Kisgyermekes szülőként szinte naponta szembesülünk olyan helyzetekkel ajándékozások kapcsán, amelyek elgondolkodtatnak, és akár próbára is teszik ítélőképességünket. Dimén-Varga Tündével válaszokat kerestünk néhány mai szokással kapcsolatban.

Van-e jó vagy rossz ajándék a gyereknek?

Persze. Egyrészt az a jó ajándék, amire vágyik a gyermek, másrészt, ami nem leszabályozza a fantáziáját, hanem abban segít, hogy az kiteljesedjen. Erre legalkalmasabbak a legegyszerűbb játékok, amelyekbe beleviheti a gyerek a saját személyes fantáziáját, és nem egy előre meghatározott kereten belül mozog.

Például sokkal jobb egy egyszerű építőkocka, a legóból az alapok, vagy olyan egyszerű babaház, amit be lehet rendezni szülői segítséggel, mint egy olyan, aminek minden eleme készen van, és már a fantáziának nem sok tere van. Ezzel nagyjából azt is elmondtam, milyen a nem jó ajándék.

Tehát a túlzottan kidolgozott, komplex játékok, mint például a kislányoknak szánt síró, beszélő, pisilő babák. A legó önmagában egy igen kreatív játék, mivel hosszú éveken keresztül folyamatosan bővíthető.

Mi van akkor, ha a gyerek nem ilyen játékra, hanem az agyonreklámozott és igen drága babákra, figurákra vágyik, aminek valójában a nevét és a reklámját fizetjük meg? Meg lehet-e magyarázni a gyereknek a különbségeket? Hogyan közelítsük meg ezt a kérdést?

Szerintem elsősorban a saját példánkon keresztül. Ha én nem vagyok a reklámokban hirdetett újdonságok rabja, és nem folyton azt vásárolom magamnak, a családnak, amit ott megláttam, akkor, ha nem is rögtön kisgyermekkorban, de előbb-utóbb kialakul a gyerekben is a kritikai szellem.

Ehhez persze az is kell, hogy beszélgessünk ezekről otthon, hogy ne higgyen el mindent, amit a tévében lát. Azt gondolom, hogy a gyerekekre folynak rá a reklámok, és az nem a gyerek dolga, hanem a felnőttek felelőssége, hogy egyáltalán mit engednek látni.

A felnőtt felelőssége, hogy kikapcsolja-e a tévét, ha reklám megy, vagy, hogy elbeszélget-e vele arról. Én azt gondolom, ha nincsenek nagy hiányállapotok a szülő-gyerek kapcsolatban, akkor úgysem a tárgy lesz a rettentően fontos, hanem az, hogy ajándékot kap.

Nyilván karácsonykor vagy szülinapkor törekszünk arra, hogy azt az ajándékot kapja a gyerek, amit szeretne. De előtte azért éreztessük, hogy van egy várakozási periódus, amikor megbeszélhetjük vele ezeket a dolgokat, és ha lehet, arra tereljük a vágyakat, ami az egész család szemléletének megfelel. Van erre lehetőségünk, kisgyermekkorban a szülőnek mégiscsak nagyobb szerepe van, mint a kortársaknak.

Félünk a saját gyerekünktől azzal, hogy teljesítjük minden kívánságát?

Félünk a gyerekünk negatív érzelmeitől, mi van akkor, ha csalódik, ha kiborul, ha elromlik ettől a köztünk lévő kapcsolat. Holott nem attól lesz jó egy kapcsolat, ha azonnal minden egyes kívánsága teljesül. Ha így járunk el, azt látjuk, hogy pillanatnyilag örül a gyerek annak az ajándéknak, de lehet, hogy öt nap múlva ott hever a sok száz játék között, és senkit sem érdekel az egész.

Ha pedig nem kap folyton ajándékokat, és ráérez arra, hogy érdemes várakozni valamire, akkor sokkal fontosabb tud lenni számára ez az ajándék.

Nagy gondban vagyunk például a várakozással mi felnőttek is. Nem tudunk várni, és megadunk mindent azonnal, ha nem is magunknak, de a gyerekeinknek. Úgy érezzük, hogy ettől vagyunk jó szülők, holott nem. Türelemre, a várakozás értékére kell, hogy tanítsuk a gyerekeinket, ez a mi dolgunk. Már ott tartunk, hogy felnőtt egy generáció, aki nem tud várni. Látjuk ezeknek a káros hatásait is, amikor mindez akár a munkánkban vagy szociális kapcsolatainkban is alkalmatlanná tesz.

Hogy tudom megmagyarázni a gyerekemnek, hogy egyrészt pénzem sem lenne rajzfilmhősös, drága cuccokra, amik a társainak vannak, másrészt nem is tartom helyesnek azok megvásárlását?

Szerintem az a szülő van bajban, aki nem tud elég minőségi időt fordítani a gyerekére, és akkor bejönnek az apró vagy nagyobb ajándékok pótléknak. Ez az, ami igazán káros: igaz ugyan, hogy a héten egyáltalán nem tudtam veled foglalkozni, mert dolgoztam, de megveszek neked gyorsan valamit. És azzal, hogy per pillanat örül a gyerek, azt hisszük, hogy kárpótoltuk őt.

Ezzel egy olyan világlátást alakítok ki a gyerekben, hogy az emberi kapcsolatok, az érzelmek pótolhatók. A gyerek, ahogy nő, egyre frusztráltabb lesz, és egyre nagyobb dolgokat fog kérni, sőt egyre hálátlanabb is lesz.

Ezáltal tehát később torzulhat az értékrendje. Milyen hatással lesz később a minőség iránti igényére például a sok pufis kacat?

A gyerek úgyis leveszi azt, hogy mi mit gondolunk erről az egészről. Azt gondolom, egy kisgyermeknél nem elvágólag kell szembemenni azzal, amit ő akar. Néha megveszem neki, de elmondom, milyen vacak, ami benne van, a pufi is, az ajándék is. Veszek helyette egy jobb minőségűt, hogy lássa a különbséget. Megpróbálom elmagyarázni a reklám jellegét, az óvodáskorú gyermek is meg fogja érteni a lényeget. Ha ragaszkodik hozzá, megvehetünk egyet-egyet, de ne csináljunk ebből rendszert.

Ha a család ragaszkodik ahhoz, hogy nem vesznek meg minden bóvlit, csak azért mert hirtelen megtetszett, csak azt, amire valóban szükségünk van, akkor előbb-utóbb az idő meghozza az eredményét is. Nyilván, néha azt is megengedjük magunknak, amire vágyunk, de ha nem impulzív vásárlóként viselkedünk, egy idő után azt látjuk, hogy a gyermek is szelektálni fog.

Mit gondolsz, könnyen 'jó' fogyasztót nevelünk a gyerekünkből azzal, ha minden egyes vásárlásunk alkalmával kap valamit a gyerek is a polcokról? Válhat ettől függővé a gyerek?

Néhány gyereknél megeshet, hogy ez lesz a következménye. De ez megint nagyon sok mindentől függ: a családi viszonyoktól, attól, hogy mi hogy élünk, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a dolgok az életünkben. Ha ez az örömforrás az életemben, ha meglátok egy akciót, és rögtön rohanok vásárolni, akkor elképzelhető, hogy a tárgyak fontosak lesznek. Ezek persze csak pillanatnyilag fontosak és lehet, hogy két hét múlva már semmi értelme az egésznek.

Hogyan érjük el azt, hogy a gyerek ne toporzékoljon a bolt közepén? Ez is attól függ, hogy neveljük egész pici korától?

Egyrészt igen, másrészt személyiség függő is, ki hogyan fejezi ki a frusztrációját. De azt gondolom, hogy nem nagyon van szülő, aki ne találkozott volna azzal, hogy a gyereke a leglehetetlenebb helyzetben ne toporzékolt volna valamiért egy bolt közepén. Részben kivédhetjük azzal, hogy lefektetjük a szabályokat: elmondjuk a gyereknek, hogy elmegyünk vásárolni, és azt vesszük meg, amire szükségünk van.

Írunk egy listát is, és a sor végére odateszünk esetleg valamit, amit a gyermek szeretne. De ennek nem kell feltétlenül játéknak lennie, hanem, ha épp a banánt kívánja, akkor az kerüljön fel a listára. Ha nagyon irreálisnak tűnő kérése van a gyereknek, elmagyarázzuk neki, hogy ezt most nem lehet, de jön a szülinap, karácsony, és megírjuk a kívánságot a Mikulásnak, angyalnak stb. Ezzel tudjuk terelgetni egy kicsit.

Nem mondom, hogy ezzel biztosan kivédjük a hisztit, de akkor viszont ott, helyben kell ezzel kezdenünk valamit. Például úgy, hogy nem feltétlenül dőlünk be a műsornak. Nálam például alapszabály volt, hogy hisztivel semmit nem lehet elérni. Azt gondolom, hogy néhány ilyen műsor után, amikor látja a gyerek, hogy nem vezet eredményre, ezt abba is fogja hagyni. Túl nagy erőbefektetés neki a semmiért.

Ezek szerint néhányszor vállaljuk fel a kényelmetlen helyzetet?

Nincs is más lehetőség. Azért hogy öt perccel hamarabb véget érjen, nem érdemes össze-vissza vásárolgatni mindent, és legközelebb még nagyobb is lehet a hiszti.

És mi van akkor, ha nekem van egy helyesnek vélt értékrendem, de a nagyszülő másképp látja a dolgokat? Maradjon nagyszülői kiváltság, hogy megvehet mindent az unokának, vagy terelgetnünk kell őt is?

Ha jó a viszony, akkor nyilván beszélgessünk el vele, hogy mi hogyan látjuk ezeket a dolgokat, de azt is el kell fogadnunk, hogy a másik embert nem mi irányítjuk. Hacsak nincs olyan extrém dolog, mint az például, hogy egy óvodáskorú gyereknek okostelefont vesz a nagyszülő, akkor nincs is nagyon más lehetőségem, mint hagyom. Ha viszont ilyesmit kap az unoka, közbeléphetek azzal, hogy rendben van, de most még nem kaphatja meg a gyerek, és eltesszük későbbre.

Bízom benne, hogy szülőként mégiscsak én vagyok az elsődleges, én töltök a legtöbb időt vele, és én vagyok a legnagyobb hatással rá. Még akkor is, ha vannak megingások és kisiklások a gyermek részéről, mert ez nem tart örökké. Ha például megszeret egy olyan zenét a gyerekem, ami nem a mi családunk ízlését tükrözi, az nem azt jelenti, hogy egész életében ilyen ízlése lesz.

Ha már szó esett a multimédiás eszközökről, milyen kortól ajánlanád azokat, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy milyen kortól lehet a gyerekekkel megismertetni azokat?

Én azt látom, bármi legyen is az ajánlás, az mindig eltér az általános valóságtól. A mai kisgyermekek többsége kapott a kezébe már okos telefont, táblagépet, amit nyomogat. Egy csomó mindennel már ekkora korban szembesülnek. Ez nem is baj addig, amíg a szülő ezt nem maga helyett adja, és tudja kontrollálni, hogy mikor, mennyit és mit.

Akkor van baj, ha a gyerek ezt sajátjaként kapja meg, mert akkor kicsúszik a kezünkből az ellenőrzés. Ez kisiskolás korban nagyon nem lenne jó, kamaszkorban mondhatjuk esetleg azt, hogy jó, ez a tiéd. Ha viszont úgy gondolunk ezekre az eszközökre, hogy szüksége van-e a gyereknek rájuk, akkor azt mondom, semmilyen szempontból nincs. Mi felnőttek nem akarjuk, hogy lemaradjon valamiről.

Ha mobiltelefont veszünk kisiskolás korban a gyereknek, az is inkább a saját megnyugtatásunkra történik, nem? Hogy bármikor, bármilyen helyzetben el tudjuk érni a gyereket...

Igen, de ma már ez oda vezetett, hogy az iskolában nem telik el egy olyan felmérő, hogy a gyermek ne telefonáljon azonnal a szüleinek, hogy mi az eredménye. Nagyon ijesztő, hogy nincs meg bennem az a képesség, hogy ki tudjam várni, amíg hazaérek, még akkor is, ha rossz az eredmény. És ez megint a várakozásról szól, ebben nagy hiányosságaink vannak.

Ezt neveljük a gyerekeinkbe is, hogy nem kell várni, azonnal történjen minden. Ez az érzelmi inkontinencia. Közben meg elvesz az a képességünk, hogy az érzelmeinkkel bánni tudjunk. Pedig egy rossz jegy kapcsán lehet, hogy három-négy órát szomorkodom, de annak értelme van, mert egy kicsit megdolgozza a lelkem az élményeket.

Nagy divatja van manapság annak, hogy a szülinapos gyermek szülei meghívják az egész osztályt a szülinapi zsúrra. Ha mi nem feltétlenül akarunk később ilyen nagy bulit csapni gyerekünknek, és a zsebünk sem engedi meg a szinte hetente történő ajándékvásárlást, mit tegyünk, hogy ne legyen sértődés belőle?

Nem akarom a pedagógusok felé terelni a felelősséget, de azt gondolom, érdemes lenne egy-egy szülőértekezleten felvetni a témát, hogy megbeszélhessük, ki mit gondol erről. Egyébként ez egy irreális dolog: a felnőtt életünk sem erről szól, hogy, amikor meg akarunk ünnepelni valamit, meghívjuk az egész munkaközösséget. Válogatunk.

Az emberi kapcsolatok fontosságát jelzi, hogy nem akárki a barátom, nem akárki áll közel hozzám. Ezt pedig el kell tudnunk viselni, és a gyerekünket is erre kell terelgetni, nevelni, hogy nem vagyunk egyformák. Vannak, akik számunkra nem annyira fontosak, és vannak, akik számára mi nem jelentünk sokat.

Nem lehet, hogy a szülő a maga módján jó szándékkal így próbál minél több barátot szerezni gyerekének?

Lehet erről is szó, de az is megeshet, hogy így akarja megmutatni másoknak, milyen jómódban élnek. De ez nem reális, ilyenkor bevonzunk egy csomó felszínes kapcsolatot a gyerekünk számára. Nem könnyű szembemenni a trendekkel, de érdemes elgondolkodni azon, hogy mi van a dolgok mögött, és van-e ezeknek értelme.

Azt gondolom, ha mi, szülők elég bátrak merünk lenni, hogy a saját döntéseinket meghozzuk, és tudva azt, hogy a trendek mindig változnak, bízhatunk abban, hogy a gyerekeink is kicsit kritikusabban fogják azokat szemlélni. Így nem fognak mindenbe belemenni gondolkodás nélkül. A sok tehát nem feltétlenül minőségi, ez a barátok esetében még inkább igaz.

Jól döntök-e én akkor, ha az ötéves fiamra rábízom, hogy kit szeretne a szülinapi bulijába meghívni, és nem erőltetek rá valamit, ami esetleg tönkretenné az örömét?

Abszolút. Hadd döntse el a gyermek, kivel érzi jól magát. Miért kellene a saját szülinapján feszengenie, miért kellene megfelelnie valakinek? Nyilván jobban érzi magát olyanok közt, akik mellett spontán tud lenni, és nem mások irányítják. Sokszor az történik egy-egy ilyen szülinapon, hogy nem is az ünnepelt a főszereplő, és ez szomorú. Évente egyszer csak őt ünnepeljük, hogy ő mennyire fontos, és néhány gyerek meg elviszi a bulit.

És az is jó, ha a gyerekünk válogathat, végiggondolhatja, neki ki fontos, elgondolkodhat a kapcsolatain. Amíg kicsi az is megtörténhet, hogy ő elmegy annak a bulijába, akit ő viszont nem akar meghívni a sajátjába. De később, ha nagyobb lesz, már előre válogat, és ő sem megy el a nem kedvelt ismerős szülinapjára. Amíg kicsi, addig a vágyai irányítják, nehéz visszautasítani egy szülinapi meghívást, de később már jobban átlátja a dolgokat.

Találkoztam olyan esettel is, amikor a szülőnek meghatározott kérései voltak, mit vigyenek a meghívottak a szülinapra. Ez valóban segítség a meghívottnak?

Nyilván, ha közel áll hozzánk az illető, súghatunk neki, mi az, amit nagyon szeret a gyerek. De ha nagyon közeli a meghívott, az ismer bennünket és a gyerekünket, ő már talán tudni is fogja, milyen a jó ajándék. Nagyon kiábrándítónak tartom, ha egy szülő egyenesen leadja a rendelést a keresztszülőknek, nagyszülőknek, osztálytársak szüleinek, hogy mi legyen az ajándék. Nincs meg a titokzatossága, az öröm része az egésznek.

Az is kiábrándító, hogy a gyerekek manapság rengeteg ajándékot kapnak. Azt látni, hogy amikor az ötödik Mikulás-csomagot bontják, már nem is okoz igazán örömet nekik. Csak taposnak a rengeteg édességen és csokoládén, mert felfoghatatlan számukra, hogy egyszerre ilyen sok mindent kapnak.

Egy-kettőnek még örülnek, de a többinek már nem. Valahogy nekünk, felnőtteknek kellene megértenünk, attól, hogy valamilyen viszonyban vagyok azzal a gyerekkel, nem feltétlenül kell ajándékot adni, mert nem lesz meg az értéke.

A másik, amit tapasztaltam, hogy nagyon gyakran szülinapra ajándékutalványokat adnak gyerekeknek. Ez mennyire jó ötlet kisgyermekek esetében?

Azt gondolom, az utalványoknak kamaszkortól van esetleg értelme, amikor már nem biztos, hogy eltaláljuk a gyerek ízlésvilágát, vágyait. De az ajándéknak nem csak a megajándékozottról kell szólnia, hanem rólam is, aki adom, a mi viszonyunkról is. A gyerekeimet is mindig arra biztatom, hogy találjuk ki, hogy minek örülnének.

Nyilván nem fogok olyant vásárolni, ami teljesen ellentétes az elveimmel. A jó ajándék rólam is szól és rólad is, a kapcsolatunkról, fontos, hogy ezt tükrözze. Az ajándékutalvány ilyen szempontból azért sem jó, mert az egy darab papír a gyerek számára. Annak egy óvodás gyerek nyilván nem tud örülni, mert neki konkrét, kézzel fogható dologra van szüksége. Hogy holnap majd megvehetjük belőle, amit szeretne, az távoli, nem érti meg.

Ami pedig a legfontosabb, hogy elvész a varázs, már nem is tűnik annyira ajándéknak, hogy én megyek el megvásárolni azt. Az ajándéknak van egy meglepetés, egy titok része. Amíg kibontjuk, tele vagyunk izgalommal. Ez az ajándékutalvánnyal teljesen megszűnik.

Azzal, hogy minőségi együttlétet szervezünk a gyermekünknek, tudja-e ezt ajándékként értékelni a gyermek?

Igen, de nyilván nem úgy, hogy konkrét ajándék helyett adom. Ha valamilyen alkalom van, akkor nagyon fontos, hogy ne abban merüljön ki az ünneplés, hogy átadom az ajándékot, felvágjuk a tortát, és tíz perc alatt letudtuk az egészet. Tudjunk egymásra időt szánni.

A téli vakáció után, amikor visszajönnek a gyerekek, kérdezés nélkül mindig elmesélik, hogy mit hozott az angyal. Olyan szomorú hallani, hogy egy-egy játék, aminek annyira örült, a dobozban maradt, mert nem volt idő kipróbálni. Most már okosabb vagyok, és meg sem kérdezem, hogy játszott-e vele, hacsak ő nem meséli el magától. Sokszor történik ez meg, hogy igaz ugyan, hogy szünidő volt, szabadság volt, de nem jutott idő egy-egy társasjátékra, meséskönyvre. De ajándékoktól függetlenül is legyen időnk egymásra.

E nélkül mind jöhetnek az ajándékok, mert az úgyis csak per pillanat jelent örömet, és utána jön a következő vágy. Ez lenne a lényeg, hogy időt szánunk egymásra, és nem veszünk el valahol az ünnepekre való készülődésben ott, hogy szaladunk az ajándékok után. A végén pedig már úgy elfáradunk, hogy nincs energiánk játszani a gyermekkel.

Én úgy emlékszem vissza, hogy a legmeghittebb pillanatok közé tartozik, amikor a gyerekünk megkap egy ajándékot, kibontjuk, összeszereljük a kisvonatokat, és órákig a szőnyegen mászunk, játszunk velük. Ilyenkor nincs telefon, nincs tévé, számítógép, és valahogy mintha megállna az idő. Erre a fajta időmegállításra lenne szükség tulajdonképpen. Ez a téli időszakban adná is magát, hogy úgy legyünk együtt, ahogy szükségünk van erre. Összebújva, játszva, beszélgetve, akár együtt mesét nézve.

A rohanós hétköznapokban, hogyan oldjuk ezt meg? Jó-e az esetleg, ha kitűzünk egy-egy délutánt, amikor csak a gyermekünkre figyelünk?

Persze, de jó lenne, ha nem kitűzni kéne egy-egy időpontot, ha nem egy órarendbe illeszthető dolog lenne. Az lenne a világ legtermészetesebb dolga, ha úgy vagyunk együtt, miután hazamentünk az oviból, iskolából, hogy az nem egy program. Ha, mondjuk, sütünk együtt valamit, elvégezzük a napi teendőinket, de közben beszélgetünk, leülünk megpihenni, az advent időszakában esetleg készítünk egy kis díszt.

Ez olyan fontos lenne, hogy ne csak arról szóljon a várakozás időszaka, hogy kivesszük a csokit az adventi kalendáriumból. Szóljon valami olyanról, amiben közösen részt tudunk venni. Elrejthetünk a kalendáriumba kis feladatokat, akár azokat, amit aznap meg kell csinálni. Ma képeslapokat készítünk, holnap megírjuk őket, aztán segítünk valakinek, tehát csupa olyan dolgot, ami amúgy is kapcsolódik az ünnephez. Olyan izgalmas tud lenni, a gyerekek nagyon élvezik. Hazamegyünk, végre van egy óránk, amikor ilyesmivel foglalkozhatunk. Ez nekünk felnőtteknek is fontos, hogy lelassuljunk, és félretegyünk egy kicsit mindent, ami kifele vonzana a családból.

Mit látsz fontosnak elmondani még az ajándékozás kapcsán?

Mindenképp fontos, hogy az életkornak megfelelő ajándékot válasszunk a gyereknek. Ne hagyatkozzunk arra, hogy mit ír a dobozon, mert nem feltétlenül illik a gyermekünkre az ajánlás. Ez egy nagy kudarc is tud lenni, mert lehet ugyan, hogy hétéveseknek szól, a játék, de az én hétéves gyerekem nem szeret azzal játszani. Az is lényeges, hogy a szülő ne magából induljon ki, hogy mit lát fontosnak a gyereke számára, mitől fejlődne. Valahol ebben kompromisszumra kell jutni, hogy mi az, ami hasznára válik, de neki is tetszik. Egyébként, ha egy gyereknek tényleg fejlesztésre van szüksége, az úgyis kiderül, és akkor szakember segítségét kell kérni, nem a játékgyártókra hagyatkozni. A kereskedelemben kapható fejlesztő játékok nagy részének csak a neve fejlesztő játék. Legalább olyan jó finommotorikát fejlesztő játék az is, ha otthon tésztát gyúrunk vagy gyöngyöt fűzünk például. Ehhez nem kell megvenni a legdrágább játékokat, amiket egyébként hamar meg is unnak a gyerekek, mert egy- vagy kétféleképpen lehet csak játszani.

Jó lenne, ha szülőként azt is megértenénk, hogy bár fontos a gyereknek a könyv, de nem attól jó egy meséskönyv, hogy tele van képekkel, vagy lerövidített történetekkel. Sokszor többet ártunk vele, mint amennyit használna az egész. Itt is inkább kevesebbet, de olyant válasszunk, ami valóban érték. Ha nem tudja eldönteni a szülő, melyik a jó, kérjen tanácsot, segítséget a pedagógusoktól, könyvesbolti eladóktól. A meselemezek is jók lehetnek, ha igazi, jó meséket lehet rajta meghallgatni remek színészek tolmácsolásában. Arra azonban figyeljünk, hogy ezt se magunk helyett használjuk. A mesében nem csak az a lényeg, hogy a történetet hallja a gyermek, hanem az is, hogy tőlem hallja, ahogy átmegy rajtam az egész.