Sikeres, szabad és szerető embernek vallja magát. Lakhelye Budapest és Fehérvár között van, de otthon van Felvidéken, Újvidéken és Erdélyben is. Szabadúszó koreográfus-rendezőként egyik társulattól a másikig, egyik városból a másikba vándorol és álmodja színpadra a saját tapasztalataiból és a néphagyományokból merítkező, (nép)táncban elmesélt színes, rituális történeteit.

Honnan és miért a karikázók királynője cím?

Mindenhol rendezek és koreografálok, ahová csak hívnak. Húsz éve szabadúszóként dolgozom, és folyamatosan jártam, járok együttesről-együttesre. Annyi táncelőadást rendeztem, női táncot koreografáltam, hogy a szakmában már úgy neveznek: a karikázók királynője. Ez megtisztelő számomra, mert ezen a pályán nagyon sok női táncos van, alkotó pedig nagyon kevés.

Rangos szakmai díjakkal is elismerték munkáját.

1986-ban nyertem első magyarországi nagydíjamat, és bejutottam az év legjobb koreográfiáit bemutató Néptáncantológiára. Azóta rendszeres meghívottja vagyok ennek a fórumnak, amely a legnagyobb elismerése az amatőr gyermek- és felnőtt mozgalomnak. Alkotásaim a Molnár István Országos Koreográfiai Fórumon több alkalommal nívódíjat nyertek, 2001-ben megkaptam az Örökség Országos Gyermek Népművészeti Egyesület Alkotói Nívódíját.

A kronológiai sorrend kedvéért, kanyarodjunk vissza a gyermekkorhoz, a vándorút kezdetéig.

Kisgéresen, a szélek szélén, egy ezernél alig többet számláló, de nagyon összetartó, teljesen magyar kis faluban születtem Bodrogközben, Kárpátaljától 16 kilométerre. A falu neve és az anyai családnevem azonos, ennek számomra többletjelentése van – tulajdonképpen ma is ott van az igazi otthonom. Az útravalóval a családom és az otthoni 25 év tarisznyált fel. A szüleim pedagógusok voltak, a nagyapámtól tanultam az első csárdás lépést. Ő is, akárcsak nagyanyám nagyon jó énekes, táncos volt. Nagymamám egy nagy intelligenciájú parasztember volt, neki köszönhetem a legfontosabb tartalmat: önzetlennek és nagyvonalúnak lenni - ehhez akartam mindig is felnőni.

A tánc is megtartó örökségem, mióta emlékszem, mindig táncoltam, ez a mozgás elememmé vált. Gyermekkoromból termézetesen még sok mindenre emlékszem, például arra, hogy príma balerina akartam lenni, és arra is, hogy egy kis bőröndbe pakolok és indulok valahová - ez beteljesedett később, mert állandó utazás lett az életem.

Az első nagy út hová, merre vezetett?

Márai városába, Kassára, ahol a magyar gimnáziumot végeztem. Tulajdonképpeni nagy világjárásom és az elkezdett, de be nem fejezett egyetemek sora is ezzel indult. Matematikára készültem, ebből Pozsonyban magyar-orosz szak lett. Innen kerültem át Magyarországra, ahol Sárospatakon tanítóképzőbe, majd Szarvason óvóképzőbe jártam egy évet, ezután keveredtem a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc koreográfus szakára. Magyarországon tanultam és ott is ragadtam. Ma is ott élek, kis híján húsz éve.

Ezt akár úgy is mondhatnánk, hogy ott lakik, de sok helyen van otthon, Budapesten, Pécsett, Debrecenben, Felvidéken, Újvidéken, Erdélyben?

Az itthon-otthon fogalma esetemben érdekes, mert épp a munkám miatt ebből a szempontból nálam nincsenek határok. Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre és Székelyudvarhelyre is hazajövök, és itthon érzem magam. Elsősorban azért, mert itt soha egy percig sem volt probléma számomra, hogy azonosuljak az emberekkel. A kisebbségi lét megtapasztalása közös élmény, hiszen éppen úgy tudom, hogy mit jelentett és mit jelent az a fajta szellemi terror, hogy nem vagy otthon, mint az itt élők. Ezt egy magyarországi magyar nem érti, és ez az, amitől talán duplán erősebbnek érzem magam. Másfelől Erdély számomra egy valóságos tündérkert, mert itt egy olyan sajátos, egyedi tánckultúra van, ami sehol máshol a világon.

Koreográfiái a hagyományokhoz nagyon erősen kötődő, abból táplálkozó produkciók - ezt a sajátosságot ön folklórszínházként definiálja.

Amíg megtaláltam azt, amit úgy nevezek folklórszínház, addig mindenféle vállfaját kipróbáltam ennek a szakmának. Ez táncszínház is ugyanakkor, de műfaja a folklórhoz mindenekfelett kötődő. Ma, amikor az egyes műfajok határai egyre inkább leomlanak, engem a folklór megtartó ereje motivál leginkább. Ebben tudom magam kifejezni leginkább és nem is tudok másban gondolkodni. A koreográfiáimban ugyanakkor a kortárs jegyek is jelen vannak, de mivel tudom, hogy ebben a műfajban nem vagyok jó, mindig hívok egy vagy több segítséget, zenészt, zenekart például.

Hogyan születik meg egy előadás koreográfiája és véleménye szerint mitől lesz egy produkció jó, üzenete pedig befogadható a nézőnek?

Én igazából ezt nem tudom. A koreográfus és rendező számomra egyet, gondolkodó, alkotó embert jelent. Olyat, akinek van, és kell legyen mondanivalója. Megszerkeszteni egy lépést – ez önmagában még nem hordoz különösebb gondolatiságot. Ha ezen kívül van még valami, amit ezzel el akar mondani, na akkor mondhatjuk, hogy alkotó ember. Nem könnyű munka ez, mert esetemben például nagyon nehéz önmagamat úgy megfogalmazni és „beletenni" egy darabba olyanképpen, hogy közben nyitva maradjon egy másik kapu, amin át a másik fél is bejöhet. Ez az önkifejezés nálam nem mechanikusan, hanem nyitottan és oda-vissza működik.

Mi inspirálja még egy Furik-koreográfia megszületését?

Az ember és az érzelmei, aztán jön a folklór, a zene, a tánc - hiszen mindannyian Bartók szárnyain vagyunk eleresztve. Általában mindig a dallamok fognak meg és kísérnek végig. Egy énekből indulok ki, aztán a tánccal kifejezve mindig eljutok egy rituáléhoz. A tánc csak egy mozgás - nem akarom ezzel degradálni, hiszen a mozgás sokszor többet fejez ki, mint néha egy egész dialógus. A nonverbális kommunikációnak vannak olyan rejtélyei, amiket érdemes megmutatni. De ez az önkifejezési mód inkább a kortárs táncművészetben nyilvánul meg. Tudom, hogy csak ami rám hat, azt tudom közvetíteni a befogadó felé. Amit én csinálok, abban mindig ott van egy másfajta, erkölcsi szál, amire megpróbálok felkapaszkodni.

Ez az erkölcsi szál pontosabban mit jelent?

Megtapasztaltam a munkám során mindenhol, hogy könnyű, mondjuk úgy, kényelmes boldogtalannak lenni, mert a panasz az mindig készen van - ezen kell s lehet is változtatni. Azt látom, hogy az emberek előtt nincsenek igazán szép minták arra, hogy hogyan kellene jól, szépen, boldogságban élni. Ezek lehet hogy nagy szavak és közhelyek, de valójában erre születünk, csak ezt a boldogságos életet nagyon kevesen műveljük. Engem mintha megszólított volna az őrzőangyalom, és arra biztatna, hogy meg kell mutatni a szépségeket is. Egyfajta szeretethimnuszos ember vagyok, ha úgy tetszik.

Ez akkor épp olyan egy furikritás sajátosság, mint az is, hogy egy előadásnak ön a megálmodója, dramaturgja, jelmez- és díszlettervezője, viseletvarrója - azaz a mindenese?

Igen, bár lehet, hogy lesz idő, amikor majd olyan előadást is rendezek, ahol nem leszek benne mindenben. Ez a mindenesség nem abból fakad, mert egyfajta diktátor vagyok, hanem például abból, hogy szeretem a részleteket is meghatározni, például a jelmeznél a színeket.

Tehát a viselet, a színek szintén az üzenetközvetítés eszközei?

Igen, a színek számítanak, két egymás melletti szín adott esetben ott és akkor meghatározza a létet. Egy kicsit mesevilágot is varázsolok ezzel. Az egyszínű, uniformis viselet, az úgymond kortárs ruhák nem érdekelnek például, ebben is a népies stílus az, ami adja magát az élénk színeivel. Szeretek tudatosan a múltba vájkálni, mindennek az érzelmi oldalát kidomborítani, bár tudom, hogy ez a fajta mesevilágot álmodni ma már nem sikk.

Ez a visszatekintés akár múltba révedésként is értelmezhető...

Nem, ez nálam semmiképpen nem jelent elfordulás a mától. Éppen, hogy megpróbálom aktualizálni azokat az érzelmeket, amiket az emberiség az évezredek alatt gyönyörű tisztán megfogalmazott – és itt csak a magyar kultúrára gondolok. Nekem nincs szükségem más világokra, de ez nem jelenti azt, hogy nem tájékozódok, olvasok, tanulok, és nem ismerem fel, hogy a különböző népi kultúrákban vannak nagyon erőteljes, azonos pontok, amiket érdemes megtartani. Ezeknek az egybeeséseknek és különbözőségeknek a meg- és felismerése egy néprajzos számára igenis fontosak.

Siker, sikerélmény - mit jelent ez Furik Ritának, a koreográfusnak?

A sikerhez való viszonyulásom kettős. Egyrészt a siker adott, abból fakadóan, is, hogy nagyon kevés a nő koreográfus és abból is, hogy ide s tova harminc éve vagyok a pályán. Mérhető ez a siker természetesen a szakmai elismerésekben. Az, hogy minden évben besorolják munkáimat a legjobb alkotók és műhelyek antológiájába, zsűrizni hívnak, azt jelenti, hogy azok a magyarországi és a Kárpát-medencében élő, dolgozó alkotótársaim, akik művelik ezt a műfajt és látják ennek az értékeit, elismerik azt, amit teszek. Tulajdonképpen ezzel a siker dologgal önmagában nem foglalkozom. Van a sikernek egy másik, személyesebb oldala.

Láttam például a Böjttől böjtig előadás után síró embereket, nekem akkor és ott ez is siker volt. Ami fontos nekem, az, hogy bárhol is vagyok a legnagyobb intenzitással, minden erőmmel, tudásommal jól dolgozzak. Semmi mást nem teszek, nem tehetek, mint megmutatok az embereknek dogokat úgy, hogy közben folyamatosan szeretetet sugározzak feléjük. Ha arra gondolok, hogy ezt a szeretetet többszörösen visszakapom, akár úgy, hogy próba után a folyosón elkapott pillantásból visszaköszön rám, akár úgy, hogy egy táncos megvallja, hogy úgy készül az előadásra, mint egy rituáléra – nos, ha mindezeket összevetem, akkor elmondhatom, hogy igen, én egy nagyon sikeres ember vagyok.

A Gyermektánc Antológia szerkesztője és a Gyermek Népművészeti Egyesület elnökségi tagja – nem csak felnőtteket, de gyermekeket is folyamatosan tanít.

Gyermekkel foglalkozni, őket tanítani, az utánpótlást kinevelni nagy szívügyem. Nagyon sok jó szakember van, itt, Erdélyben is, de ezen a téren nagyon sok még a tennivaló. Az utánpótlás nevelését rendszeresen, folyamatosan kell művelni azért, hogy minél több gyermek belenőjön a folklórba, a népzenébe, a néptáncba, mert ez tartást ad és kiemel. Meg lehet tanítani nekik, hogy tulajdonképpen mindannyian Bartók szárnyain vagyunk eleresztve és azon még tovább lehet szárnyalni.

Az Udvarhely Táncműhellyel ez az első közös munka, de nem először van itt Székelyudvarhelyen.

Ezelőtt két évvel a tánctalálkozón zsűritagjaként voltam itt. A felkérés a közös munkára a Táncműhelytől érkezett - mint utólag Miklós Levente elmesélte, az elhatározás a Háromszék Táncegyüttes Böjttől-böjtig előadása, amit én rendeztem-koreografáltam, után erősödött meg benne. De szerepe van az ittlétemben az Udvarhely Táncműhely volt koreográfusának, Orza Călinnek, akivel anno osztálytársak voltunk a budapesti főiskolán.

Születőben az Udvarhely Táncműhellyel közös Varázsének. Anélkül, hogy előre lelőnénk a poént, pár szóban elárulná, hogy miről fog szólni?

Mindenről, ami egy varázsénekben benne lehet. Rituálé, az összes ehhez kötődő rítus bemutatásának szándéka nélkül. Van benne négy évszak, halál, szerelem és nagyon hepiend a vége. Mint mindig, most is a személyes élményeim ihlettek, a halálélmény például a közelmúltban nagyon közelről érintett meg. A Varázsének esetében a zenei oldal az, ami igen erőteljesen foglalkoztat. Orbán Ferencet hívtam segítségül, most éppen ezen dolgozunk.

Mi jellemzi a tánckarral közös munkát?

Szinte anyaként kezelem őket, hiszen hozzám képest nagyon fiatalok – ez az attitűd az alapja az egymáshoz való viszonyulásnak. Néha, amikor szükségét érzem, pedagógusként foglalkozom velük, bár tudom, hogy egy koreográfusnak nem ez a legfontosabb feladata, s talán nem is ez a legelőnyösebb tulajdonsága. De számomra most is, mint mindig első szempont, hogy érző lényekkel, emberekkel dolgozom. A közös munka? Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy igazából én csak közvetítek, hagyom, hogy az elképzelésem elérjen és hasson rájuk, legyen idejük elgondolkodni rajta - de a végeredményig az ő izzadságukon, verítékükön keresztül jutunk majd el.

Egy mondatban: ki Furik Rita, a nő, az ember, a koreográfus-rendező?

Nem egy befejezett jelen vagyok, hanem egy állandóan változó ember, aki elsősorban jó szeretne lenni, olyan, aki folyamatosan figyeli az életet, az embereket és igyekszik felnőni a rászabott és nem csak önmagáért való feladathoz.