A kelet-európai rendszerváltások utáni euforikus Európában rendezhették a vb-t, mégpedig a nyolc évvel korábban világbajnok Olaszországban. A lebonyolítási rend hasonló volt az előzőhöz (24 csapat csoportkörben, majd egyenes kiesés a legjobb tizenhattól), gól viszont nem sok esett – itt egybecsomagolva az egészet meg lehet nézni. Habár mindenki az azurrikat várta a világ tetejére, a finálét az előző vb-döntő visszavágójaként is felfoghatjuk.

A magyarok nem voltak ott (sorozatunk további részeiben nem is említjük őket), Románia viszont húsz év után ismét vb-ne vehetett részt, az ún. aranygeneráció első fellángolása volt ez.

A szabadnak nevezett Román Televízió minden meccset közvetített (igaz, a szovjet-argentin csoportmeccs alatt a bányászok rutinszerűen szétverték...), úgyhogy a bulgárantenna és a rádió csillaga leáldozott. Nagy megkönnyebbülés volt ez, s habár sokan azt vallják, hogy ez nagyon rossz vb volt a sok sárga és piros lap, a kevés gól és a nem túl látványos meccsek miatt, azért mindenképpen jó érzés volt gyermekfejjel az összes meccset végignézni. Aki kételkedik ebben, nézze meg például az Anglia-Kamerun meccset, nem volt egy mindennapi vb-találkozó.

Érdekes csoport volt a Jenei Imre által vezetett román válogatotté: Kamerun a nyitómeccsen óriási meglepetésre megverte a világbajnokot 1-0-ra. A románok Lăcătuş két góljával legyűrték a Szovjetuniót, akiket az argentinok is levertek 2-0-ra, előttük viszont Kamerun Romániát is megleckéztette (2-1, az „öreg" Milla két góljával).

Az utolsó fordulóban aztán Maradonáék ikszeltek (1-1) Hagiékkal, Kamerum meg „lefeküdt" a szovjeteknek (0-4) – így sorrendben Kamerun, Románia és Argentína lépett tovább. A nyolcaddöntőkben ezért a gauchók mindjárt a brazilokat kapták és ki is ejtették őket egy kései Caniggia-góllal, a románok 11-esekkel véreztek el az írek ellenében.

Simán meneteltek az elődöntőig a németek, akik a legmagabiztosabb futballt mutatták be ezen a vb-tornán. A házigazda olaszok az ismeretlen Schillaci góljaival, hatalmas nyomás alatt lépkedtek az elődöntőig, de ott megálltak. Az angolok pedig kétszer hosszabbításban léptek tovább (Belgium ellenében 1-0-lal, Kamerun ellen 3-2-vel), Argentína a brazilok után a jugókat 11-esekkel verte ki.

A két elődöntő iszonyatos csatákat hozott: Németország Angliát 1-1 után tizenegyesekkel ütötte ki, majd a házigazdák szintén 1-1 után ugyancsak büntetőpárbajban maradtak alul Argentína ellenében.

Érdekes módon a meccset Nápolyban játszották – Maradona akkoriban a Napoli játékosa volt – az olaszok erre a meccsre nagyon csúnyán ráfáztak, Caniggia fejesgólja, illetve a büntetőpárbajban a Donadoni és Serena lövését kivédő Goicoechea az argentinokat juttatta döntőbe.

A bronzmeccsen az olaszok nyertek 2-1-re az angolok ellen (Schillaci itt lőtte 6-dik találatát, amivel gólkirály lett), a finálé pedig szintén kiélezett, kemény meccset hozott.

A győztes találat előtt és után is kiállított a játékvezető egy-egy argentint (Monzónt és Dezottit), a gólt hozó 11-es körülményei is eléggé gyanúsak voltak – Matthaus állítólag nem merte vállalni, helyette Brehme vágta be: Giocoechea most nem tudott hárítani, pedig ezt megelőzően két párbajban két-két 11-est védett.

1-0-ra nyertek az akkor utoljára még Nyugat-Németország néven szereplő Völlerék, Franz Beckenbauer edzőként is világbajnok lett, a brazil Zagallo után ő a második ilyen a vb-k történetében.

A döntő:

1980. július 8., Róma, Olimpiai Stadion, 74 ezer néző, vezette: Codesal (mexikói)

NSZK - Argentína 1-0 (0-0)

NSZK: Illgner - Berthold (Reuter, 73.), Augenthaler, Kohler, Brehme - Buchwald, Littbarski, Hässler, Matthäus - Klinsmann, Völler.

Argentína: Goicochea - Sensini, Serrizuela, Ruggeri (Monzón, 46.), Lorenzo - Simon, Troglio, Dezotti, Maradona - Basualdo, Burruchaga (Calderón, 53.).

Gólszerző: Brehme (11-esből, 84.)