Megszokta, hogy ott parkol harminc éve a blokk előtt, ugyanott, ugyanazon a helyen, lehetőleg úgy, hogyha kinéz az ablakon, lássa a nagy becsben tartott autóját. Ha tehetné, azt csinálná, mint amit a másik lakótelepen látott: mésszel rendszám a blokkra, a kocsi előtt lánc, lakat, minden, ami kell. Ha megkérdeznék, hogy mindez miért, milyen jogon, egy válasza lenne: „azért, mert harminc éve itt lakok". Vagy kettő: az ököl jogán.

Sokszor haragszunk egymásra, csúnyákat, rosszakat mondunk ismerősre és ismeretlenre, de nem mindig vesszük észre, hogy velünk is baj van, nagy baj – írom ezt most, abban a periódusban, amikor megkezdődött a tavaszi utcatakarítás a városban. Az ezt elvégzők ugyanis nap mint nap azt tapasztalják, hogy – nem sokan, de mégis jelentős számban – egyesek fittyet hánynak mindenféle előírásra, kötelességre. Konkrétan arról lenne szó, hogy meghatározott napokon és órában a parkoló autónak kissé távolabb kellene helyet keresni, addig, amíg kitakarítják az utcát, a tél alatt az úttest szélére, az autók alá ragadt mocskot eltakarítják.

Pedig erre külön felhívják a becses figyelmét: nemcsak az újságban, rádióban, tévében, interneten, hanem még a tömbház bejáratára is kifüggesztik, hogy ekkor és ekkor, szíveskedjék, megértését köszönjük, stb.

Nem. Így, kapásból. Azért sem. Csakazértsem. Csak az értse, aki érti. Még azért sem. Nem-nem. Ugyanis ez a jogaiba, illetve a magánéletébe való beleavatkozás, hogy őt felszólítják, hogy vigye el az autóját ideiglenesen, parkoljon másutt, amíg takarítanak. Neki az a néhány óra is „fontos", a „kocsi az kocsi", az nem megy sehova, az marad. Oldják meg máshogy és punktum, slusszpássz, neki dolga van, őt nem kötelezheti senki.

De az utca, az legyen szép és tiszta! Ő ugyanis elvárja, hogy ne legyen por a blokk előtt, elvárja, hogy tiszta legyen a járda, az utca, a levegő, mindent elvár. Elvégre adófizető, s minden az ő adójából készül, a föld, a víz, a levegő s talán még a tűz is, s a négy őselemen kívül a fák, a virágok és maga a fény is az ő adójából jön létre. Ő kisember, becsületes dolgozó, akinek ezek a dolgok alapból járnak, s igenis, a város vezetősége, a „néptanács" tegye lehetővé, hogy ő ott parkolhasson, ahol akar és ráadásul ingyen, mert a parkolási díj rablás és igazságtalan, s ne várják el tőle, hogy biciklire vagy buszra üljön, mert az Udvarhelyen „ma szegénységi bizonyítvány, hogy még annyira se vitted, hogy egy nyamvatt kocsit nem tudtál magadnak összekarisztolni".

Úgyhogy így állunk. Egyszerű ember ő, kisember, az utóbbi negyven-ötven év „terméke". Ilyen csakazértsem-, csakazértis-ember, akinek semmi nincs jól úgy, ahogy van, aki a köztől mindent elvár, de semmit sem tesz érte, s még annyit sem lehet kérni tőle, hogy legalább ne akadályozzon, mert érte is van az, ami van.

Közhely, de néha elég lenne egy pici jóindulat, mosoly, kedvesség, megértés, mindössze egy-két perc erejéig – s talán elviselhetőbbek lennének a mindennapok. Viszont sokszor – abszurd módon – ezek a dolgok a legnehezebbek.