Eltűnő mesterségek nyomában: a fotográfus
MEGOSZTÓ
Tweet
Óraátállítás: utoljára ugrálhatunk az időben
Az Európai Unió megszavazta, hogy az idei lesz az utolsó...Tökös gazda: nyolcan hozták fel a kertből
Az első két kísérlet sem volt semmi, harmadszorra...Szeretjük, ha ellátják a bajunkat
Tudjuk, hol süttetted a hasad a nyáron, és azt is, hol...fotó: Kakasy Botond
ÍRTA: KAKASY BOTOND
A fotózás nem kihaló mesterség, de a fotográfia, a régi üveg, illetve filmes előhívások, a mini laborok egyre inkább a múlté. Id. Kováts István 1903-ban, Ferenczy Lukáccsal, az akkori elismert udvarhelyi fotóssal társulva működetett stúdiót. Nem sokkal később, kifizetve társát, egyedül fejlesztette tovább a családi vállalkozást és a műtermet.
Ezt a kis vállalkozást most a negyedik generáció veszi át, ahol a mesterség apáról fiúra szállt. Idősebb és ifjabb Kováts Árpád vezeti jelenleg a műtermet, mely családi vállalkozás jellegét továbbra is megőrizte. Ma is minden családtag kiveszi a részét a munkából. A műterem előterében otthonos a hangulat: Árpád édesanyja felveszi a rendelést, felvágja a fényképeket, és közben az előtér sarkában rajzoló unokára is ügyel.
Egy szobával bennebb villognak a vakuk. Amíg az apa készíti a képeket, fia már az előző rendelés utómunkáját végzi. A műterem mellett a stúdióban a modern kor technikája is jelen van. Teljesen berendezkedtek a mai követelményeknek és minőségnek. A digitális fotózás eszközei mára szinte teljesen forradalmasították a régi technikát, de ne írjuk le teljesen a múltat. A múlt századi Udvarhely és környékének vizuális történelme itt a falak között várja, hogy újból napfényt, vagy inkább az előhívő fényét meglássa.
A két Kovátscsal a régi műteremben beszélgetek. A történelmet szinte a levegőből lehet beszippantani, a régi tárgyak, a hatalmas fotómasinák, korabeli fotósmagazinok visszarepítenek az időben.
Árpád tudomása szerint ez az egyetlen működő napfénytetős műterem Európában. És itt nem csak az egyetlent emelném ki, hanem, ami talán még ennél is fontosabb, hogy működő.
Felidézzük miként is készültek régen a családi portrék vagy egyéb, a korra jellemző fotók. Beindítjuk az elfeledett masinákat, előtérbe toljuk az ezerkilencszázas években Bécsből hozatott háttereket, és pillanatok alatt naprakésszé válik a stúdió.
Árpád bácsi elmeséli, hogy régen úgy történt, hogy bejött az ügyfél, átöltözött és előkészült a fotózásra. Ezután valamelyik felmenője beállította a legelőnyösebb pozíciókba és elkészítette a képeket. Ez egy fényérzékeny negatív film volt. Ezután, ügyelve arra, hogy ne érje fény, átvitték az előhívóba. Itt a megfelelő vegyszerekben áztatták a fényérzékeny filmet végül „fixálták", hogy többet ne reagáljon a fényre, majd kimosták belőle vegyszereket.
Ha megvolt a negatív, akkor következhetett a retusálás. Korábban egy fotósnak komoly grafikai és rajzolási tudással kellett rendelkeznie, ugyanis a negatívon kijavították a testi hibákat, eltüntették a ráncokat. Sőt, az idősebbik Kováts megjegyezte, hogy olyan is volt, hogy fogat kellett pótoljanak.
„Egyszer egy friss házaspárnak úgy kellett képet készítenem, hogy nem volt fotós a lakodalmukon, és a műterembe sem jöttek be. Végül egy meglévő fotóra retusáltam rá a pár igazolványképét. Több mint egy hónapot dolgoztam vele, hogy tökéletes legyen. Végül a megrendelőnek az volt a problémája, hogy nem olyan ruhában voltak a mennyegzőn, mint a képen látható. Erre én a képet kettétéptem és közöltem: fotós vagyok, nem varázsló. Persze a kép árát nem vettem el." – emlékszik vissza mosolyogva.
A retusált negatívot nagyítóberendezéssel vetítették a fényérzékeny fotópapírra. Ezt ismét a negatívhoz hasonlóan vegyszeres edényekben kezelték, majd a fotós újból retusálta. Az első színes képeket szintén a fotós festette ki a három alapszínből általa kikevert színezékkel.
Ahogy a fotográfia mozzanatait követem figyelemmel, úgy haladunk, egyik szobából a másikba s legvégül visszaérünk az első terembe. A beszélgetést a fiatalabb Kovátscsal folytatom, akinek, mint jogutódnak, komoly tervei vannak a műteremmel. A múlt század vívmányai, a mai kor technikája, mind jelen vannak e falak között.
A több száz dokumentációs és egyéb, eszmei értékű kép felbecsülhetetlen, amit meg kell mutatni az embereknek. Ezt Árpád is felismerte, s most a műteremből egy fotótörténeti múzeumot szeretne kialakítani. Egyébként az általam is bejárt termek és műszerek ma is megtekinthetőek.
Egy másik érdekesség, hogy a katalogizált, korabeli negatív adatbázisból elő lehet hívatni az itt készült régi képeket családtagjainkról. Elég, ha tudunk egy évszámot, hogy mikor kapták lencsevégre az illetőt, és még a régi sérült fotónkat is újra előhívattathatjuk.
„A mostani igények kielégítése mellett akár a régi technikával is bármikor tudunk korabeli képeket készíteni. Szeretnénk kicsit visszahozni a régi idők hangulatát és korabeli technikával ugyanolyan körülmények között fotózni az érdeklődőket. Ez a technika Európában párját ritkítja és sajnos, egyre inkább a múltba vész." – mondja a fiatalabb Kováts.
„Ma már az igények sem olyanok, mint régen, sőt a szokások is nagyon megváltoztak. Régen az emberek eljöttek és készíttettek magukról és a családjukról, vagy a nagyobb családi eseményekről fotót. Ma már ez teljesen eltűnt. A hobbi digitális fényképezőgépekkel megörökítik az ilyen eseményeket, ami nem baj. Csak arra nem gondolnak, hogy amikor elő kell venni valakiről egy rendes fotót, akkor nem lesz. Ha megnézzük, az elhalálozásai rovatot, sokszor írja, hogy élt 86 évet, és ki van téve egy legénykori képe." – hívja fel a figyelmemet id. Kováts Árpád
Az igazolványképek, a fényképes bögrék és párnák folyamatosan készülnek, amíg ott vagyok. Tovább én sem akarok lábatlankodni, így a környék legrégebbi műterméből kilépve egy darabka múltat hagyok ott, és egy adag élményt hozok el. Fotózni lehet, de fényképet készíteni tudni kell.
Hozzászólások | Szabályzat |
|
|