Ők voltak azok, akik az 50-es évek elején rettegésben tartották a futballtársadalmat, egy olyan győzelmi sorozatot produkálva, ami mai szemmel szinte elképzelhetetlen. A sikersorozat 1950. június 4-én Lengyelországban kezdődött, ahol 3–2-re verték a házigazdákat és 1954-ben, Bernben ért véget, mikor a világbajnoki döntőben 3–2-re maradtak alul az NSZK-val szemben.

Időközben olimpiai bajnokok lettek Helsinkiben és Európa Kupát nyertek Rómában. A legyőzöttek között ott volt Brazília, Uruguay, Szovjetunió, Jugoszlávia, NSZK, Ausztria, Olaszország. Ugye erre nem szükséges semmiféle magyarázat?

Nem hagyható ki a sorból

a legendás angol–magyar sem, amit az akkori világsajtó az évszázad mérkőzésének titulált és, ahol a magyar válogatott 6–3-ra nyert azzal az angol válogatottal szemben, amely azelőtt 90 éve nem talált legyőzőre a Wembleyben.

Erről a mérkőzésről Billy Wright, az angolok csapatkapitánya így nyilatkozott: „A magyaroktól nem volt szégyen kikapni. Megvallom, el sem tudtam képzelni azt, hogy ilyen jó lehessen a magyar együttes".

A Daily Mail beszámolója: „Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat."

Az elvesztett világbajnoki döntő után, ami rengeteg spekulációt és kritikát szült, a csapat lendülete nem tört meg, következett még 18 vereség nélküli mérkőzés, majd pedig a vég.

Az 1956-os forradalom kitörése után a csapat több meghatározó személyisége egy dél-amerikai túrát követően nem tért vissza az országba, ez pedig döntőnek bizonyult. Az itthon maradottak köré új csapat épült, akik szép eredményeket értek el, de megismételni nem tudták a korábbi sikersorozatot.

A siker titka?

Kellett ehhez az akkori hatalom, aki felismerte, hogy ennek a csapatnak a sikereire lehet építeni, és a szocialista rendszer fölényét hirdetheti a kapitalista világ felett. Kellett hozzá Farkas Mihály, az akkori honvédelmi miniszter, akivel mindent el lehetett fogadtatni, és aki mindent megtett a csapat és a játékosok érdekében.

Persze mit sem ért volna ez, ha nem lettek volna azok a tehetséges játékosok, akik többé-kevésbé a véletlen folytán kovácsolódtak össze a grundon, egy olyan csatatéren, ahol a becsvágy mindennél fontosabb. Ők még hittek Jékely Zoltán szavaiban, aki Futballisták című versében így írt:

Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltűnődve dől a kapufához.

És kellett még Sebes Gusztáv, az akkori szövetségi kapitány, akinek szakértelmét sokan megkérdőjelezték, de aki összegyúrta ezt a csapatot, megkapta a megfelelő fogaskerekeket, hogy ez a gépezet így tudjon működni.

Itt kell megemlítenem a többi csapattagot is, akik bár nem szerepeltek a klasszikus kezdő tizenegyben, hatalmas tehetségek voltak és bármikor helyettesíteni tudták a kezdőket: Sándor „Csikar", Gellér, Tóth, Palotás, Fenyvesi dr., Henni, Dalnoki.

Megismételhető ez a bravúr?

A vélemények megoszlanak. Vannak, akik bíznak abban, hogy egyszer még lesz egy olyan magyar válogatott, amely világbajnoki vagy olimpiai döntőt játszik. És jóval többen vannak azok, akik már megtörtek az utóbbi évek sikertelensége alatt, nem bíznak az újraéledésében.

Csányi Sándor MLSZ-elnök szerint a magyar foci újra sikeres lehet, mert genetikailag kódolva van bennünk a kombinatív játék képessége és a kitartás. Dr. Czeizel Endre, genetikus viszont azt állítja, hogy az emberiség egyetlenegy faj, vagyis a genetikai adottságai egyformák, egy-egy nemzet, népcsoport kiemelkedő képessége sokkal inkább kulturális okokkal magyarázható, azzal, hogy valamely területre nagyobb energiát fektetnek.

Most kinek higgyünk? Csak egy dolog bizonyos, hogy az aranycsapat léte örök.

Hogy miért írtam e sorokat?

Az interneten kalandozva rábukkantam néhány filmecskére az aranycsapat sikereiről és arra gondoltam, kár lenne hagyni, hogy feledésbe merüljön a magyar foci ezen időszaka, nem ártana felhívni a figyelmet arra, hogy volt egy csapat – a magyar válogatott, amely millióknak okozott örömet a puszta játékával. Lehet, hogy néhányan rákattintanak a ezekre a filmkockákra, talán még gyerekeiknek is megmutatják és ezáltal életben tartják az Aranycsapat emlékét.

Mert az a csapat, mely arra késztette azokat, akik még láthatták őket futballozni, hogy életük örömóráinak nevezzék azokat a pillanatokat, amelyeket a Népstadionban tölthettek, csakis jó focit játszhatott.