Annak kimondottan örülünk, hogy van egy fesztivál, ahol nem a miccs-sör páros a fő gasztronómiai csoda. Parajd életének egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb eseménye a Töltöttkáposzta Fesztivál. Gasztróeseményből mindenképp a legjelentősebb.

Tavaly elmaradt, de ez volt a tizennyolcadik a sorban, létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, mint a rendezvényen minden évben megforduló résztvevők és versenyzők száma. A fesztivál alapjául szolgáló töltött káposztát se hanyagoljuk el, mert a székely bendő számára igencsak kedves dolog.

Második vagy harmadik alkalommal látogattunk ki az eseményre. Ezt azért nem tudom eldönteni, mert most is minden ugyanúgy nézett ki, ugyanaz a látvány és időnként fejetlenség fogadott. Két óra körül érkeztünk Parajdra, a Bucsin felé vezető út melletti térre, ahol már javában zajlott a fesztivál.

Az első kihívás ilyenkor a parkolóhely. Bár a főúton rendőri felügyelet volt, senki sem irányított, hogy merre kaphatunk parkolóhelyet, így a szomszédos kis utcákban kellett keringőzni – cserébe ingyen parkoltunk.

Az esemény helyszíne már messziről kitűnik, a teret árusok veszik körül, miközben középről a rotyogó káposzták gőze emelkedik a magasba. A teret idén is a megszokott módon rendezték be: egyik sarokban a színpad, tőle jobbra és balra vendéglátósok, a tér nagy részét pedig a töltött káposztát készítő versenyzők sátrai ölelik körbe. A tér közepén nyitott oldalú sátorban és az egyéb rendezvényekről megszokott interkosztos padokon és asztalokon lehetett enni-inni.

Érkezésünkkor a színpadon éppen az ítészek tették le a vicces szövegű esküjüket, még mielőtt nekikezdtek volna a hosszas kóstolónak. Miközben a zöld csuhás, kocka sapkás zsűritagok elindultak körútjukra, a színpadon megállás nélkül kezdődtek az újabb és újabb produkciók.

Egy nagy baj van ezzel a rendezvénnyel: mindenki siet, határozottan mennek az emberek, állandó a tülekedés, de a „zárt" téren mégse megy senki sehová. Az az érzése az embernek, hogy minden sátornál történik valami, aztán, ha sikerül átverekedni magunkat a tömegen, akkor egy üstöt állnak körbe, ahol nincs is semmi egyéb.

A versenyzők mentegetőznek, hogy amíg tart a verseny, senkinek nem adhatnak töltött káposztát, a nézők meg követelőznek. Ez a másik probléma: ha már itt vagyunk, megkóstolnánk a spéci töltött fogásokat, de ezt sosem lehet. Nyálcsorgatva nézi mindenki, hogy a sátrak árnyékában jóízűen esznek egyesek, ellenben a versenymenüből eladásra soha nincs.

Régen még megpróbáltam én is harcolni egy kis ínyencségért, de reménytelen, már nem is erőlködöm. Inkább kiállom a kilométeres sort, és a vendéglátósoknál veszek az átlagkáposztából.

Egyszer helyet kellene keresni, ahová leülhetünk. Rengeteg az asztal (ami mind foglalt), de babakocsival lehetetlen bemenni közéjük. Lessük a sátor szélén levőket, de oda a nyugdíjasok úgy beköltöztek, hogy bombával sem lehet kirobbantani őket.

Már feladnánk az egészet, és indulnánk haza, hogy otthon kiolvasszuk a fagyon levő töltelékest, de negyed óra körözés után az egyik asztalnál sikerül megtelepednünk – miután eltakarítjuk az ott tornyosodó söröspohár és műanyag tányér halmot. Jó, ha az ember gyerekkel megy, mert, tuti van nála nedves törlőkendő, ami ilyenkor nem csak a popsinál tesz jó szolgálatot.

Következhet a sorban állás. Néhány perc várakozás után már a kezemben tarthatom a székely finomságot, adagonként 12 lejért. Ezért a pénzért három töltelék, egy kis káposztareszelék, egy darabka császárszalonna, kis tejföl, egy szelet kenyér és műanyag evőeszköz jár.

A káposzta bő olajos-vizes lében úszott, így csak annak leszűrése után volt számomra csömörmenetesen fogyasztható. Nagy kedvencem az eledel, de az itt fogyasztott csak átlagosnak mondható, és lévén, hogy töltöttkáposzta-fesztiválon vagyunk, ennél többet vártam volna. A kiharcolt helyünk a színpadhoz közelebbi oldalon volt, így a nagy hangzavar miatt nem tudtunk beszélgetni, de minek is, hisz magyar ember evés közben amúgy sem beszél.

A vásári zsibongás, az egy négyzetméterre eső siető emberek száma, az üstök körüli értelmetlen tolongás hamar lefárasztott bennünket, így a kedvenc gasztróeseményünkből nagyjából egy óra elég is volt. Ha lesz, akkor jövőre is megyünk, akkor remélem már a savanyú káposzta miatt lesz savanyú a szájíz.