Vagy nem is akar szakértő lenni. Megcsömörlött, belefáradt abba, hogy folyamatosan gödrökbe lépkedjen, ha a labdarúgás mellé állt.

A mostani állapotban valóban nincs mit tennünk. Jobb, ha előhalásszuk a szekrény mélyéből a gyászruhánk. A siratóasszonyok elkönnyezik az elért eredményeket. A pap szónokol, milyen szép volt a B osztályban, aztán ahogy cseperedett egyre rakoncátlanabb lett a gyerek. Hol felmászott a fára, hol pedig bent ragadt a pocsolyában. Majd tetszhalott lett. Amíg ki nem lehelte lelkét.

Béke poraira!