Helyenként még havas az út széle, de a nap már jó meleget süt, ahogy kanyargózunk felfelé a hegyre, a kolostorhoz. Bár az egykori kaolinbánya rozsdás maradványai szomorítják a tájat, érződik azért, hogy van még itt élet: több kapuban vagy nyaraló előtt beszélgetnek az emberek a verőfényben, gyerekek is vannak.

A pálosokat rövid érdeklődés után megtaláljuk. A felújított fakápolna mögötti házban Bátor Botond atya fogad bennünket.

Hargitafürdőn 2014 óta működik a rendház, jelenleg három szerzetessel, Barnabás, Rezső és Botond atyák személyében.

Munkaeszköz a motor is

A szerzetesek látogatásunk előtt egy nappal érkeztek vissza egy lengyelországi zarándoklatról, ahová kivételesen az áprilisi havazás miatt nem motorral, hanem autóval mentek.

A Częstochowa-i zarándokhelyre közel tíz éve rendszeresen jár a pálos rend motoros közössége, világiakkal együtt.

Kiderül, Botond atya már szó szerint régi motoros, már azelőtt bejárta Erdélyt két keréken, hogy jogosítványa lett volna, még a nyolcvanas évek kezdetén, utasként.

– Zötykölődős utakon jártuk végig a városokat: Kolozsvárt, Csíkszeredát, Gyergyószentmiklóst – meséli. Az első motorkerékpárt 1990-ben vásárolta, miután megszerezte a jogosítványt hozzá, de mivel ugyanebben az évben lépett be a pálos rendbe, egy darabig nem sokat robogott bőrzekében.

Botond atya azt mondja, számára elsősorban munkaeszköz a 16 éves Yamaha FJR kerékpár, amit most használ. Csak úgy nyeregbe ülni és motorozgatni nem nagyon van ideje. De ha el kell valahova menni papként motorral, akkor az munka és kikapcsolódás is egyben.

Bár nem tartja magát különösen jó motorosnak, a lábtartó koptatásnak – ahogy ő nevezi – elég nagy híve. Ez azt jelenti, hogy szereti a kanyarokban annyira megdönteni a járművet, hogy a lábtartó súrolja az aszfaltot. Van ennek egy külön élménye, ahogy a motor ráfekszik az útra – mondja mosolyogva.

A száguldozás vagy a végsebesség próbálgatása számára nem kaland, inkább a környezetet figyeli utazás közben: ami nagyon szép, hogy ha motoron megy az ember, teljesen másképp éli meg a körülötte levő világgal a kapcsolatot, ahogy látja az erdőt, a fákat.

A jó motor viszonylag csendes is, ami azt jelenti, hogy zúg a motor, a szél, és a sisak a fejemen van, de így is lehet hallani a madarakat időnként. Ennek van egy különös hangulata, ami magával ragad.

Meg szoktak lepődni

– válaszolja, amikor azt kérdezem, hogyan reagálnak az emberek, amikor sisakban érkezik misézni valahová. Volt már olyan, hogy nem akarták beengedni a sekrestyébe. Nehezen hitték el, hogy én leszek az a pap, aki a búcsús misét fogja bemutatni – meséli.

Örüljenek, hogy maguknak rendes plébánosuk van – ezt az egyik lelkipásztor mondta a híveinek, amikor Botond atya egyik alkalommal megérkezett a plébániájára a „fenevaddal".

„A papok nem emberevők"

De általában pozitív a fogadtatás, és a tapasztalat azt mutatja Botond atya szerint, hogy motorosként könnyebb közel kerülni az emberekhez, mint papként: ha motorral érkezünk meg valahová, és elkezdünk beszélgetni, rögtön minden a realitás talajára kerül.

„Az egy elfogadási közeg, amelyben könnyebben el tudom mondani az embereknek, amit szeretnék, mintha pálosként mondanám. Érzik azt, hogy a papok nem emberevők. Egyik alkalommal mondta valaki, hogy ő nagyon eltávolodott Istentől, elkezdett motorozni, de azt nem gondolta volna, hogy a motor fogja visszavinni a hitéhez. És amikor ilyen visszajelzések vannak, úgy érzem, hogy érdemes" – mondja a pálos atya.

Az ehhez hasonló élmények és tapasztalatok hívták életre a MotorkerékPálosok közösséget, akik már tíz éve róják az utakat – nem csak vallásos lelkületben.

Az egész akkor kezdődött, amikor 2002-ben Botond atya Pécsett néhány rendtársával együtt a praktikusság kedvéért motorozni kezdett. Felfigyeltek rá az emberek, elindult már valami, de egy balesetben megsérült a motor, el kellett adni.

Néhány év múlva újra lendületet vett a kezdeményezés, 2008-ban szervezték az első motoros zarándoklatot Pálosszentkútra, illetve azóta több helyszínre is, mint például Mátraverebély, Máriapócs, Mariazell, Celldömölk.

Ismét divat zarándokolni

Botond atyán kívül még Barnabás, Rezső, Attila atyák, és László testvér ül rendszeresen nyeregbe. A MotorkerékPálosok életéről és programjairól ezen a honlapon, és a Facebook oldalukon számolnak be.

Útjaik során egykori vagy most is működő pálos kolostorokat látogatnak meg, de nem csak a vallásos indíttatású zarándokokat vagy motorosokat várják.

Senkinek nem akarjuk a katolicizmust nagy kanállal lenyomni a torkán – mondja Botond atya – de a túrákon egy-egy megállónál lelki táplálékot is kaphatnak a résztvevők, ha igényük van rá.

Igyekeznek olyan eszközöket keresni, amelyek a ma emberét megérintik. És a zarándoklat ilyen – magyarázza a szerzetes. Nem csak motorral, vonattal is szerveznek zarándokutakat Lengyelországba, közel ezer résztvevővel. Útközben lehet elmélkedni, gyónni, beszélgetni a papokkal.

– A gyalogos zarándoklat is reneszánszát éli, ezért hoztuk létre a Pálos70 nevű teljesítménytúrát Budapest és Márianosztra között – folytatja. Ezeken keresztül próbálunk megszólítani olyan embereket is, akik nem vallásosak.

A szerzetesi hivatás másik része nem annyira hangos, mint a kipufogócső. A közösségi életnek megvannak a maga nehézségei, a pálosoknak is meg kell tanulniuk egymással együtt élni.

A pálos szerzetesrend megalapítása Boldog Özséb nevéhez fűződik, és mivel ez az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, egyféle misztikum is övezi - ismerteti a történelmi adatokat Bátor Botond.

 

Az egykori esztergomi kanonok 1250-ben szervezte közösségbe a szemlélődő életmódot folytató remetéket, majd miután a rend pápai jóváhagyást kapott, Európa más országaiban is terjeszkedni kezdett. Lengyelországban például az 1300-as évektől kezdve napjainkig folyamatosan jelen vannak a pálosok.

 

A történelem során több alkalommal is megszűntették, vagy megcsonkították a rendet. Az alapítás után nem sokkal a törökök lerombolták a kolostorokat. A barokk korban újra erőre kapott, de 1786-ban II. József feloszlatta az összes szerzetesrendet az országban. Az 1934-es Magyarországra való visszatelepedés után húsz évvel a kommunista vezetés ismét betiltotta a működésüket.

 

A pálosok közössége egyféle visszavonuló, szemlélődő életmódot folytat. A középkorban gazdálkodással próbálták fenntartani magukat, vízimalmokat és halastavakat is működtettek, gyógynövénytermesztéssel foglalkoztak, ennek a nyomai most is fellelhetők helyenként. Erdélyben többek között a háromszéki Ilyefalván maradt meg a szerzetesrend öröksége tárgyak, harang, vagy könyvek formájában.

 

A gazdálkodás a mai napig életük része. Itt, Hargitafürdőn kevesebb a lehetőségük rá, de Magyarországon vannak földjei a rendnek. Elmondása szerint az ottani szolgálata alatt Botond atya is végzett kétkezi munkát, traktort vezetett, füvet nyírt.

A család is közösség, ám ahhoz viszonyítva a szerzetesi lét abban más, hogy míg a házasságban adott a kölcsönös szimpátia, szerelem és a vérségi kötelék, a rendházban talán olyanokkal kell együtt élni, akik nem annyira szimpatikusak – magyarázza Botond atya.

A kapcsolatteremtés, közösségépítés szempontjából rendkívül fontos, hogy jól kommunikáljunk, megtanuljuk, hogy mit szabad kimondani, mit kell elviselni. A közösségen belül szembesülnünk kell azzal, hogy a szeretet fontosabb, mint az én igazságom, és az egység fontosabb, mint az én okosságom – folytatja.

Mit dolgozik egy remete?

A másik nagy kihívás a szigorú napirend szerinti életvitel. Minden reggel hat órakor imával kezdik a napot, délután háromnegyed ötkor ismét imára gyűlnek össze, utána szentmisén vesznek részt, és rendszerint együtt is étkeznek a szerzetesek.

A közös programokon kívül a szerzetesi ház, a templom meg a temető rendbentartása, a fűtés biztosítása, kertészkedés az atyák feladata. A helyi kétszáz fős közösségnek igyekeznek különböző programokat szervezni, a gyerekeknek kirándulásokat, sakkversenyt, táborokat, az asszonyoknak közös áfonyaszedést.

Időnként vendégeket, csoportokat is fogadnak Hargitafürdőn, a közeli plébánosok munkáját is segítik. A nagyböjtben Botond atya lelkigyakorlatokat tartott, Rezső atya pedig a csíkszeredai kollégisták lelki gondozását vállalta, ezért heti rendszerességgel oda jár.

Az itteni emberek, bár nem mind katolikusok, szeretettel fogadták a szerzeteseket.

Nagyon vártak minket – emlékszik vissza az atya. Úgy látja, a székelyföldiek lényegesen vallásosabbak, mint például a magyarországi magyarok, de ugyanakkor van egy óriási igényük is arra, hogy a tradicionális vallásosságukból kivetkőzzenek, és mély meggyőződéssel higgyenek.

A pálosok nyitottak a további terjeszkedésre is Erdélyben – tudtuk meg – de ehhez fontos lenne, hogy új tagok lépjenek be a rendbe.

A saját szerzetesi elköteleződésére Botond atya úgy emlékszik vissza, mint egy heuréka-szerű pillanatra. Azt mondja, nem szeret sokat hezitálni egy döntés előtt, és ez akkor is így volt, amikor a kötelező sorkatonaság után megismerte és be is lépett a pálosok rendjébe.

A katonai szolgálat alatt rájött, hogy szüksége van a szigorú napirendre, de mellette a kontemplatív szellemi közösségre is, amelyet a pálosok között talált meg. Úgy fogalmazott: éreztem, hogy ott a helyem közöttük.

Korábban Budapest egyik legismertebb látványosságánál, a Gellért-hegyi Sziklatemplomban tartományfőnökként szolgált, de a nagyvárosi zsongás zavarta. Régóta vágyott egy ilyen nyugodtabb környezetre. Reméli, minél tovább Hargitafürdőn maradhat.