A kórházi léttel kapcsolatos élménye talán mindenkinek van. Fájt az injekció, nagyképű vagy jóságos volt az ápolónő, barbár, mészáros vagy finom kezű úriember volt az orvos, véres volt a köpeny, a kaja meg ehetetlen. Nap mint nap hallunk felháborodottan elmesélt kórházi történtet, együtt is érzünk a mesélővel, hisszük is, nem is – addig, amíg oda nem kerülünk. Portálunk munkatársainak régebbi vagy egészen friss kórházi élményeit olvashatják egyáltalán nem rövid összeállításunkban. Hátradőlés, olvasás, majd – erre is lehetőség van – hozzászólásban megírja a saját történetét.

Bedő

Több kórházas élményem is van sajnos. A legszemélyesebb persze az, ami velem, betegként történt. Középiskolás voltam, amikor kivették a vakbelem nyúlványát, így néhány napra kénytelen voltam „élvezni" a városi kórház vendégszeretetét.

Frissen műtöttként én voltam az egyetlen, aki a legéletképesebb volt a kórteremben, így rám hárult az a feladat is, ha valami baj történik, akkor kirohanjak a nővérekhez. A rohanást itt úgy kell érteni, hogy mire kiértem a nővérszobába, addig akár valaki mást is beutalhattak a helyemre.

Egyik nap egy besárgult bácsit toltak be a kórterembe, akit nem nagyon látogattak a rokonok, talán nem is voltak neki. Ez azt eredményezte, hogy olyan volt, mint egy szobanövény, néha bejöttek, megnézték, hogy a perfúziója tele van-e, de mást nem nagyon tettek vele. Éjszaka nagy csattanásra ébredtem. A bácsi leesett az ágyáról, de úgy, hogy a kezébe szúrt perfúzió tűje majdnem kiszakította a vénáját. Ott feküdt a padlón, nővérek meg sehol. Az ágy feletti gombot hiába nyomtam, nem történt semmi.

Kicsoszogtam a nővérekhez, akik éppen tévét néztek és kacagva kávéztak. Műtétem helyét tartva, fél kézzel támaszkodva kértem a segítséget, mire ők rám néztek, és a szemük sarkából csak annyit mondtak, hogy megisszák a kávét, aztán jönnek.

Közben visszatántorogtam a szobába, visszafeküdtem, de nem történt semmi. Félóra is eltelhetett, amikor – nem, még akkor sem érkezett meg a felmentő sereg – ismét útra keltem. Ezúttal a szolgálatos takarítónőnek szóltam, aki másodmagával visszafektette a bácsit az ágyára. A nővérkék azóta is kávéznak, vagy tévéznek, vagy mindkettő, de, hogy nem jöttek be a szobába, az biztos.

Elődke

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egyelőre sikerült kórházi élmények nélkül leélnem az eddigi életemet. Élmények azonban maradtak, hiszen volt barátnőmet többszörös epilepszia grandmal roham után szállították kórházba életveszélyes állapotban. Mivel az első rohamok az Ivó völgyében érték, így az udvarhelyi sürgősségi osztályra érkeztünk első ízben.

Jómagam is sokkos állapotban voltam, ezért nem emlékszem tisztán a körülményekre, de érdekes és tanulságos tapasztalatként maradt meg az utunk, amit Udvarhely fele tettünk, remélve, hogy így hamarabb a mentőautóba kerül a lány. Sofőrünk, egy orvostanhallgató, nem spórolt a gázzal, mégis a lehető legbiztonságosabban vezetett. Így is volt, aki obszcén kijelentéseket ordított autónk után. Amikor viszont látták, hogy milyen ügyben járunk el, hiszen Zetelakán találkoztunk a mentővel, ugyanezen sofőröknek döbbenet ült ki az arcára. Kellemes meglepetés volt, hogy a mentőautó igen hamar megérkezett, a sürgősségi osztályon történtek kevésbé.

A ritkának számító diabetes insipidus anyagcsere-betegséggel is küzdő lánynak még az ezt kordában tartó gyógyszerét sem vették el, majd miután rájuk erőltettük, utólag kiderült, hogy nem adták be neki. Ezzel nem azt mondom, hogy további rohamot idéztek volna elő, de akármi okozta is, újra megtörtént. Mi a legminimálisabb információ nélkül álltunk a bejárat előtt, levegőnek néztek, majd el is küldtek bennünket.

Másnap a barátnőm édesanyjától értesültem telefonon, hogy Marosvásárhelyre viszik a lányt, hiszen állapota még rosszabbra fordult az éjszaka folyamán – nem mellékesen a vásárhelyi orvosok nehezményezték, hogy nagyon későn vitték oda. Én rögtön buszra ültem és Vásárhely fele vettem az utam, ahol sajnos aznap nem láthattam őt, hiszen még az intenzív osztályon volt.

Itt már jobb kezekbe került és néhány nap után meglátogathattam – nem ismert meg, beszélni és mozogni is képtelen volt. Hosszú rehabilitáció kezdődött, ami tőlem is napi több órát vett igénybe, és ahogy egyre inkább felépült a lány, egyre jobban felkavartak a kórházi állapotok. A kosztra ránézve felfordult az ember gyomra, az ápolónők mindent síri hidegséggel kezeltek. Amint stabilizálódni kezdett a lány állapota, az orvosokat a rosszullét miértje egyre kevésbé érdekelte és a CT-vizsgálatot is folyamatosan napolták. Sikerült felépülnie ugyan, de a neurológusok nem szolgáltak magyarázattal a roham okára.

Edit

Életemben kétszer voltam kórházban. Először veszélyeztetett terhesként egy hónapig, de arról nincsenek kellemetlen élményeim. A nőgyógyászati osztályt akkor nemrégiben újíthatták fel, tiszta volt és a körülményekhez képest kellemes.

Ami kellemetlen volt, az a kórházi léttel járó hajnali csörömpölés és az információhiány miatti félelem, hogy hosszú napokig, akár hetekig csak fekszem, és nem tudom, épp mi történik a babámmal. Ahhoz képest, hogy kéznél volt az ultrahang, kevésszer vizsgáltak meg.

Egyszer nagyon megszidtak, mert nem vettem be egy kiosztott gyógyszert, pedig azért tettem, mert a használati útmutatóján azt írta, hogy várandósoknak nem ajánlott. De az sem volt, akitől megkérdezni, hogy azt miért kapom. A bizalmatlanságom némileg megmagyarázza, hogy azelőtt és azután is hallottam eseteket, igaz, nem az udvarhelyi kórházban, hogy tévedésből osztottak ki nem megfelelő gyógyszert a betegnek, amit ha az illető nem vesz észre, tragikus vége lehetett volna. Például súlyosan hasmenéses betegnek hashajtót adtak.

Szóval kaptam a fejemre, állítólag anélkül a gyógyszer nélkül nem hatott rendesen a koktél. Végül megúsztuk, és egészséges kisbabám született, de az egy másik, sokkal kellemetlenebb történet. A nőgyógyászaton mind az orvosok, mind a nővérek kedvesek voltak, ha a csörömpölést leszámítjuk, és a rengeteg beszedetett diazepamot hozzáadjuk, olyan volt, mintha egy közepes panzióban pihentem volna.

A pofoncsapás akkor ért, amikor kiderült, hogy semmiféle alternatív, szüléssegítő eszközre nem lehet számítani a kórházban. Semmilyen fájdalomcsillapító módszert nem használnak, szülőágy helyett kecskén kell szülni, és a szülőkádat sem üzemelik be. Nem mintha eleve arra készültem volna, hogy fájdalomcsillapítással szülök, de a biztonságérzetem jelentősen megnövelte volna, és biztos vagyok benne, hogy kevesebb félelemmel, nagyobb bizalommal szültem volna, ha tudom, hogy adottak ezek a lehetőségek.

A szülés nagyon megrázott. Biztosan nem vagyok egyedül ezzel, hiszen mindenkinek az élete gyökeresen felfordul, amikor gyermeke születik. De voltak olyan tényezők, amelyekkel meg lehetett volna könnyíteni a helyzetet, és talán második gyermeket is vállaltam volna, ha nem kell a sok megaláztatáson végigmennem.

Úgy kezdődött, hogy a megkérdezésem nélkül rajtam mutatták be a gyakorlaton levő asszisztenseknek a beöntés helyes folyamatát. Éreztem, hogy tetőtől talpig elönt a szégyen, és minden emberi méltóságom odalesz. A sürgősségen eltűnt belőlem az életvidám, önbizalmát építgető kismama, aki magában hajtogatja, hogy meg tudja csinálni, és jó lesz minden.

Mint a leforrázott hangya, úgy támolyogtam fel a szülészetre egy szakadt hálóingben. Igazából azt sem tudtam, hol van. Úgy kezeltek, mintha tisztában lennék az elkövetkező pár nap folyamataival, csak azért tökéletlenkedem, hogy bosszantsam a személyzetet. A páromat, bár apás szülésre készültünk, csak a háromujjnyis megnyílás után, 16 órával később engedték be. Felhajtott inggel, félpucéran kellett a szívhangot mérő készülékig vándorolnom a többi vajúdó szeme láttára, mert a mellettem levő gép épp nem működött.

A vajúdás élménye az ehhez hasonló külső élmények miatt vált végül borzalmassá, nem tudtam befelé figyelni, mert az járt a fejemben, hogy nem akarom ezen a helyen megszülni a bennem növekvő életet. A testem és a lelkem összezárt. Sem az oxitocin, sem a kalcium, de még a magzatburok-repesztés sem segített. A fájások egyre ritkábban jöttek, pedig már egy napja folyt a magzatvizem. Az ügyeletes orvos alpári módon leszidott, amiért nem mentem be egyből a kórházba, amikor az első adag magzatvíz kiloccsant belőlem. Hogy miért nem? Mert este történt, és apa akart még egyet aludni.

A következő körben a mellettem vajúdó nő problémás szülését kellett végighallgatnom. A szülésznő telefonált, az orvos nem jelent meg, a mentőhelikopter valamiért Csíkszeredán keresztül ért Udvarhelyre, a baba másnapra meghalt. Sok volt a gyanús körülmény, a homályos információ az eset körül. Iszonyú tragédia. Egy sokadik babáját elvesztő, a terhesség alatt megnyomorodott nő története. Hat hét múlva az az orvos, aki a kismamának a tudtára adta a rossz hírt, nem emlékezett az esetre.

Igyekeztem ennek ellenére a saját szülésemre koncentrálni. De a testem és a lelkem nem értett egyet egymással. Nem akartam szülni. Nem ott és nem úgy.

A folyamatos vizsgálatok fájtak, az orvosom el volt utazva, a szülésznők, bár az elején nagyon kedvesek voltak, miután megtudták, hogy szeretném, ha a nőgyógyászom jelen lenne a szülésnél, éreztették, hogy nem örülnek. A nőgyógyászathoz képest a szülészetnek menekült tábori hangulata volt: régi bútorok, rozsdás eszközök stb. Az információhiány, ami a legrosszabb volt. Nem tudom, mi fog történni.

Tizenhat órával később átkerültem az apás vajúdóba, ami jóval nyugodtabb, kellemesebb volt, bár kissé hűvösebb, mint a közös. Végül a szülésznők is megkönnyebbültek, amikor beérkezett a nőgyógyász. Akkor már nem volt elég a gyereknek az oxigén, de még mindig nem voltam rendesen megnyílva. A szülésre megkönnyebbültem, ott volt az orvos, és a határozottságával meg a ténnyel, hogy van egy ismerős ember a környezetemben, meggyőzött, mese nincs, most szülni kell.

Az újszülött osztály nagyjából rendben volt. Tudtam, hogyha legalább látszólag alkalmazkodom, és nem jártatom fölöslegesen a szám, megelőzhetem a bajt. Ezt nem mindenkinek sikerült. Volt, aki magára haragította egy véletlen megszólalással, javaslattal a nővéreket úgy, hogy pokollá vált az élete, alig várta, hogy hazamehessen. Aki nem volt problémás, azzal nagyon kedvesek voltak.

Az éjjeli lámpák ki voltak égve, mind. Egész éjszaka égett a fenti villany, mert szerre szoptattunk, és nem tudtunk ugrálni, hogy újra meg újra felkapcsoljuk. Persze, senkinek nem jutott eszébe megjavítani. Ezért öt napig, hiába aludt a gyerek, nem sikerült pihennünk. A kaja jó volt, sokkal táplálóbb, mint a nőgyógyászaton.

Az ágyam három matracrészből állt, emiatt félő volt, hogy ha szoptatás közben elalszunk a gyerekkel, beszorul a matracok közé, és a derekam sem hálálkodott. Ezért egy éjszaka kivételével végigvirrasztottam a bentlétet.

Különös volt, hogy egyszer villámgyorsan megmutatták, hogy kell pelenkázni a gyereket, és azzal rám bízták. Órákig nem jött senki. A gond csak az volt, hogy a vérveszteségtől annyira legyengültem, nem tudtam felállni sem, nemhogy biztonságosan a karomba venni az újszülöttet. Addig ilyen pici babát nem is láttam, nemhogy rendezni tudjam. Úgyhogy megkértem a takarítónőt, amikor bejött, legyen szíves, tegye tisztába a kicsit. Az ő munkásságát már meg tudtam figyelni, úgyhogy a pelenkázást is tőle sajátítottam el. Cserébe vásároltam tőle, amikor megjelent a nagy zsák eladó holmijával.

Ha azt mondták, cumi kell, behozattam, kifőzettem, kifizettem a kifőzést, holott nem fogadta el a gyerek, és igazából nem is akartam, hogy cumizzon. Ha fölöslegesen erőltették a popsikrémet, felkentem. Mindenben próbáltam a nővéreknek eleget tenni, hogy ne legyen hiszti, és így nem is lett. De az információhiány, az időnkénti lekezelés és a körülmények megviseltek. De legalább felkészítettek az otthoni létre: a még nagyobb bizonytalanságra.

Arról nem is beszélve, hiába járt le a négy nap szombaton, nem engedtek ki, mert csak hétfőn van betegeltávozás. Ez már a rendszer hibája (amit emberek alakítottak ki, és ők is változtathatnak rajta). Spórolnak azon, hogy olyan betegeket is kiadnak hétköznap, akik igazából még gondozásra szorulnak, viszont azokat, akik nem szorulnak ellátásra, bent tartják csak azért, mert a protokoll szerint hétvégén nincs eltávozás.

Réka

Tavaly nyáron kétszer egy hetet „üdültünk" a kislányommal a városi kórház ötödik emeletén. Az első alkalommal szinte a sokk és a tehetetlenség kezeléseként tényleg úgy próbáltam az egészet felfogni, hogy bár az injekciókúra rettenetes élmény, legalább többet tudok együtt lenni a kislányommal. A szobatársak is tüneményesek voltak, az ellátásra sem lehetett semmi panaszom.

Egyik este viszont már egyikünk sem volt mosolygós kedvében, amikor kerek három órán keresztül ordított a szomszéd szobában két magára hagyott gyermek. Amikor már nem tudtam hallgatni a kétségbeesett sírásukat, odamentem az éppen adminisztráló nővérekhez segítséget remélve. Erre elnézést kértek, hogy nem tudunk pihenni, de ők nem tudnak mit csinálni ezekkel a gyerekekkel, hiszen romák. Valahogy ettől a fajta, felénk irányuló pozitív diszkriminációtól kirázott a hideg. Kicsit később az ügyeletes orvos a nővérekkel együtt elhallgattatta a két kicsit.

Másnap, érdekes módon, asszisztens tanulók hada ringatta, etette a két magára hagyott babát. Mindenki tisztában van azzal, hogy az ott dolgozók túlterheltek, a cigányok meg nem ragaszkodnak annyira a gyermekeikhez, valahogy mégsem nyugtat ez meg, miközben két magatehetetlen baba kétségbeesetten ordít. Nem csak a kórház vezetősége és az ott dolgozók felelőssége lenne valamilyen módon megoldani ezt az áldatlan állapotot, hanem a miénk is. Számtalan egyesület, szervezet van, akik közös összefogással, önkéntes alapon talán tenni tudnának azért, hogy megkönnyítsék a kórházi asszisztensek munkáját, és nem utolsó sorban a gyógyuló gyermekek bent létét. Külföldön működik, itt miért ne működhetne?

Boti

Középsulis voltam, amikor nagyjából két hetet töltöttem a városi kórházban. Elsőre nem tűnt jó bulinak, nem éreztem magam a legjobban, mert egyik vizsgálatról a másikra rángattak. Estére megkaptam az első adag gyógyszert, amitől másnapra a kellemetlen tünetek megszűntek, innentől nagyjából egy zárt ajtós nyaralás volt.

Hasonló korú vagy fiatalabb srácokkal voltam egy szobában, de a lányok szobája is a folyosón volt. Az időt nagyjából a „trógerkedéssel" és nagy lódításokkal ütöttük agyon. A napot a látogatók pörgették fel, akinek több volt, az logikusan magasabb helyet foglalt el a hierarchikus listán, hisz csak a fontos embereket látogatják sokan.

A naponta otthonról érkező kaja csak erősítette az állandó honvágyat, de kihagyhatatlan volt az ottani koszt mellett. Időnkét odaültünk annak az ágyára, akit éppen gumicsővel szondáztak, miközben olyan kérdéseket tettünk fel neki, hogy finom-e vagy érzi-e a gumicső vaníliás ízét.

De ahogy mondják, a jókedv, a jó hangulat csak segíti a gyógyulást, így szerencsére a kényszervakáció hamar véget ért.

Emő

A második babámmal 16 hetes terhes voltam, amikor egy éttermi menütől olyan gyomorrontást kaptam, hogy semmi nem maradt meg bennem, meg a vizet se tudtam lenyelni. Persze, ilyenkor az ember először elmegy a családorvoshoz, hogy megvizsgálja. Kismamaként elég nehéz bárhova is eljutni, főleg ha otthon van még egy kétéves csöppség is, aki szintén beteg.

Ilyenkor a legtutibb tipp a nagyi, aki bármikor, bármilyen helyzetben mindig toppon van, így hát megint ő lett a soros. Este fél 7-kor eljutottunk a férjemmel a rendelőbe, nagy szerencsénkre épp nem volt senki és hamar be tudtam menni. Persze az orvos, mikor meglátott a szokásához híven billegtette a fejét, mialatt én soroltam a problémáimat. Minden válasza „nem tudom", vagy „eddig is volt valaha ilyen"?. Ezzel sokat nem haladtam, meg se vizsgált, vizeletmintát se vett, a májamat sem tapogatta meg. Egyszerűbb megoldásnak tartotta azt, hogy ad egy beutalót a kórházba, ott majd eldöntik.

Nagy bánatosan hazamentünk összepakolni, ki voltam készülve, hiszen soha egy napra nem hagytam magára a gyermekemet, most pedig be akarnak fektetni a kórházba, de nem volt mit tenni. Mintha a fiam érezte volna, hogy nincs minden rendben, nem tudtam elaltatni időben, így mire a sürgősségire értünk, már este 10 óra is volt.

Sorra jöttek a vizsgálatok, vérnyomásmérés, lázmérés, nőgyógyászat, persze senki se talált semmit. Biztos, ami biztos alapon adtak egy perfúziót, ami 3 órán keresztül csöpögött, és hazaengedtek.

Én boldogan mentem is, mert várt rám a kicsi, jobban is éreztem magam attól a fél liter oldattól reggelig. Igen, de reggel nagyon rosszul lettem, kínszenvedés volt a napom, másnap már meg tudtam inni egy pohár vizet és egy fél kanál ételt is sikerült bediktálni. Egy nap múlva reggel vért hánytam, indulás vissza a kórházba.

Ott rögtön perfúziót adtak, majd a nőgyógyászaton betettek egy kongó szobába, úgy éreztem magam, mint valami mutáns, akit elkülönítenek a többiektől. A nővérek – hogy megtegyék a kötelességüket – feldátumozták a pillangó tűt a kezemen, illetve az állványra tettek még négy perfúziót, azzal kellett közlekednem a vécére és a vizsgálatokra.

Eljött az este, besötétedett, senki be nem jött, annyira csend volt, hogy hallottam a perfúzió csöpögését. Az ágy felett nem égett az égő, így megint a csöpögővel kellett közlekednem, járkáltam az ágyak között, hogy találjak egy működő égőt. Aztán kiderült, hogy egy félórát kell várni, amíg a főégő kimelegszik és bevilágítja a szobát. Este 10-kor jött egy nővér és kivette a perfúzió csövét, a tűt hagyta, gondolván, hogy holnap jön a következő adag, és így lehet spórolni. Csak ez nem jött össze, mert beszáradt és minden egyes alkalommal újból kellett szúrniuk – értelemszerűen minden éjjel tűvel aludtam.

A beutalt betegek közt volt olyan, akit félrediagnosztizáltak, illetve olyan is, aki azt se tudta, hogy miért kapja a gyógyszereket, vagy hogy mit kap, mert ahány orvos volt, annyi félét kaptunk. Szerencsére velem csak napig játszották azt, hogy fölöslegesen adják a dolgokat, aztán a nőgyógyászom jött és „rendet csinált": csak azt kaptam, amit ő megerősített. Az osztályon nem lehetett dohányozni, de a fürdőszobák mégis bűzlöttek a cigifüstől. A végén kiderült, hogy semmilyen fertőzés nincs a szervezetemben, csak egy helyi étteremben elfogyasztott ebéd okozta a rosszullétet.

Katona

Sajnos nemcsak gyerekkoromban voltam sokat kórházban, tinédzserként is eltöltöttem néhány hetet az udvarhelyi nyelven csak „Orelének" hívott fül-orr-gégészeten. Volt rossz élményem is, jó is, pl. láttam orr- és mandulaoperáció utáni orvosköpenyt a fürdőszobába dobva, feküdtem műtőasztalon is tehetetlenül, de szerencsére nemcsak ezek maradtak meg, hanem főleg a kórházi csínyek.

Végzős diák koromban a tanév elején hirtelen fektettek be egy elhanyagolt fülgyulladás miatt (meg is kaptam a letolást érte dr. Mátyus Andrástól), egyik percről a másikra egy kórteremben találtam magam. A gond nem a „feltételekkel", a koszt minőségével vagy az alkalmazottak kedvességével volt (tényleg semmi panaszom nem lehetett...), hanem azzal, hogy aznap este éppen koncertezett az a zenekar az ifiházban, amelyben az öcsém basszusgitározott, s oda bizony el kellett jutni valahogy. Kórházi szigor ide vagy oda.

Mivel az akkori, fémből készült éjjeliszekrény alsó fiókjában kényelmesen elfért, a kórházi személyzetnek azt hazudtam, hogy a ruháimat (egy dzsekit és egy farmert) hazavitték, holott odarejtettem. Az esti vizit után titokban nejlonzacskóba csomagoltam, fütyörészve kimentem sétálni vele, majd a nyugdíjasok tömbháza mögött a fűben másodpercek alatt fesztelenül átöltöztem, kibújtam a drótkerítés lyukán, ahol az akkori csajom már várt.

Akkoriban mobiltelefon nem lévén, „megüzentem" a haditervet, ő pedig pontos volt, mint a számlák, indulhatott a koncertre a világ legboldogabb emberével. A buli jó volt, utána a visszajutás is simán ment, annyira, hogy később minden estére rendszeresítettem a lógást – nem tagadom, az iskolában is nagy gyakorlatom volt benne akkoriban.

Egyedül az öcsém vette észre a koncerten, hogy a bőrdzseki alatt nem egy csíkos ing, hanem egy kék-fehér pizsama felső feszül...

Ufó

Néhány éve már képes beszámolót készítettem a manna.ro portálnak családunk kórházi élményeiről. Olvassák szeretettel: Emberfaragás 3. Szülés.

Neked is vannak ilyen vidám, pizsamás vagy szívszorító, mentőben, műtőasztalon, kórházban átélt történeteid? Oszd meg velünk alább kommentben!