Álarcosbált azzal az indokkal szerveznek minden évben, hogy milyen jó dolog komédiázni. Kicsitől a nagyig szeretünk bár egy órára, napra más bőrébe bújni, s a sajátunkból kiszabadulni. Ez vagy hazugság, vagy nem igaz. Néhány gyereket (na, jó egyet) leszámítva, sosem hallottunk senkit, hogy alig várja a farsangi bált.

A kivetkőzés és beöltözés ugyanis stressz. A legjobb az utána következő levetkőzés. Lehet, a levetkőzésért szeretünk beöltözni.

Az óvodai farsangok a szocializmus idején jó sok fejtörést okoztak a szülőknek, óvónőknek egyaránt. A szülőknek sem idejük, sem alapanyaguk nem volt a jelmezek elkészítéséhez, évekig csereberélődtek a maskarák, az óvónőknek sem lehetett egyszerű Google híján hat indiánnak, öt királylánynak, három tündérnek és négy cowboynak versikét találniuk.

Ma már jóval könnyebb jelmezbe bújni, a kihívás sokkal inkább az, hogy a sok ötletes maskara közt hogyan ne tűnjünk unalmasnak. Gyermekkori farsangjainkra, kedvenc jelmezeinkre emlékezünk, és ötletelünk, mik lennénk szívesen, hátha ezzel a bálra készülőknek is segíthetünk.

Hóvirág az elefánt seggében

A maszkabál gyermekkoromban sem volt a szívem csücske, felnőttként sem az. De ez nem jelenti, hogy soha nem bújtam maskarába. Az első maszkabálomon, az óvodában például hóvirág voltam.

A jelmezt, ahogy később is, a szüleim „gyártották” és versikével, aminek már egyetlen sorára sem emlékszem, körítve nagy sikerem volt, még díjat is kaptam.

Az anyám tyúkja című Petőfi verseskötet első oldala ma is őrzi annak a rózsaszínű cukormázzal bevont krémes tésztának a nyomát, amit rápottyantottam a Mi az a Nap-ra.

Tündér és királylány soha nem akartam lenni, de voltam kóchajú, púpos boszorkány, rakéta, margaréta, sőt még kartonpapírból készült cirkuszi elefántnak a feneke is. A fej a húgom volt, aki a profin elkészített maskarától épp olyan keveset látott, mint én.

Vakon és izzadva csörtettünk, s ha el nem kapnak idejében, lelépünk a színpadról. Megúsztuk a kalandot.

A középiskolában a tanárok parodizálása volt a legklasszabb karneválos élményem.

Testületileg dőltünk a kacagástól, ahogy a tanáraink is, akik visszatapsolták a produkciót.

Jóval később, már felnőttként voltam lófej is. A lovag jelmez iskolai családi karneválra készült: a srácok büszke lovagokként feszítettek, a lófej alatt én, hátam mögött a férjem. A jelmez ma is megvan, bár azóta egyszer sem öltöztem maskarába.

A kölcsönzőkben, turkálókban rengeteg álarcot, jelmezt lehet kapni, de én mégis azt mondom, hogy az otthon, last minute összedobottnál nincs menőbb. Hogy most minek öltöznék? Talán egy javított, bővített kiadásnak.

Nyelvet ki, farkat be

A farsangi bulikkal soha nem voltam kibékülve. Az első ilyen élmények a napköziben kezdődtek, ahol rendszerint kéményseprő voltam. Nem egy nagy karakter, de könnyen lehetett otthon rögtönözni, és ez akkor még így ment.

Aztán voltam ördög is, ami a kéményseprőnél is gázabb volt. Fekete harisnyával a fejemen, hosszú anyagból vart kilógó nyelvvel csaltam mosolyt az emberek arcára. De az volt az érzésem inkább rajtam, mint velem kacagnak.

Aztán eljött az én időm, egy alkalommal végre az lehettem, ami akkor minden fiú álma volt: indián vagy „kóbbój”. Kaptunk egy indiánjelmezt kölcsön. Bőrnadrág, fejpánt, toll, íj, szóval teljes felszerelés.

Igen ám, de akkora izgalomban voltam a buli előtti nagy készülődésben, hogy valamin sikerült apámmal összevesznünk. Egyszerű nevelési elveket vallott, így egy röpke kijelentésével lefújta az aktuális farsangi bulin való részvételemet, s ezzel jelentős időre kettétörte a farsangi jelmezkarrieremet.

Azóta se öltöztem be soha úgy igazán, de láttam egy jelmezt, ami az indián fílinget kiváltaná ismét. Egy ilyen profi Vasember jelmezben talán én lehetnék, a kelet legvadnyugatibb újkori Winetouja. De ki tudja?

Józsával jól jár a busz

Eddigi (szerintem) legtalálóbb farsangi öltözetem egy „kilencvenes évekbeli korondi buszsofőr” figura volt pár évvel ezelőtt. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy kalap, ing, vastag barna bőrmellény (zsebéből kiálló régi mobiltelefonnal), Adidibao márkájú zizegős melegítőnadrág, félcipő.

Ehhez a ruházathoz vastagon illett még a hangos beszéd, a rajzolt bajusz, a borosta, valamint a folyamatos dohányzás és a balra való kiköpés (a képzeletbeli ablakon).

Amit viszont én tartottam nagyon nevettetőnek, az az volt, amikor egyik ismerősöm Józsa Csongor sportújságírónak öltözött. A maskara: a Csongi hajkoronájához hasonlító paróka, egy híradós póló, valamint egy nyakba akasztható fényképes sajtó pass. Összetéveszthetetlen.

Szupermenre sárga zokni

Első farsangi élményeim az indián, cowboy, tündér, munkás jelmezekben kimerültek. Napközis koromban anyuka és apuka kreativitása szabott határt a képzeletünknek, és mindig olyan maskarát kaptunk, amit ők meg tudtak valósítani.

Később a nyugati szuperhősök hódítottak, vagy az egyre kifinomultabb maszkok és ruhák.

A legjobb élményem mégis egy pofon egyszerű ötlethez kapcsolódik. A buliról csak annyit kellett, lehetett tudni, hogy sárgába kell öltözni. A szervezők annyira értették a dolgukat, hogy napokkal a meghirdetett buli előtt minden turkálóból kifogyott a sárga cucc. Valóságos harcok alakultak ki a sárga ruhákért: egy zokniért fél órát túrtam. A látvány pedig mindenért kárpótolt.

A székely vágta

Életem legkedvesebb jelmeze a legelső képen látható, és habár néhány évvel ezelőtt készült, ma is komoly aktualitással bír. Hetente egy újabb tárgyalás. Ahogy kinéz, ezt a farsangot végigbulizza főhősünk.

Piroska, kell gumipánkó?

Standard jó kislány voltam, és a többi kislányhoz hasonlóan királylány vagy tavasztündér, de legalább egy lúzer Piroska, akinek királyfi nem, csak egy vadász jut, szerettem volna lenni. Aminek egy szépséghibája volt: az alkatom inkább duci kócbabáénak felelt meg, csak az öniróniám még nem volt ehhez elég fejlett.

Miután Piroskát lefoglalta egy kisfiú – biztosan a nővérétől örökölte a kendőt –, én lehettem a sapkáját az ételbe lógató abnormális hatodik szakács, guruló, de legalább vidám tavasztündér (a negyedik), s mivel a szomszédban fiúk laktak, az ötödik tolldíszes indián. Ezek az önbizalom növelő tényezők, továbbá, hogy egy szereplés után egy teljes délután morzsát szedtem büntetésből, mert a sapkám nem volt kikeményítve, s anyukám szégyellte, járultak hozzá, hogy évekre örök haragba kerültem a jelmezbálokkal.

Egészen tavalyig, amikor a cég bálján én lettem a vágy tárgya, a guminő. Azóta még nagyobb empátiával viseltetek a gumiból készült kolléganők iránt. Elég kellemetlen, ha az embernek félóránként leereszkedik a melle.

Kedvenc jelmezem amúgy a Csedőé volt: maga után kötött egy csavart, és ő lett a csavarhúzó. Elengedte az anya. Idén masnit teszek a hajamba, bekenem magam olajjal, beülök a szoliba, s ha minden jól megy, a bulin lesz legalább egy pánkó.

Magyar fogas, román fogás

Örökös fejtörés, hogy mit vegyek fel a farsangi bálba. Minek öltözzek, ki legyek a buliban? Megoldás lehet a turkáló, kölcsönző, de az az igazi, ha magunk találjuk ki, vagy épp varjuk meg a ruhánkat. Nekem könnyen ment eddig, kinyitottam a szekrényt, amiket meg találtam magamra öltöttem. Maradtam a sportos vonalon: játékvezető, törzsszurkoló, vagy tavaly a magyar–román focimeccset vettem magamra. Ha nem is túl elegáns, de egy Mutu feliratú mezre volt szükség, valamint egy Magyarország-sálra.

A kobakra egy bohócsapka, kiegészítőként még egy olyan napszemüveg, melynek egyik fele sárga, a másik piros – azaz a két együttes színei.

Mókás öltözéknek tartom a régmúltból az egyik haverom által kreált fogasát. Egyszeri meggondolásból a fejére hajított egy kalapot, a pulóverére felcsíptetett pár akasztót. A buli annyira jól sikerült, hogy a fogas barátom a sarokba került, csak épp nem állt, hanem eldőlt.