Láttam az eredményeiteket – és nem voltam meglepődve. Ezt elkúrtuk – ti is, mi is. Mi tudtuk előre, ti reménykedtetek, hogy hátha mégsem. Hátha mégis átcsúsztok a kegyelem taknyán, ahogy ti mondjátok. Fogadd hát úgy ezt a levelet, mint egy még emberi üzenetet – legyen ez A bolond levele a kisfiúnak, amit akkor hallottam legelőször Hobótól, amikor kb. akkora voltam, mint te most. Persze, te nem tudod, hogy néz ki egy bakelitlemez. De az nem is baj. Az a baj, hogy most

úgy érzed, hogy kettétört az életed.

Az a baj, hogy azt hiszed, hogy most kész, vége van, nem lesz, nem lehet ember belőled. Az a baj, hogy nekem meg lelkiismeret-furdalásom van, mert nem vettük komolyan egymást. Az a baj, hogy én már leszartam ezt a tanévet úgy, ahogy volt, mert a másod-, illetve a harmadállásom érdekelt inkább, mert a lecsökkentett fizetésem csak az albérletre futotta.

Tudod te, hogy mit jelent az, amikor kölcsönkérsz a kollégádtól, hogy tudd kifizetni a fűtésszámlát? Tudod te azt, hogy milyen érzés a szomszédaid előtt szégyenkezni, hogy megint négy hónappal vagy elmaradva? Tudod, hogy milyen, amikor a gyereknek cipőt kéne venni és nincs miből? Tudod te, hogy milyen volt, amikor a múltkor az osztálytársatok apja a tanáriban megfenyegetett, s az igazgató utána azt mondta, hogy legyek szíves átengedni ötössel a gyereket, mert az apja „szponzorálja" az iskolát?

Tudod te azt, hogy milyen érzés bemenni egy könyvesboltba és végignézni a könyveken?

Jó, tudom, ti nem olvastok. De akkor is van bennetek valami nagyon helyes, amit sem én, sem a korosztályom többi tagja már nem tud, vagy nem akar megérteni. Tudod, hogy milyen rossz érzés volt az, amikor leröhögtetek, mert azt találtam mondani, hogy a tudás sziget az ismeretek tengerében? És tudod, hogy néha hogy irigyellek, mert hétvégén simán berúgtok, nekem meg otthon kell maradnom, mert nekem csak nagyon ritkán kerül ki a két sörre?

Mi is voltunk fiatalok, mi is lázadtunk, minket sem bírtak a tanáraink – csak akkor mindenkit átlöktek az érettségin, mert a pártnak fontos volt, hogy ne bukjon senki.

Ti már nem vagytok fontosak.

És mi sem vagyunk már fontosak, akiknek az volna a feladatunk, hogy szépre és jóra neveljünk benneteket egy értékeit vesztett kutyavilágban, ahol minden nap azt látod te is és én is, hogy a politikusok csesztetik és kinyírják egymást, hogy a tolvajok, a gazemberek, a csalók-lopók-hazudók, az agresszív majmok vannak a legnagyobb biztonságban.

És, hogy neked már nem lehet példaképed. És azt akarják rád erőszakolni, hogy ne menj egyetemre, hanem csinálj pénzt, seftelj, gazemberkedj, mert úgyis csak az a fontos, és, ha nincs pénzed, akkor elesett és szerencsétlen leszel. Lúzer, ahogy ti mondjátok. Mert pénz nélkül az élet nem egy „háváj".

Én most elmegyek. Otthagyom a tanügyet, ezt a sulit, amit annyira szeretek. Mert a szeretetből sajnos nem lehet megélni, s nekem két gyerekem van. Fájó szívvel, de meg kell tennem, hiába szerettem annyira, ez nem megy tovább. Nem szabad, hogy tovább menjen, mert rámegy a családom és az egészségem. S bánt az érettségi katasztrofális eredménye is, nem megyek ki az utcára. Mert bánt, hogy nem vettelek komolyan benneteket. S bánt, hogy ti sem.

Tudod mit? Menj le egy kocsmába, menj le egy buliba, rúgj be iszonyatosan, s

üvöltsd ki magadból azt, ami fáj.

Azt, hogy elkúrtad az érettségit, hogy lúzernek néznek a haverjaid, hogy a szüleid legszívesebben kitagadnának. Engem és a kollégáimat pedig felkötnének, mert azt hiszik, hogy csak rajtunk múlott.

És kérd meg a pultost, hogy tegye be a Fields of Athenry-t. Ismered? Tudod, az a szám, amit az írek énekeltek a meccsen... Nézz utána, ott az internet. Meg a Facebook. Ha már Facebook-generációnak hívnak benneteket. És hallgasd meg, ha pedig ismered, akkor énekeld, ordítsd el – mert akkor talán megértesz mindent. Azt, hogy miért búcsúzom el, hogy miért írtam ezt a levelet.

És tudj veszíteni emelt fővel úgy, ahogy én is tudok. Méltósággal. Mert újrakezdés mindig van és lesz. És kapd össze magad.

Mert élni kell és lehet. Bocsáss meg nekem.

Isten veled!