Mint legutóbb írtuk, a paradicsompalánták némelyike már akkorára nőtt, hogy ha szél lenne az erkélyen, bizony bajosan állna meg a „saját lábán". Így is kockázatos a kilengés, éppen ezért elhatároztuk, hogy felkarózzuk őket, nehogy letörjenek, hogy nekünk mérgelődnünk kelljen. Különben sem egy ideges, mérgelődős projekt a panelkertészkedés, habár néha okoz meglepetéseket, azért nem dühöngünk.

Szóval szerezzünk karót. Jutott eszünkbe számtalan szebbnél szebb gondolat, a mogyorófavesszőtől a Csedőék által használt nagyáruházi fémkarókig, végül állandó szakink, Nagy Levente Agyagfalváról mondta be telefonba a tutit. Olcsó, könnyű vágni, nem rothad, megmarad, satöbbi. Ez pedig nem más, mint a Bergmann-cső!

Igen, az a cső, amivel gyermekkorodban, a Bethlen-lakótelep építésekor háborúztál. AmiÉRT háborúztál! A „bermáncső"! Mert a szigetelőszalaggal összekötött, többcsöves fúvófegyver-masinák valóságos kincsnek számítottak. Egy kis füzetlap (akkor még nem tudtuk, hogy az az A5-ös méret) felét kellett felcsavarni, az volt a töltény, hátulról betolni a csőbe, aztán hirtelen jó nagyot belefújni, a papírtöltény pedig repült! De hogyan!

Ami a cső panelkertben való hasznosítását illeti, tényleg ajánlani tudjuk mindenkinek. Megvettünk hét darab három méterest belőle a villamossági szaküzletben (a szerkesztőség előtt, szállítás közben készült fotón, a fémdobozon tényleg véletlenül van a 7M felirat, habár Csedő szerint nincsenek véletlenek) jó olcsón, bicajjal hazatoltuk, majd recés késsel „felszeleteltük". Tehát karóval jöttünk, de a József Attila-vers egy kicsit másabb témáról szól.

Érkezett Levente, aki az ültetés óta nem látta a palántáit, de meglepődött, hogy milyen szépen fejlődnek. Tény az is, hogy meglátása szerint kissé buzgón öntöztünk, egyik-másik növény alsó levelei sárgás színt mutatnak a szélükön, ez arra vall, hogy sok a víz a földben. A másik, amit észrevett, hogy a paradicsom kis kinövéseit le kell csípni. Olyasmi ez egyébként, mint a testben a vérér-hálózatban az aneurizma, csak ez meg is nő és viszi a tápanyagot magába, így az megoszlik.

Bubu és Ubi némán figyelnek, habár talán nekik sem magas a kertészkedés. Katonának néha még mindig kemény dió, vannak dolgok, amiket nem ért és komolyan gondolkodik a témáról, pláne amióta a Csicser-farmon megmutatták neki, hogy hogy kell kinézni egy igazi mentának és a szintén amatőr kertész Ufó is mondott okosságokat. De Csedő nem idegesíti magát.

A fehér karók és szalagok majd érdekes színkombinációt fognak kihozni: amikor kipirosodnak a paradicsomok és a kápia, Csedő és Katona erkélykertészete nemzeti, azaz piros-fehér-zöld színekben fog pompázni. Ezért is kár, hogy a magyar csapat nincs kint a futball-világbajnokságon – mondjuk ettől még nem fogunk az olasz vagy a mexikói csapatnak szurkolni zászlóik hasonló színkombinácója miatt.

Jó hír, hogy beindul a verseny is, az UMGE szakijai jövő héten jönnek fényképezni, nézelődni, egyfajta előzsürizésszerűség-féleképpen az erkélyre. Csedőt ünneplőbe kell öltöztetni és a karók mellé állítani mosolyindítónak.