Gabriel Oprea esete tökéletes példázata annak, hogy Kelet-Európában, Romániában hogyan működik egy politikus, illetve mit gondol magáról. Nemcsak ő.

A baleset október 20-án, kedden történt, amikor egy motoros rendőr, a 28 éves Bogdan Gigină beleesett egy gödörbe a Ştirbei Vodă sugárúton és életét vesztette. Mint kiderült, a rendőr a belügyminiszter Gabriel Oprea konvoját vezette, de a miniszter ezt jogosulatlanul használta, hiszen csak különleges esetekben veheti igénybe a törvény szerint. Opreát hiába szólította fel lemondásra az államfő, eddig nem tette meg.

A történtek ismertek, napok óta ezt teszi-veszi a román sajtó. Azon már nem nagyon morfondíroznak, hogy a Gabriel Oprea-féle politikusok is egyszerű emberből lesznek, egykor kiscsibék voltak egy fészekben és kinőve magukat, sok mindent képzelnek magukról. Nem hiszem, hogy például Mircea Dușa több vagy kevesebb lenne belügyminiszter kollégájánál, ahogy egykor a furcsa vezetéknevű Sorin Frunzăverde sem volt jobb. Tudják, az a pasas, aki jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt előbb nevének némiképp megfelelve környezetvédelmi miniszter volt, de később kiderült, hogy ugyanolyan tökéletes hadügyminiszternek is.

Ha megnézzük Gabriel Oprea életrajzát – itt egy elég részleteset találunk róla –, akkor rájöhetünk, hogy az illető szeret bizonyos funkciókat. Környezete, későbbi életrajzírói majd ezt nyilván úgy magyarázzák, hogy szereti a hazáját, jó hazafi, munkásságát annak szentelte, hogy felvirágoztassa ezt, az átmeneti korszakban, nehéz időkben leledző országot, aminek az a neve, hogy Románia. Így bizony. Vagy valahogy így. De az, hogy Oprea miniszter úr életrajzában nem feltétlenül lesz fontos, hogy egy magánjellegű eseményről – étteremben volt – sietett valahová, és az autókonvoját felvezető rendőr meghalt.

Az állami protokoll, kíséret, autók, stb. minden kormánypolitikusnak járnak, még ha néha nagyzolásnak is tűnik az egész. Higgyék el, újságíróként néha sokat lát az ember ezen a téren is. Nem túl nagy, de soha nem mosolygó testőröket, igen drága és nagydarab autókat, szigorú tekintetű, fontoskodó rendőröket. És azt a loholó sleppet... Igen, azt soha nem lehet elfelejteni. Amikor például – hogy csak a mosolyt fakasztó névnél maradjunk és mosolyogjunk – Sorin Frunzăverde hadügyminiszterként tett udvarhelyi látogatásakor 2000-ben az egész város megbolydult a Kossuthtól a Cserehátig.

Apropó, akkor – akárcsak egy évvel később Iliescu – a miniszter se hagyta ki a híres csereháti épület meglátogatását. Mondani sem kell, az ebédlő szépen meg volt terítve, amikor mezei újságíróként kezdtem megszámolni a terítékeket (akkoriban gyakorlatilag szigorú államtitoknak számított, hogy hány gyerek van az épületben), azonnal rám szólt egy kísérő, hogy csak nem gondolom komolyan, hogy annyian vannak a gyerekek... Vagy Orbán Viktort is hatalmas autókonvoj kíséri még Tusnádra is, ahol túlbuzgó sajtósa lökdösődik.

A gond ott van, hogy amikor a politikus magánemberként jelenik meg valahol, mert akkor nem járnak neki ugyanazok a dolgok. Ki ne látta volna Traian Băsescut a Míves Emberek Sokadalmán testőrök nélkül sörözni, vagy Kövér Lászlót a Gondűzőből kijönni gyalog, csak a haverokkal? Itt van a kutya elásva! Mert ha Oprea is a száját megtörölve nyugodtan odébbáll, nem játssza a nagyot, talán nem történik tragédia Bukarestben.

Mert a „nagy ember vagyok, nekem mindent szabad!" elv a hibás mindenért. És ne essünk tévedésbe, nehogy azt higgyük, hogy ha nem a PSD, hanem a másik nagy párt lenne hatalmon, akkor a dolgok másképp történnének. A másik politikusok által alkotott, pártnak, pártszövetségnek nevezett politikai hibridképződménynek ugyanígy meglennének, megvannak azok az emberei, akik ugyanígy járnának el, mint Oprea miniszter, hogy „ha már nagy ember vagyok, akkor látsszak is annak". Mert mit gondol a nép arról, aki csak úgy jön-megy valahol, egy szál autóval? Azt, hogy az már nem is igazi politikus! Hát csak ennyire futja, kérem?

Tegyük a szívünkre a kezünket: hányan vagyunk úgy, hogy azt gondoljuk magunkról, hogy nekünk mindent szabad? Hányan parkolunk szabálytalanul, hányan nem várjuk ki a sort a hivatalban vagy a kórházban, hányan gondoljuk úgy, hogy bizonyos dolgok velünk nem történhetnek meg?

Csupán azért, mert azt tartjuk magunkról, hogy kivételes emberek vagyunk, ezt és azt a másik „helyi fontos embert" ismerjük. Sőt ahogy az idő és esetleg a zsebünk TELIK, és következésképpen egyre feljebb kerülünk egy (nem létező) hierarchiában, vajon ki mennyire veszíti el az önkontrollt? Mi szab határt Gabriel Opreának és annak a – mondjuk helyi – vállalkozónak, aki notóriusan tilosban parkol büntetlenül?

Mi a különbség a kisember és a nagyember között?