Gyerekkorunkban arról (is) hallgattunk mesét, gyermekdalokat, verseket, aztán később, ahogy nőttünk, egyre több zenét. Igaz, hogy a nyolcvanas években bejött a kazetta, a kilencvenes években a CD, de a „csillogó fekete lemezeket" addig nem tudták kiszorítani, amíg a lemezjátszó üzemképes volt.

Később a kazetta- majd CD-másolás, utóbbinak a vásárlása és a pick-up elromlása, az utóbbi tíz évben pedig az mp3 és más formátumok tényleg legyőzték. De nem teljesen.

A király a határon

Mindig tudtam, hogy fogok még vinyl-lemezt hallgatni. Képtelen vagyok ugyanis eladni, s főleg kidobni olyan lemezt (pl. az István, a királyt), amit a szüleim több lemez közé bekötve, rettegve hoztak át a határon 1984-ben.

Képtelen voltam megválni azoktól a lemezektől, amiket a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján összekuporgatott zsebpénzből vettünk a testvéremmel, vagy amiket ajándékba kaptunk. Érvényes ez ugyanakkor a kazettákra is, hiszen nemhogy egyetlenegyet sem dobtam el a több százból, hanem pár évvel ezelőtt olyan hifiberendezést vásároltam, ami kazettát is lejátszik, illetve egyebet is rá lehet kötni.

A Youtube-on sok zenei ritkaságot meg lehet találni, de akinek még fontos a karcos, eredeti, analóg hangzás, az olyan felvételeket is találhat, hogy még az is le van filmezve, ahogy a korongot kiveszik a tokból és ráteszik a tűt. Hatalmas a „fílingje" egyébként.

Pont egy ilyet néztem kb. másfél éve, amikor felsóhajtottam a közösségire, hogy „ejj, de jólesne most egy lemezjátszó, mert azon is szívesen újra hallgatnám a régi lemezeimet", igaz, azóta mindegyik régi lemez és sok ezer más is megvan más formátumban. Kedves ismerős írt vissza, neki van, nem használja, vihetem. Köszöntem, vittem.

"Ájkentgetnó!"

Egy másik kedves ismerősöm volt szíves fél délután elbütykölni velem, amíg a nyolcvanas évekbeli lejátszót és erősítőt összeraktuk és megszólaltattuk egy teljesen mai, mp3 fájlokat is játszó hifivel. Tényleg megszólalt! És újrakezdődött az őrület, kirázott a hideg, ahogy felcsendült a Get off My Cloud.

Dübörögtek tinikorom kedvencei, a Led Zeppelin, a Rolling Stones, a Who és mások. Nem nosztalgiából, mert ezeket a zenekarokat ma is nagyon szeretem még akkor is, ha ugyanakkor ismerem és bírom a legújabb, trendi(bb) rock- vagy altermuzsikát, népzenét, jazzt, stb, hiszen annyi jó zene van.

A következő lépés az volt, hogy hirdetést adtam fel egy újságban, amiben az állt, hogy a megunt, padlásra vagy szekrénybe dobott lemezeidet add nekem, mielőtt eldobnád.

Tudomásom volt róla, hogy sok helyen porosodnak vinyl-korongok, amik előbb-utóbb a szemétben végzik egy lomtalanításkor. Az értékesebb, ritkább darabokért fizettem volna is. Aztán mégsem tettem.

Pop, zajok, emberek

Elég gyakran szólt a telefonom abban az időben. Az is igaz, hogy volt olyan, aki örömmel ajándékozott meg egy-egy lemezzel, amikor elmeséltem neki újjáéledő hobbimat, de a többség hozzáállása egyszerűen letaglózott.

Nyilván nem azt vártam, hogy tonnaszámra szedem majd össze az ingyen lemezeket, nem. Csupán arra, hogy ráakadok néhány olyan lemezre, amit tulajdonosa korábban sem hallgatott, most sem, nem is túl értékes számára, viszont szerez nekem néhány önfeledt órát, délutánt, nem utolsósorban pedig megbecsülöm és megőrzöm. Valahogy úgy, mint ahogy a kinőtt, de még hordható ruháival van az ember.

Az ún. bakelitlemez nem bakelitből van, hanem tulajdonképpen acetil-cellulóz-polivinil-kloridból: ez az anyag hasonlít a bakelitre, de a helyes megnevezése a vinyl (ejtsd: vinil). A köznyelvben azonban úgy rögzült be, hogy az emberek többsége bakelitnek, bakelit-lemeznek hívja a vinyl-lemezt.

No, hát egy vagy két kivételtől eltekintve az első fél perc után az volt a legfontosabb, hogy mennyit adok érte, vagy értük. Elkezdték dobálni a port a szemembe, hogy olyan eredeti Omega vagy Locomotiv GT-lemezük van, amit tízezer forintért vettek Pesten, olyan válogatások, hogy én olyat nem hallottam soha, meg hasonlók.

Szegény gazdagok

Egy volt közös bennük: évek óta nem hallgatták, nem is tudnák, mert rég nincs lemezjátszójuk. Értéktelen semmikként hevertek egy fiók alján, titokban meg azt gondolták róluk, hogy kincset érnek – hiába magyaráztam, hogy egy-egy hetvenes vagy nyolcvanas évekbeli magyar poplemez még a pesti kereskedőknél sem ért többet átlag ezer forintnál, de olyanok is vannak, hogy darabja mindössze 100-200 forint. „Akkor megveszi más!" – mondták. Vegye.

Sajnos a lemezeken levő értéket megérzéseim szerint senki sem tisztelte, csupán azt, hogy mennyiért tudna túladni rajta.

Elképzeltem, ahogy valahol Felcsíkon, vagy Korondon szétkapják a sufnit, hogy a hetvenes években Ausztriába vagy Kanadába lelépett, nagyhajú, nagybarkós nagybácsitól maradt raffianeccnyi lemezt előszedjék, majd fél napig azt gondolják szegények, hogy gazdagok. Utána meg nyúltak a telefon után, reszkető kézzel.

Ki kellett ábrándítanom őket, a leghűségesebben tülekedőket pedig még meg is sajnáltam, egy idő után pedig az lett az eredménye a lemezesdinek, hogy már ritkán vettem fel a telefont, ha ismeretlen szám hívott.

Nem volt kedvem félórákat magyarázkodni arról, hogy egy Szécsi Pált még esetleg elhoznék (ingyen), de a nótalemezt egyáltalán nem.

Az is megtörtént, hogy mire a helyszínre mentem, az illető már meggondolta magát a konyhaasztalnyi lemez felett. Pedig mindössze négyet-ötöt vittem volna magammal a negyvenből s még CD-re is megcsináltam volna neki, hogy legalább tudja meghallgatni.

Ismerős a jelenség? Hogy ott esz a rozsda vagy az enyészet valamit, csak azért nem dobták el, mert arra is lusták voltak, de amikor megkérdezed, hogy megválna-e tőle és mennyiért, olyat mond, hogy torkodon akad a szó?

Ismerős, hogy valaki lomtalanít, te éppen kivennél belőle valamit és rád szól, hogy ne, mert megy a szemétbe és neked pénzért van? Mindenesetre furcsa érzés, amikor valakit a háta mögött kell kinevetned azért, mert régiségként tartja számon a harminc évvel ezelőtt vett lemezeit.

Azóta még jobban megbecsülöm a lemezeimet, talán még jobban is szeretem őket. Jók lesznek ők nekem.

Magyarországon egészen komoly gyűjtők és gyűjtemények vannak (remélem, hogy nálunk is), a témáról érdemes elolvasni ezt vagy ezt az interjút, de lehet itt olvasni a legjobb budapesti lemezboltokról is, az amszterdamiakról pedig itt kapsz fogódzót. Ha a lemezek árairól és a vinyl-kereskedelemről akarsz olvasni, akkor nézz be erre a honlapra is. Ha pedig csak simán csak sercegést és majd jó zenét akarsz hallgatni vinylről, akkor kattints, mondjuk ide. Vagy ha egy lemezőrültről akarsz olvasni, akkor kezdj neki Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című könyvének, esetleg nézd meg a belőle készült filmet.