Nem szabad pánikolni, akkor nem lesz baj – kezdi a gyorstalpalót Csaba, közben rutinosan pakolja a két felszerelést egy táskába. Egy búvárcucc, palackkal együtt 40 kg-ot nyom, így már értem, hogy miért izmosak a búvárok a filmeken.

Megkezdődött a búvárszezon – hirdeti Szaniszló Csaba, búvároktató, a székelyudvarhelyi Dive Adventure búváriskola és a Hargita megyei hegyimentő szolgálat búvárszakosztályának vezetője. Na, egyből kíváncsi lettem, hogy Udvarhelyen hányan művelik ezt a hobbisportot, egyáltalán van-e rá hely és alkalom, ahol gyakorolni lehet? Az oktató válaszként, a rossz idő ellenére, merülésre invitált. Jöjjenek velem.

Nem mindegy, hogy esik-e? Úgyis vizes leszel. Nem? – mondja nevetve Csaba. Azzal nyugtat, hogy bár elég nehéz a székelyt vízbe vinni, nem vagyunk tengerre termett nemzet, azért szép számmal akadnak, akik búvárkártyát szereztek, sőt, olyanok is, akik mentőbúvári engedéllyel rendelkeznek.

Kacsa, nem kacsa

Előkerül a búvár egyik leghasznosabb társa, akit/amit egyszerűen csak kompjuternek hívnak. Egy iránytű és egy irányt jelző óraszerű találmány, ami rossz látási viszonyoknál akár az életed is megmentheti.

Összekészíti a cuccunkat, a búvárfelszerelést, ami egy óriási táskából és két levegőpalackból áll, kívülről. A pakkból pakoljuk majd ki a kacsatalpakat, szemüvegeket...

Csaba kijavít: a szemüveget búvárnyelven maszknak hívják, és a kacsatalpat hivatalos elnevezése az uszony. Felszerelésünkhöz tartozik a rövid búvárruha, búvárcsuka, a légző automaták, az ólomöv és persze sok-sok elszántság.

Kell egyáltalán úszni tudni, ha valakiből búvár szeretne lenni – töprengek hangosan. – Érdemes – feleli az oktató –, hisz, amikor feljössz a felszínre, el kell érned a hajót. Úszóedző barátja mindig megjegyzi: Csaba, én megtanítom a gyerekeket vízen maradni, aztán jössz te, és megtanítod lemerülni őket – sztorizik. Hozzáteszi, rövidtávon kell tudni úszni, a lényeg, hogy ne félj a víztől, ne legyen fóbiád.

Nem szabad kapkodni, a levegőt sem, úgy kell lélegezni, mintha szárazföldön lennél – magyarázza, és fejben már megy is a búvárkodás.

Vizeink edzeni jók

A búvárkártyát Székelyudvarhelyen egy kurzus alatt lehet megszerezni, és ezzel a világ minden pontján engednek merülni 18 méter mélységig. Ez az első szint.

A mélyebbre merészkedőknek sokkal több tudás és tapasztalat kell. Egy búvárszafarihoz, mert ilyen is van, érdemes haladó szintre lépni, hiszen egy 40 méter mélyen levő hajóroncsot, csak ezzel a minősítéssel lehet körbejárni.

Legközelebb a Zetelaki víztározónál merülhetünk, de a látási viszonyok nem túl jók, ezért nem is nagyon ajánlják. Ha igazi élményre vágyunk, akkor legalább 1 300 kilométert kell utazni, legyen szó Horvátországról, vagy Korfu szigetéről. Csaba kedvence például Egyiptom. A merülők Mekkája pedig Ausztrália és a korallzátonyok.

Nem vagyok nagyravágyó, és hát a pénztárca is hamar visszaránt a valóságba, így elsőre beérem a Septimia benti medencéjével. Az alapokat 1,5 méter mély vízben is el lehet sajátítani, és itt is kezdi mindenki, aki ezt a sportot szeretné űzni.

Egy alapfelszerelés körülbelül 800 euróba fáj a kezdőknek, de itt is, mint bármelyik szenvedélynél, a határ a csillagos ég.

A legunalmasabb be és kipakolni, de az élmény mindenért kárpótol. Meglátod – nyugtat a búvároktató, aki már delfinekkel is úszott együtt. Indulás előtt arról beszél, hogy lassan körbebúvárkodta Egyiptom partjait.

Korallokkal benőtt víz alatti hajóroncsot mutat, színes halakat, már akkor a torkomban dobog a szívem, kerekedik a szemem, és úgy érezem magam, mint kisgyerek, aki a Mikulást várja.

Holttestet is hoztak felszínre

Úton a merülés felé Csaba azt meséli, hogy két éve 2012-ben megyénkben is megalakult a Hargita Megye Tanácsának Hegyi és Barlangimentő Közszolgálatának búvárszakosztálya, melynek ő is tagja.

Eddig két mentéshez igényelték szolgálataikat: tavaly szeptemberben egy lány holttestét kellett megtalálniuk a Zetelaki Víztározóban, utána pedig egy elsüllyedt csónakot hoztak a felszínre a Szent Anna-tavon.

Amikor nem oktat, és nem a cégei működtetésével van elfoglalva, akkor szívesen vesz részt búvárszafarikon, vagy búvártúrákon, melyeket ő is szervez a horvátokhoz, vagy Egyiptomba. A kettő között az a különbség, hogy míg a búvártúrák rendszerint a parton érnek véget, addig a búvárszafarik hajón kezdődnek, és ott is végződnek.

Egy szafari tulajdonképpen egy hosszabb hajós kirándulás, és a merülések között a hullámzó hajón pihennek, esznek, alszanak a résztvevők.

Jeleld le, ha okés

Gyors átöltözés következik, majd bepakoljuk a medence szélére a búvárfelszerelést. Először a rövid búvárruha kerül fel, aztán jön a csuka, majd az ólomöv, aminek óriási szerepe van, csak akkor ez még nem tűnik teljesen egyértelműnek. A medence szélén lábamra húzom az uszonyokat, később megkapom a mellényt, amit levegővel tudok majd feltölteni, illetve levegőt tudok kiengedni belőle.

És persze megkapom a mellénnyel együtt a palackot, amiből két légző automata hajlik a szám közelébe – egyik az enyém, a másik akkor kell, ha baj van. Például a társad levegője elfogy, vagy baj lesz a tieddel.

Apropó palack. Egy palackban, amellett, hogy 20 kg-ot nyom 200 bár nyomás van. Ez akkor tűnik soknak, ha gyorsan hozzátesszük, hogy egy autó kerekében, a gumiabroncsban mindössze 2-4.

Végül felkerül a maszk. A búváros filmekből ismerős mozdulat, hogy bele kell köpni a maszk szemüveg részébe, hogy az ne párásodjon be. Kérdem Csabától, hogy ez a történet mennyire állja meg a helyét. Kacagva mondja, hogy ne sajnáljam a nyálam. Jön a csula a plexidre, majd egy kis víz, és máris merülésre készen állok, illetve ülők a medence szélén.

Az oktató elmagyarázza, hogy mi vár rám a „mélyben". Mivel nem tudunk másként kommunikálni, kézzel fogunk jelelni. Billegő tenyér a bajt jelenti. A likeolós kézmozdulat, a felfelé tartott hüvelykujj azt jelzi, hogy indulunk felfelé, a lefele tartott az ellenkezőjét. Ha minden rendben van, akkor hüvelykujjunkkal és mutatóujjunkkal formálunk egy kört, ez az okés kézmozdulat.

A lenti feladatok sem túl bonyolultak, legalábbis nem tűnnek annak: lemerülünk, majd letérdelünk, és ha minden okés, akkor hasra fekszünk. Aztán jöhet a medence alján való haladás. Pofon egyszerű, legalábbis úgy fest.

Ráharapok a légző automatára,

ami olyan, mint egy középen kilyukasztott fogvédő. Arra figyelj, hogy csak a szádon vedd a levegőt. Az orrodon úgy sem fogod tudni, azon maszk van – adja az újabb utasítást az oktató.

Már merülünk is, illetve kiengedi a levegőt a mellényből, így süllyedni kezdek. Ha fel akarsz majd jönni, akkor levegőt engedsz bele – ismételi. Egyszerű, csak az a baj, hogy még mindig a lélegzésemmel vagyok elfoglalva. Orron nem, csak szájon.

A nyugodt kékség

Megszűnik minden, csak a lélegző automatából ki és beáramló levegő zaja hallik. Minden kék és nyugodt. Habár lefele ereszkedünk, felemelő érzés.

Most kényszerít térdre. Kezdem érteni, hogy miért érdemes búvároktatónak lenni: nem csak letérdel mindenki előtted, hanem még le is fekszik, hiszen ezek az alapmozdulatok.

Eszembe jut, hogy nem szabad kapálózni sem, mert könnyen megeshet, ha kezünkkel próbálunk úszni, akkor leüthetjük társunk maszkját, kiüthetjük a lélegző automatát a szájából. Mert a búvárok mindig párban merülnek. Ez is fontos.

Nehezen, de térdelek, a fekvéssel szinte nincs is gond. Jöhet a haladás, ami csak lábmozgást igényel. Közben figyelni kell az oktató utasításaira, aki fényképez és kérdi, hogy van-e gond. Minden okés. Haladunk.

A lefele és felfele mozgásban még ő segít, de már próbálom kiegyensúlyozni magam, hogy csak lebegjek. Levegő ki, levegő be a mellénybe. Csaba később elmeséli, hogy egy kezdő búvárnál ez fogyaszt sok levegőt.

Az a levegőmennyiség, ami nekem elég mondjuk 60 percre, az egy kezdőnél mindössze 25 percre elegendő – teszi hozzá a búvármentő.

Vigyázni kell a le és felemelkedéssel, hiszen könnyen keszonbetegséget kaphatunk, persze nem az 1,5 méter mély vízben.

A keszonbetegség (más néven dekompressziós betegség) a légembólia egyik típusa, amely akkor következik be, ha a nagyobb nyomású térből az ember túl hamar ér kisebb nyomású helyre. Nagyobb nyomáson megnő a belélegzett gázok oldékonysága a vérplazmában és a szövetekben, így azok nagy mennyiségű nitrogéngázt, oxigéngázt és szén-dioxidot fognak tartalmazni. Ha az ember ezután hirtelen kisebb nyomású térbe kerül, a gázok oldékonysága lecsökken, így buborékok formájában kiválnak (elsősorban a nitrogéngáz). A gázbuborékok a kapillárisokba kerülve a környező sejtek oxigénhiányát okozzák, elsősorban az agyban, de az ízületekben, a bőrben és a tüdő ereiben is. Tünetei: szédülés, eszméletvesztés. Súlyos formában halálhoz vezethet.

A Septimia medencéje alulról is gyönyörű, fent az úszók törik meg a víz tükrét, alul a mozaikok nyugodt kéksége kényeztet. Ismét előkerül a fényképezőgép. Pózolni még nehézkes, de mindent egy jó Facebook-fotóért.

Közben azon jár az agyam, hogy milyen nehéz lehet elsajátítani a búvárkodás csínját-bínját. Rövid merülésünk végén levegőt pumpálunk a mellénybe és lassan felemelkedünk.

Amikor felérünk, Csaba elmagyarázza, hogy akár egy hét alatt is meg lehet tanulni az alapokat. Például búvármaszkot levenni a víz alatt, és csak a légző automatán keresztül lélegezni, az orrot nem szabad használni és a szemünk is nyitva kell, hogy legyen. Aztán a maszkot vissza kell tudni tenni a víz alatt is.

Van olyan gyakorlat, amelyben a légző automatát ki kell venni a szájból, aztán ismét tudni kell használni, természetesen mindezt a víz alatt. Ahogy a felszerelést is tudni kell, le és felvenni a mélyben.

A befejezés előtt is tanulunk valamit: a búvár nem a fejére teszi a búvármaszkot, ha felszínre ér, hanem a nyakára, hogy egy esetleges hullám ne ragadja el tőle.

Levezetésként összepakolja a levedlett felszerelést. Segítenék, de azt mondja, hogy minden búvárnak a saját cuccait tudni kell elrakni, és kitanulmányozni a lehető legpraktikusabb megoldást – kicsi helyre bezsúfolni a tartozékokat.

Végül hozzáteszi, hogy a búvár mindenhol spórol a levegővel, így az üres pillepalackot sem dobja el azelőtt, hogy ki ne szorítaná belőle a lehető legtöbb levegőt.