Derült égből villámcsapás
A Macedóniába való eljutásom úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, ezért mindössze két nap állt a rendelkezésemre, hogy tájékozódjam az ottani körülményekről, játékstílusról.

Be kell valljam, hogy nem úgy készültem erre a mérkőzésre, mint aki tudósítani megy, hanem újra egy kézilabda játékos bőrébe tudtam bújni. A srácok is első perctől úgy kezeltek, mint régen, szóval bennük sem tudatosodott, hogy én most tudósítani megyek. Ugyanúgy beszéltek, ugyanúgy viselkedtek velem, mint régen. Egyszóval újra a régi Lacikának éreztem magam.

Az utazásról talán annyit, hogy nagyon fárasztó volt. Viszonylag hamar eltelt a csütörtöki nap, mivel „csak” Temesvárig utaztunk, de szombat maga a kínszenvedés volt, mivel 650 km-t tudtunk a hátunk mögött a nap végére. Amit elmondhatok Szerbiáról és Macedóniáról az az, hogy az ottani emberek teljes mértékben élnek azzal a jogukkal, hogy ha a házuk nincsen teljesen befejezve, akkor nem kell rá adót fizetni. A házak zömét vakolatlanul, félig befejezve lakják.

Célba érve
Bitolába való érkezésünk után a fiúknak még volt egy átmozgató edzésük, amely bizonyos szinten segített nekik, hogy a lemerevedett izomzatot, testet egy kicsit felpezsdítsék. Edzés után elfoglaltuk a szálláshelyünket, amelyhez olyan út vezetett, amelyről néha azt gondoltuk, hogy egyszerűen el fog tűnni. A csarnoktól a szállásig vezető út összesen 20 km volt, amelynek az első része még jó tréfának tűnt, szórakoztunk is rajta, de egy negyed órányi hegyre menetel után azért mindenki meglepődött és feltette magában a kérdést: Akkor most hova is visznek minket? Természetesen a türelmetlenség egyik kiváltó oka a nap folyamán felhalmozódott fáradtság volt, mindenki már szeretett volna ágyba kerülni és pihenni.

Végül a 40 perces „hegymászásnak” aztán meglett az eredménye, egy nagyon szép szállodához érkeztünk. Nem tudtuk szemügyre venni a terepet, mivel már este volt, de a szálloda parkolójából látszott az egész város. Tehát tudtuk, hogy valójában jó magasan vagyunk. A vacsora után mindannyian lefeküdtünk pihenni, és mindenki a saját maga módján készült a másnapi mérkőzésre.

A nagy nap
Amit elmulasztottam a pénteki nap, azt szombaton bepótoltam, mivel ébredés után kimentem az erkélyre és szemügyre vettem a tájat. Valami csodálatos látványban volt részem: havas hegycsúcsok vettek körül minket. Elmondhatom, hogy jól indult a nap. A reggeli után egyet sétáltam, egy hatalmas leírást találtam a helységről és kiderült, hogy 1600 méter magasan voltunk. A szállodától 200 méterre egy hatalmas gleccsertó volt fellelhető, amelyet folyamatosan látogattak a turisták.

A délutáni nyújtó edzésen már érezhető volt a fiúkban egy kis feszültség, kezdtek megjelenni az idegesség első jelei. Mivel tudtuk, hogy elég messze vagyunk a csarnoktól, ezért már 15:45-kor elindultunk. Körülbelül egy kilométert utazhattunk, amikor szembetalálkoztunk egy felfele igyekvő rendőrautóval, amely azért jött, hogy minket bevezessen a városba. A csarnokig vezető úton viszont már teljes mértékben megváltozott a hangulat. Mindenki arcán komolyság, és teljes mértékű koncentrálás volt megfigyelhető. Én is úgy éreztem, mintha nekem is pályára kellene állnom, mintha nekem is játszanom kellene.

Amikor megérkeztünk, a sportcsarnokban már szólt a zene, a helyi szurkolók – akik már a délelőtt folyamán gyülekeztek a város központjában – különböző, csapatukat szimbolizáló zászlókat helyeztek el a sportlétesítményben. Az újságírók és a videós stáb a lelátók legmagasabb pontján voltak, úgy, hogy minden jól látható legyen számukra. Ami minket meglepett, hogy a sportcsarnokban volt kábel nélküli internet (wireless).

Először az udvarhelyi fiúk jöttek ki a játéktérre melegíteni. Valójában nagyon hideg volt a csarnokban, az általam megkérdezett emberek azt mondták, hogy 11-12 Celsius fokos hőmérséklet szokott lenni. A fiúk melegítőkben érkeztek a játéktérre, de például Matus még kesztyűt is hozott, annyira fázott a keze. Kevés időeltéréssel pályára érkezett a hazai csapat is. Időközben a kézilabdára kiéhezett szurkolók is kezdtek megjelenni a lelátókon. Az adrenalin-szintem egyre nőt, kezdtem beleélni magam abba a szerepbe, amivel valójában megbíztak.

Amikor a csarnok pokollá válik
A csapatok bemutatása után – amely elég nagy hangzavarral és más erkölcstelen dologgal járt le (főleg amikor az udvarhelyi csapat játékosait mutatták be) –, végre kezdetét vette a várva várt mérkőzés.

Akkora hangzavar volt a mérkőzés folyamán a csarnokban, hogy sokszor a labda még játékban volt, holott a bírók már régen sípoltak. Beigazolódott az a tény, hogy a macedón és szerb mérkőzéseken a csarnok pokollá alakul át. Ez legjobban akkor érződött, amikor a második félidő (amelyet 9-16 arányban elvesztettünk) öt egymás utáni hazai góllal kezdődött. Felcsillant a remény a hazai közönség számára, hogy talán mégis ledolgozható a tízgólos hátrány. Egyszerűen egy orkánná alakult a csarnok, mindenki talpon bíztatta a hazaiakat.

Aztán elkezdődött a tárgyak bedobálása a pályára, a játékosok köpködése, ami olyan szintre ért el, hogy az EHF megfigyelő megállította a mérkőzést, és megkérte a szurkolókat, hogy próbálják sportszerűen bíztatni az övéiket. Ezt normális hazai szurkolás követte, majd az 55. percben, mikor látták a drukkerek, hogy nincsen már esély, kezdtek elmenni a sportlétesítményből. A mérkőzés végén a hazai szurkolók állva tapsolták meg az KC játékosait, volt aki azt mondta, hogy bár ez a csapat nyerné meg a Challenge Kupát. Szóval a mérkőzés alatti erkölcstelenség „barátsággá” alakult át a találkozó végére.

Megkönnyebbülés
Mindannyian nagyon boldogok voltunk. Igaz, hogy kikapott a csapat, de a továbbjutáson volt a hangsúly. Rendőri kísérlettel a sportcsarnoktól elmentünk vacsorázni, majd nekivágtunk a közel 900 km-es haza vezető útnak. Nem azon az útvonalon jöttünk, amelyiken igyekeztünk a visszavágóra, valamivel rövidebb volt az út. Mindenkinek az arcán teljes megnyugvás honolt, hogy amiért utaztunk, azt teljesítettük.

A hazafele vezető út egy örökkévalóságnak tűnt. A fiúk nagy része átaludta az éjszakát, ami nekem nem sikerült. Amilyen ülő és fekvő lehetőségeket el lehet képzelni két széken, én kipróbáltam az egészet, de egyikben sem tudtam kipihenni magam. Reggel 7-re értünk a szerb-román határhoz, ahol pont váltás volt, ezért egy fél órát álltunk. Romániában viszont elég kellemetlen dologban volt részünk: a választások miatt, amíg a határtól Udvarhelyre értünk, összesen 10-szer állítottak meg a rendőrök. Minden autóbuszt megállítottak és ellenőriztek, nehogy az legyen, hogy egy államelnök-jelölt által összeszedett emberekből álló csoport legyünk, akiket visznek szavazni. Végül este 17:45-re értünk haza.

Összesítve elmondhatom, egy életre szóló élményben volt részem, nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem egy ilyen hangulatú mérkőzésnek. De a legboldogabbá az tett, hogy újra a fiúkkal együtt lehettem, újra átélhettem egy meccs hangulatát az első pillanattól az utolsóig.

Fotók: